Lehet, jövő héten nem jelentkezem, a blogírónak is jár szabadság!

Idézet az előző blogból:

„Nagy Imre Társasutazásá-nak korrektúrája, pdf-é alakítása nagyon szép, de nem egyszerű munka. Eljutottam A VETRÁNOLVASÓ FELJEGYZÉSEI-nek hetedik évadáig, 2017-ig, azaz a kötet 196. oldaláig.
Ezt most itt egyben elérhetővé teszem, pdf formátumban.”

Most 2017-től, a 196. oldaltól folytatom a közlést. Nagy Imre a Társasutazásának most közzétett részében főként XIX-XX. századi szerzőkkel „utazik”.

A második rész itt olvasható a 244. oldal aljáig.
A részeket a munka végén fűzöm egybe, amikor majd a mutatókat is készítem.
Talán kicsit „könnyebb” és olvasmányosabb, mint a mítoszokat, ókori görögöket-rómaiakat idéző előző fejezetek, de ugyanúgy hihetetlenül fontos kérdésekre világít rá, akár a szerzőkkel, akár a művekkel vagy a szereplőkkel kapcsolatban. Különösen érdekesnek tartottam a két nagy háború közötti életet ábrázoló műveknek, szerzőinek, szereplőinek és az elszakított részek íróinak és koruknak értékelését. A politikáról előttem ritkán, inkább soha nem beszélő (én legalábbis így ismertem meg) szerző néha szinte haragvó kritikát mond a Horthy korszakról és névadójáról, kritikáival nem is mindig értek egyet. Ugyanúgy, mint például az Esterházy-Csoóri-Nappali hold ügyben.
De ezt hagyjuk, mert fontos az, hogy hogy sokat lehet tanulni az olvasmányélmények leírásából, mégha néha vitára késztetnek is az összegzések. És mindegy is, mert a liberális (én pedig az vagyok;) minden hallottat, látottat, érzékeltet meggondol, aztán vagy elfogadja vagy elutasítja azokat. „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.” – tartják még okosok is, hogy Voltaire-től származik ezt a tetszetős, liberálisok által olyan sokat idézett, de számomra kissé homályos mondat.  Mert mit jelent, hogy halálomig? Amíg meg nem halok? Ez még talán ok. (De, mint oly sok helyen írják, a változtatás jogát mindenképpen fenntartjuk, vagy másképpen csak az ökör következetes;) Vagy a halált vállalva is? Ez viszont már marhaság.)
Azt mondanám hát, tanuljunk és okuljunk a jó professzor véleményéből még akkor is, ha vitázunk vele.
Először azt gondoltam, Zola Rougon-Macquart sorozatának mintegy az elemzett  műnek  megfelelő „naturalista”, leíró-elbeszélő bemutatást emelem ki az olvasmányfolyamból, de aztán rájöttem, két legyet is üthetek egy csapásra, ha egy másik oldalra váltok. Bemutathatom, hogy Nagy Imre tanulmányt is elemez majd azonnal mellette Zsivágó doktor olvasmányos történetét veszi górcső alá. Érdekes és tanulságos a két egymást követő, de egészen különböző írás egymás utáni olvasásából keletkező kontraszt. Egyik a theophania és a hierophania elemzése. (Ki-ki nézzen utána, ha nem tudja, melyik, mit jelent. Én magam is megtettem.) Fettel kiemelem, amit lényegnek tartok a tanulmány végén.

„Minden városrombolás visszaesés a káoszba” – olvasom Mircea Eliade A szent és a profán című tanulmányában. (Fordította Berényi Gábor. Európa, 1987. Mérleg sorozat. I. h. 42.) Erre a gondolatra hivatkozni fogok a Jeruzsálem-könyvben, talán még bele tudom préselni a tördelt szövegbe. Azzal együtt, hogy „Jeruzsálem pusztulásában Jahvénak népével szembeni haragja fejeződik ki, ez azonban másféle harag volt, mint az, amelyet Jahve Szamária elpusztításával fejezett ki. Tettei személyes beavatkozások a történő történelembe; mély értelmük egyedül az ő népe, az általa kiválasztott nép számára tárul fel. A történelmi esemény ezzel új dimenziót nyer: teophániává válik.” (104) Eliade könyvének alapgondolata: „Az ember azért tud a szentről, mert az megnyilatkozik, és a profántól tökéletesen különbözőnek bizonyul.” (7) Ezt nevezi hierophaniának. Nem mindenki érzékeli. A világban való létnek két módja van: vagy megszentelt kozmoszban élünk, vagy pedig egy deszakralizált univerzumban, amely áttekinthetetlen, mozdulatlan és néma. Az ünnep a tér és az idő inhomogén természetéből létre jövő szent tér és idő, amely kimetsződik a világ profán folyamatából, és rituális formát ölt a templomban és a szertartás folyamatában, ahol a megismétlés révén megpillanthatóvá válik az isteni mű születése, miközben azonosulunk a szent történettel. (A jeruzsálemi templom hármas terében a világ három szintje – alvilág, föld, ég – jelent meg szimbolikusan.) Várkonyi Nándor is azt állítja, hogy a modern ember a világot valamiféle anyaghalmaznak tekinti, amelyet gépnek képzel el, ám a világ nem úgy működik, mint egy gép, hanem úgy, mint egy teremtő gondolat. A régi ember, mondja, szellemtől áthatott kozmoszban élt, ezért tudása magasabb rendű volt a modernség világszemléleténél. A vallásos ember számára az ünnep tapasztalata teszi lehetővé, hogy érzékelje a szakralitást a világ struktúrájában. A keresztény ember azt a követ, amelyen Jézus holtteste feküdt három napig, nyilvánvalóan nem azért tiszteli, mert kő, hanem mert szent. »A kő létmódjában megnyilvánuló szakralitás a kő valódi lényege«, mondja Eliade. (108) Erről meg Hamvas Béla jut eszembe, A kő eksztázisa című esszéje. (január 25.)”

A könyv:

„»Az asztalon egy gyertyaszál, egy gyertya égett«. [Kiemelés az eredetiben. P. L.] Ez a láng kapcsolta össze Jurij Zsivago és Lara életét, amely az emlékek terében utolsó találkozásuk során is felfénylik. Ez a motívum, más vissza-visszatérő képzetekkel együtt, mint az óra, a holdfény és a tükör, lírai hálózattal szövi át Borisz Paszternak regényét, a Zsivago doktort. (Fordította Pór Judit. Bp., Európa, 1988.) Engem a szöveg költői telítettsége ragadott meg, miközben, és ez kevés írónak sikerül (Turgenyevnek és Bunyinnak igen), Paszternak regényének epikus gazdagsága nem oldódik fel a líraiságban, a költészet csupán a történet mellékszólama. Felbukkan, hangulata velünk marad, elhalkul, majd vissza-visszatér. Lehet érezni, hogy a szerző kiváló lírikus. De a Zsivago doktor eposzi igényű mű. Történelmi regény (1946 és 1955 között íródott, és 1957-ban jelent meg, külföldön), ez a szövegréteg Sztrelnyikov alakjával előtérbe nyomul, előtte és utána a háttérben örvénylenek az események, mint valami kataklizma, pusztító erő, amelynek kiszolgáltatottjai a szereplők. Mindenki. Leginkább mégis Zsivago doktor. [Kiemelés tőlem. P. L.] »Van egy bizonyos kommunista stílus. Nem sokan felelnek meg mércéjének – mondja az egyik szereplő. De senki olyan szembeszökően meg nem szegi ezt az életstílust, gondolkodásmódot, mint maga, Jurij Andrejevics.« (471) Ezért az ő élete, külső viszonyait tekintve, aláhanyatlás, kallódás, ám lelki értékeit mindvégig megőrzi, erről versei tanúskodnak, amelyeket a regény függelékeként olvashatunk. A cselekmény Zsivago anyjának temetésével kezdődik, és az ő temetésével zárul.

De a könyvet esszéregényként is olvashatjuk. A történetbe épített elmélkedések életről, halálról, és – talán főként – a művészetről szólnak. »Jura egyedül ment, gyors járásával megelőzte a többieket, néha meg-megállt, és bevárta őket. Válaszul arra az ürességre, amit a halál tarolt ebben a lassan visszafelé ballagó gyásznépben, benne olyan lebírhatatlanul, ahogy az örvénylő víz a mélybe törekszik, támadt fel a vágy, hogy álmodozzon és gondolkodjon, formákkal bíbelődjön, szépséget teremtsen. Most világosabban látta, mint valaha, hogy a művészet mindig, szüntelenül, két dologgal törődik. Állandóan a halálon töpreng, és ezzel állandóan életet teremt. A nagy, az igazi művészet, az, amit János Jelenéseknek neveznek, és az, ami tovább írja.« (102) Ez a szakasz arra is példa, hogy az elmélkedések szervesen beépülnek a történetbe, mert mindezt a cselekmény jelenében a főhős gondolja.

A történelem és a filozófia mellett a Zsivago doktor harmadik szólama a szerelem. A főhős élete három asszonyhoz kötődik. Felesége, Tonya moszkvai értelmiségi családból származik, tudós apósával hősünk tanulságos beszélgetéseket folytat. A polgárháború eseményei elszakítják őket egymástól. Zsivago nagy szerelme azonban a fiatalon bűnbe esett, Mária Magdolnát idéző Lara, „hattyúfehér szépségében”. Sorsuk többször is egymáshoz tereli őket, mint ahogy külön futó vasúti sínek is metszik időnként egymást (a vasút szintén fontos motívum a könyvben), hogy azután egy ideig együtt éljenek végtelen, bár fenyegetett boldogságban. Lara férje a passzív, inkább befelé élő Zsivago ellenpólusa, mint a neve is mutatja: Antipov, ő az aktív hős, amit másik neve (Sztrelnyikov, azaz „lövő”) jelez, hogy aztán ez a jelzés végzetesen visszaforduljon őrá. A harmadik nő egy házmesterlány, Marina, aki egyszerűségével nem is illik a doktorhoz, ő már a lefelé hanyatlás asszonya hősünk életében. Jurij Zsivago viszonylag fiatalon, méltatlan körülmények között hal meg. De amint ott fekszik a ravatalon, egyszer csak fellobog az a bizonyos gyertyaláng, megjelenik Lara, hogy elbúcsúzzon halott kedvesétől. (Lara majd meg fog halni valamelyik munkatáborban.) A versek azonban megmaradnak, és élnek Zsivago doktor gyermekei. Ha jól emlékszem öten vannak. Tonyától kettő, valahol külföldön, Marina is szül neki (remélem, nem tévedek) kettőt, és végül felbukkan az apátlan-anyátlan katonalány, Tánya a regény befejező szakaszában, aki gyaníthatóan Lara és Zsivago gyermeke, bár nem tudja. A regényt, mint mondtam, két temetés keretezi, de most megleltük a halál ellenpontját, az életet, a Zsivagótól származó életet, amire a főhős neve (a regény címe) utal: zsiv: annyi, mint élet. (április 14.)

Íme, így bontja ki a sokat vitatott regény rétegeit Nagy Imre és emeli ki az áradóan bőséges és kiváló orosz irodalom sűrűjéből.
Csak ismételhetem magamat: buta, egyre rohanóbb korunkban a professzor elmélyült olvasásra és gondolkodásra késztet. Köszönet érte.
(A könyvből készült amerikai film itt megtekinthető.)

És, persze, köszönöm a figyelmet, és jó erőt kívánok mindenkinek a hőség elviseléséhez.

Íme, így bontja ki a sokat vitatott regény rétegeit Nagy Imre és emeli ki az áradóan bőséges és kiváló orosz irodalom sűrűjéből.
Csak ismételhetem magamat: buta, egyre rohanóbb korunkban a professzor elmélyült olvasásra és gondolkodásra késztet.

Köszönet érte.

(A könyvből készült amerikai film itt megtekinthető.)