Velényi János Ciprián O. Cist.
(1926-1981)

Kérdezhetik: mit keres itt a Csorba blogon egy ciszterci rendi (O. Cist.) pap? Többféle megközelítés létezik.

1. Csorba Győző feleségének, Margitkának az öccse volt. Ilyenképpen rokon. Nem is akármilyen, hanem egy szeretett és nagyrabecsült rokon. Ciprián a költő életében is fontos szerepet játszott, halálakor Csorba verset is írt róla. (Később idézem.) A révfülöpi nyaraló fölépítésének egyik mozgatója volt, el is töltött ott néha egy-egy napot, előfordult, hogy a mi társaságunkban.

2. Több olyan ember van, akire szívbéli szeretettel emlékszem, Velényi János Cipirán közülük is az elsők között van. Ő volt az a pap, aki visszaadta hitemet. Anélkül, hogy egy szóval erőltetett volna, visszatérített a valláshoz. Méltó volt névadójához, Karthágói Szent Cipriánhoz. Somogyhárságyon volt plébános, amikor megismertem. Soha nem felejtem el, amikor egy hideg téli napon karácsony táján Trabant Combijával (amit aztán később nekünk adott) valamelyik filiájába mentünk, ahol ő misét tartott. A Trabantban hideg volt, de a szívben meleg. Az atya vezetés közben ezt énekelte: „A Kis Jézus megszületett, örvendjünk!”  Meg ezt: Karácsonynak éjszakáján. Most kicsit abbahagyom. A könnyektől nem látok…

3. Közvetlen indítóok az írásra: most hívta föl figyelmemet Csorba Győző Eszter nevű lánya egy hírre, a Szolgálat nevű folyóirat 54. számában (1982/2), amelyik Ciprián búcsúztatóját is tartalmazza. Hogy ne kelljen keresgélni, másolom.

Ebből is különösen figyelemre méltó a következő részlet:

Derűsen mosolygó, barátságos, mindig segítésre kész… Én sem tudnám pontosabban leírni. A filius fabrit pedig magam is sokszor láttam. Ciprián a plébánia toldaléképületében levő műhelyében asztalosmunkát végzett. Ott dolgozott minden percében, amikor nem misézett vagy hittant tartott. Úgy igaz, ahogyan az idézetben olvashatjuk: „Szerte az országban állnak azok az oltárok, amelyek kezéből kerültek ki.” Tudom, a kombi tetejére fölkínlódta az oltárt, a székeket, s vitte, ha kellett akár 300 km távolságra is. És, amint emlegette, bizony az Isten fizesse meg hangzott el legtöbbször, amikor lerakták a szállítmányt.
A falusi parasztemberek kora hajnalban mentek az ablaka előtt a tszcs tehénistállójába, s mondták neki később: „Plebános úr, megin’ nem tudtuk megelőznyi, maga má’ dolgozott, amikor mink mentünk az istállóba.” Korai halálát is a munka okozta: a fa kezelésére használt Xilamon és Xiladekor gőzei a zárt műhelyben megmérgezték még az ő vas szervezetét is. Nem üres szólam: életét az egyház szolgálatának áldozta.
Nem pihent akkor sem, ha nem folytatta édesapja krisztusi szakmáját. Sokat misézett, filiáléjához több kis község tartozott, IKKA-s (Tudja-e még valaki, mit jelent? Majd a végén megírom.) Trabantjával állandóan azokat járta, ha nem a szembemiséző oltárokat, székeket szállította. És vívta harcát, hogy a misebor után is vezethessen büntetés nélkül. De ennél komolyabb harca is volt a hittan miatt: ő szerette volna a parókián tartani, a párt és a tanács viszont ezt nem engedte. Ezt ő úgy hidalta át, hogy nem csak a hittanon, hanem minden módon, helyzetben foglalkozott a fiatalokkal. Sokan jártak hozzá zenét hallgatni (volt lemezjátszója és hanglemezgyűjteménye – ez utóbbi töredéke még ma is megvan nálunk), aztán keresztelt, bérmált, s nem hagyta szétszéledni nyáját. Igaz, a kemény svábok, akik a falut lakták, nem is akartak annyira elcsatangolni. Mutatja ezt, hogy temetésén a két püspök és a rengeteg pap mellett szinte az egész falu ott volt a Pécsi Köztemetőben, mikor betegségtől gyötört, szó szerint összeesett testét édesapja fölé temették. Milyen különös: mindketten 55 évesen haltak meg. Mintha valami kiegyenlítődés lett volna aztán, Ciprián nővére Margitka, Csorba felesége a 90. életévét is megérte…

A Szolgálat című lap gondolom elég ismeretlen lehet olvasóim számára, másolom a tartalomjegyzék vonatkozó részét és a kolofont.

4. Cipriánról írtam már a Honlapon, pl. itt a 3. pontban. Mint azonban a föntiekből már kiderült, nagyon sok emlék fűz a paprokonhoz. Onnan kezdve, hogy ő esketett minket feleségemmel, Csorba középső lányával, Noémivel, 1972-ben. (De a kisebbik Csorba lány, Zsófia esketője is ő volt.) Sokat jártunk hozzá a búcsúztatóban is emlegetett  Somogyhárságyra, utolsó állomáshelyére, amely nincsen messze Pécstől, Szigetvártól. Csodálatosan szép helyen, egy völgyben fekszik a falu, amelynek alvégén volt (szerencsére van is) a templom és az iskola is. Ünnepek, hétköznapok egyaránt csodálatosan teltek a parókián és a faluban. Voltunk ott poros száraz nyárban, őszi búcsúban, de hideg szilveszteren is. Emlékszem, ott láttam először színes televíziót, a község orvosának házában, éppen egy ilyen szilveszteri látogatáson.
És az ételek: Ciprián kiválóan tudott sütni. Ha nem sikerült jól a tészta, amit maga készített, hangosan nevetve kidobta a konyha kisebbik ablakán, amelyik a szomszéd udvarára nyílott, ott aztán a tyúkok harsányan veszekedve pillanatok alatt összecsipegették. Sokszor ébredtünk úgy, hogy a konyhából a rétes finom illata áramlott be a szobába. Persze, ahogyan az szokás, a falusiak is hozták papjuknak a finomságokat. Sőt, voltunk vasárnapi ebédre hivatalosak a falusiakhoz is. Még most is összefut a nyál a számban…

Hej, aztán az a búcsú! Miután körbejártuk a faluban a vásárosokat, fölmentünk a falu fölött levő pincesorra. Valóban harsányan, ahogyan csak a kicsit már kapatos falusi ember tud beszélni, üdvözölték csoportunkat (akkor is, ha öten-hatan voltunk Cipriánnal) és invitáltak: „Plebános úr, ide is gyűjjenek ám innya a borunkból. Vagy inkább pálinkát szeretnének?” Aztán lefelé menet már igencsak harsányak voltunk mi is.

Volt még disznóölés is a parókián. A disznót nem Ciprián hizlalta, hanem vette, de a muri kedvéért nála bökték meg, ott bontották föl, ott sütötték, főzték a sok finomságot az asszonyok. És közben a segítők, a böllér, a falusi emberek, akik a mindig nyitott kapun be-benéztek, csak mondogatták: Plebános úr, erre innya kő’, ugye, van még a Ciprián-cseppből? De nevezetes ital is volt ez! A parókiához tartozó telken több szilvafa volt, bőven termettek, s aztán az összegyűjtött szilvát a tszcs pálinkafőzdéjében kiváló anyaggá párolták. Így készült a messzeföldön híres Ciprián-csepp, amiből minden vendégnek jutott. Ciprián nem csak szerette, bírta is az italt és jókedvűen szemlélte, amint vendégei lemaradnak mögötte a poharazgatásban. Na, megint kezd párásodni ez a fránya szemüveg…

Nem is akarom tovább nyújtani az emlékezést, a képek igazolják mindazt, amit elmondtam.

Hálát adok a Jóistennek, hogy ezt a csodálatos embert megismerhettem, élvezhettem társaságát, tanulhattam tőle szépet, jót, emberséget. Életem nagy pillanatai voltak. Még kisfiam is, a képeken a szőkehajú kisgyerek, emlékszik arra, amint a négykézlábra ereszkedett Ciprián hátán lovagol.
Most már csak a sírját látogathatjuk a pécsi temetőben. De ha fölnézek az égre a sír mellől, úgy látom, mintha mosolyogva ott ülne valamelyik felhőn és integetne: Ne féljetek, jó lesz itt majd nektek is. Csinálom már a meggyes rétest!

És végül álljon itt a Csorba vers, amelyet a költő a kedves rokon halálakor írt, de a benne megörökített történet 1950. júniusban játszódott, amikor a szerzetesrendek föloszlatása után a Csorbáéknál meghúzódó Cipriánt, mert egy szomszéd elárulta („De a Nagy Gazság Kicsiket Fial”, írta Csorba), az ÁVO-sok elhurcolták. Dolgozott aztán ő Sztálinvárosban is, ahol már az első nap végén mondták neki: „Ugye, maga pap? Mert még egyszer sem káromkodott.” De beszéljen Csorba:

Gyöngéd vizit

Volt sógorom („volt”, mert meghalt szegény)
jó papként élt korai s végzetes
betegség-okozta haláláig,
méghozzá jó katolikus papul.
Viszont alig merném állítani, hogy egyben
jámborként is a szó szokott
értelmében (lásd: öregasszonyok).
A katolikus jelzőt sem sokan
tennék nyugodtan a „pap” név elé.
De én megesküszöm, ha kell,
hogy jó pap volt, ahogy
a keresztények (keresztyének) Úr-
istene papjait képzelheti.
Ennyit jogom van kijelenteni,
mert a nagy Nyájba (bár más pásztorok
alá), én is csak beletartozom
Kálvin-hitemmel s nagyjából tudom,
a fő-fő Pásztor mit s hogyan szeret –

Történt egyszer – de hogy pontos legyek,
előre kell bocsátanom: szegény
sógor valamiféle rendhagyó
új-ősi szerzetesrend tagjaként
indult a pályán: napi kétszeres
étkezés, deszkán-alvás, szigorú
hallgatási fogadalom, alig
alvás, kemény munka, imádkozás
és más nyalánkságok, (mint mondaná a szleng).
E szerzetet feloszlatták, akár
a többit, internálótáborok
fogadták őket, bár… nem folytatom
egy szó mint száz: a sógor megszökött,
hozzánk szökött, és ott elrejtezett.
„De a Nagy Gazság Kicsiket Fial”
Valami lelkes jóakaratú
„a Szeretett Vezért” „a Bölcs Atyát”
féltő szomszéd a rendőrségre ment
e szörnyű bűntettet jelenteni.
Hát egyik éjfél-tájt nyolc-tíz dali
legény a házat körbevette, néhány
az ajtónknak rohant, és verni kezdte,
míg én mezítláb, és hosszú, fehér
hálóingben ki nem mentem s kinyitottam.
Igazolványt (?) és valami papírt
lobogtatva vagy három-négy vitéz
betódult.
A szegény sógort hamar
elkapták aztán adj neki! vadul
fölforgattak mindent, miközben én
mezítláb, hálóingben ott valék
mellettük (mert úgy rendelték), hogy a
törvényesség betartassék, mivel,
ha tán egy fürdőköpenyt, lábbelit
fölvenni mennék, könnyen meglehet,
hogy közben a rendszert megingatom.
Az egyik éber közben boldogan
föllelte a levélcsomót, amit
Itáliából majd félév alatt
ifjú nejemnek írtam: túl-tele
szerelemmel s lelkesedéssel a
csodákon – pátoszos, de részletes
beszámolókat.
Egy perc és a dús
fejekben készen volt az épület:
„Pap… szökevény… Róma… római
pápa… köteg levél… szervezkedés
a hatalom megdöntésére… tiszta ügy,
hogy őfőszentsége, a Pápa Úr
mint reformátust engemet szemelt ki
gaz terve cinkosául”
Úgy körül-
belül reggel négyig tartott a szép
vizit, aztán egy forma-űrlapot
löktek elém aláírásra, és
a sógort a levelekkel s mi más
egyébbel, azt már nem nagyon tudom,
elhurcolták.
A sógor hónapok
múltán szabad lett, ám leveleim
végképp elvesztek, s velük bennem is
sok minden s nem lett meg többé soha.

(Történt 1950. júliusban)

[Megjelent a  Csikorgó c. Csorba kötet 176–179. oldalán. A verset Csorba sógora, Velényi János Ciprián halála után 1981-ben vagy 1982-ben írhatta.]

Még egy megjegyzés. Csodás levélgyűjteményem van Cipriántól édesanyjának, nővérének, Margitkának és Csorba Győzőnek írt levelekből, a Borsodpusztai Béke Királynőjéről nevezett Ciszterci Monostorból 1947-ben küldött képeslaptól az 1970-es években küldött levelekig. Kis ízelítőt adok ezekből, talán akadna valaki, aki a digitalizálásukban segítene. Kár volna, ha elvesznének, mert a kor pontos tükörképét adják, azt írhatom, történelmi relikviák, egészen jól olvasható tiszta kézírással. A leveleket forgatva betekinthetünk a ciszterci rend életébe és az 1950-es évek szomorú valóságába is, amikor a miháldi káplán szalonnát és sonkát küld a majdnem éhező Csorba Győzőéknek Pécsre. A sáskai templomfelújításról írt levél azért születhetett, mert Ciprián a műemléki felügyelőséggel közösen több templom felújításán dolgozott, tervezőként, kivitelezőként is, mint arról a Paskai bíboros által aláírt engedély is tanúskodik.

A levelek közül néhány és a somogyhárságyi templom belső és külső képe látható itt. A templom korpusz nélküli keresztjét Ciprián készítette, a puritán belső is neki köszönhető. Átalakította a régi barokk oltáros belső teret, amikor odakerült papnak. A templomot és a paplakot is teljesen felújította, tetőtől-talpig. A hajdan vizes, megroppant tetejű parókiát jobbára saját keze munkájával tette kényelmesen lakhatóvá. A gamási, miháldi és somogyhárságyi áthelyezések iratait is korfestőként közlöm. Szolgálata megkezdése előtt jelentkezzen a tanácson… Többször ígértek neki jobb helyet, előléptetést, még püspökségre helyezést is, de ő nem ment, nem akart békepap lenni (annál jobban, mint kellett) és úgy gondolta, híveiért helyben többet tehet, mint a magas püspöki palotából. (A fájl nagy, kicsit nehezen nyílik.)

A jpg formátumú képekhez nem fűzök magyarázatot, magukért beszélnek. Csak annyit, látható rajtuk Ciprián sokszor, a búcsú, a szőlőhegyi látogatás, a parókia, ott vagyok én is, a Csorba-lányok is, ismertetlen falusiak is, meg pécsi barátok a Janus Pannonius Múzeumból. Szeretettel osztom meg a képeket, akit érdekel, szeretettel fogadja.
A képek nézegetése előtt figyelmükbe ajánlom a Gyengéd vizit kezdő sorait. Csorba Ciprián-jellemzése hajszálpontos találat: „Volt sógorom („volt”, mert meghalt szegény) / jó papként élt korai s végzetes / betegség-okozta haláláig, / méghozzá jó katolikus papul. / Viszont alig merném állítani, hogy egyben / jámborként is a szó szokott / értelmében (lásd: öregasszonyok). / A katolikus jelzőt sem sokan / tennék nyugodtan a „pap” név elé. / De én megesküszöm, ha kell, / hogy jó pap volt, ahogy / a keresztények (keresztyének) Úr-/ istene papjait képzelheti. /Ennyit jogom van kijelenteni, / mert a nagy Nyájba (bár más pásztorok / alá), én is csak beletartozom / Kálvin-hitemmel s nagyjából tudom, / a fő-fő Pásztor mit s hogyan szeret –”

És végül az IKKA-Trabant magyarázata: ez valami csudás szocialista találmány volt. Ha valaki az  IKKA-n keresztül átutalta egy autó árának felét keményvalutában, akkor az előbb kaphatott autót, nem kellett minimum három évet várnia, míg sorra nem került a kiutalásnál. Cipriánt, mint sok papot, támogatta a német egyház (sváb falu volt Somogyhárságy), s mert filiáléja volt, Trabantra fizettek be neki márkát. (Természetesen Deutsche Mark-ot, Nyugat-Németországban.) Így aztán megkaphattuk a használt Trabantját, mikor újhoz segítették a külhoniak. Az a Trabant volt az első autónk. Sose felejtem el: óriási zavarban voltam, mikor a parókia udvarán Ciprián átadta nekem a kulcsokat. Zavaromat látva bement a házba, megjelent egy szinte vadonatúj öltönnyel és azt mondta: Tessék, itt van ez is, nagyjából egyforma alkatúak vagyunk, használd az „új” autódhoz, ez még annál is újabb. És tényleg: a következő évben az érettségi találkozóra abban az öltönyben mentem Győrbe. Nem sokan vették észre, hogy lötyög rajtam, azt hiszem, csak én éreztem egyedül, hogy nem nőttem még bele. Sajnos, azóta sem…

Köszönöm figyelmüket.