Meghívó Várkonyi könyvbemutatóra, Pécs, 2025. szeptember 10. 

A műemléki felújítás építész tervezője Getto József, a belsőépítész Uherkovich Ágnes volt.”

Griffaton Ház-Várkonyi Nándor Könyvtár. 1993. Pákolitz István, Galambosi László, Tüskés Tibor, Csorba Győző, Bertók László a Tüskés szerkesztette Várkonyi Emlékkönyv bemutatóján. Szegény Csorba, ekkor már halálos beteg volt, alig élt, én vittem mindenhova (ide is) a Wartburgommal. De jól látszik: a beteg Csorbára ekkor is mekkora figyelem irányult.

Korabeli hír a könyvtár átadásáról.
Jelenkori hír az évfordulóról.
A Csorba Győző Könyvtár évfordulós kiállítása a Várkonyi Könyvtárban.

És ne felejtkezzünk el arról sem, kié volt egykor a könyvtárrá avanzsáló ház:

„Pécs-Baranvai mechanikai hordógyár
Griffaton Miklós Szigeti országút 58. Tel. 525.” (In: Pécs-Baranyai címtár)

Talán érdemes pár szót vesztegetni a könyvtár kialakításának névtelen munkásaira, akik, mint általában lenni szokott, a hírekből kimaradtak: a könyvtár berendezését végző könyvtárosokról. Az ő nevükről Kereszturi József, a könyvtár akkori (és később az egész Pécsi Városi Könyvár) igazgatója biztosan pontos adatokkal rendelkezik, ha olvassa ezt a bejegyzést, talán elküldhetné nevüket, hogy én is emlékez(tet)hessek rájuk. Annyi idekívánkozik, bizony, rendkívül fizikai munka is volt (a könyvek földolgozása mellett) azok gyűjtése, szállítása, polcra rendezése. Emlékszem, akkoriban valami kék köpenyünk volt, s az egyik takarító néni megjegyezte, milyen szorgalmas az a segédmunkás, mindig korán jön, későn megy, s mindig ő emelgeti a dobozokat… (A kék köpenyes segédmunkás én voltam, mert én mindig a vízilovakkal voltam:-)

Istenem, de messze is van az az 1980-as ünnepnap!

És akkor a szokásos bevezető.

ELŐRE-HÁTRA

Ha visszafelé úgyis rossz úgyis rossz ha előre
Görbül a föld az idő szintén fut a szem üres levegőbe
Tegnap egy fontos (fontos? fontos?) levelem érkezett
holnap ünnep lesz hívja föl rá figyelmem az emlékezet
Egyik se nagyon érdemel szót – de a ma az igen
az összegző s új alapot rakó buzgóság perceiben
A percek a percek az idő útjának zúzaléka
ha ők lazák becsúszik könnyen a láb a szakadékba
Különben is: a folytonos előre-hátra-fordulások
úgy meggyötörnek mint afféle testi tatárdulások
s az akkor még vagy az akkor már két távoli idegen ikre
múltból jövőből végül is esik egyazon gödörbe
Barátaim tudjátok-e hogy az idő nekem nagyon fáj
hogy nagyobbat nem ismerek ennél a fájdalomnál
hogy az időről hallani sőt rágondolni sem akarok
(ostoba strucc hiszen velőmig bennem van én meg benne vagyok)
S a percek is… határaik között maradni éppúgy képtelenség
hisz egyetlen perc is lehet kettős irányú végtelenség
amelynek tágassága oly roppant szűk hogy összemorzsol
Barátaim előbb-utóbb tudom hogy a halál kisorsol
nézzétek el ha tán olyannak látszom mint egy oktalan állat
sajdítóan iparkodom az is legyek ami a látszat:
belőlem az idő (úgy! úgy!) még nyomaiban is kivesszen
kívül meg? – föld barom növény ahogyan őket úgy vezessen

Görbül az idő. – Bp. : Magvető, 1985. – 18-19 p.

Csorba Győző sokat beszélt különös viszonyáról az idővel, az „időklausztrofóbiájáról” is. Idemásolom az erről mondottakat A város oldalában című kötetből. In: Csorba Győző honlap. Ajánlom az egész idézett oldal (sőt, a kötet;) elolvasását, mert nagyon érdekes az is, amit Csorba itt a vallásról, hitről mond.

„Nekem nagyon gyakran van egy különös érzésem is, nem tudom, hogy ilyen van-e egyáltalán a pszichológiában vagy a pszichopatológiában. Ezt a különös érzést én időbeli klausztrofóbiának nevezném. Azt tudod, hogy a klausztrofóbia a bezártság iszonya. Előfordul, hogy mikor megnézek egy naptárt, vagy elkezdek elmélkedni azon, hogy az én lányaim most hány évesek, és hogy énvelem mi lesz akkor, mikor ők már ugyanannyi esztendősek lesznek, mint én vagyok, akkor elfog egy fulladásérzés, ami a klausztrofóbiában és az agorafóbiában is megvan. Mert a klausztrofóbia, ez a zártság-félelem bennem olyan erős, hogy például soha nem mertem fölmenni olyan toronyba, amin nem voltak sűrűn ablakok. Amikor Takáts Gyula engem a Szent Péter templomban rávett, hogy menjek vele, azt még mindig rettegve idézem vissza magamban. Ott a főoltár mögött van egy párkány, ami körülbelül egy méter széles. Magasan megy körül félkörben. Van egy vörösréz korlátja. A párkányon végig lehet menni úgy, hogy fölülről látható az oltár. Három kijárat van rajta, a közepén egy, és a két végén is egy-egy. A párkányra engem becsalt Takáts Gyula. Én azt hittem, hogy hamar ki tudok majd jutni belőle, de amikor a falhoz lapulva már egy darabig mentem, alattam a mély templom, nagy szentéllyel, akkor megijedtem. Kétségbeesve láttam, hogy a másik kijárat már közelebb van, mint az, amin bejöttem. Végiglapultam az egészet, de azt hittem, hogy ez soha nem fog véget érni.
Franciaországban, a Loire menti kastélyokban nagyon sok olyan régi torony van, amin csak néhány kicsi ablak nyílik. Körbe kell menni egy sor csigalépcsőt, hogy az ember megint egy ablakhoz jusson. Én emiatt nagyon sok mindentől elestem, mert akkor is csalt engem a kísérőm, hogy menjünk föl az egyikbe vagy a másikba, de én nem vállalkoztam. Ennek a fajta klausztrofóbiának van egy időbeli változata is bennem. Ha egy olyan időre gondolok előre, amit már biztosan nem fogok megérni, akkor valamilyen fulladásféle érzés fog el. Mit mondjak, hogy 2020-ban már nem fogok élni. Van másik példám is. Nézem a kislányaim fényképeit, mikor öt évesek voltak, hat évesek, akkor megint valami fulladási érzés fog el. Hogy nem tudok oda visszamenni hozzájuk. Hol vannak? Az időben hova tűntek? Ők azok, akik mostanra már felnőttek? Szóval ilyen érzés is van bennem. Idegi eredetű valószínűleg, vagy alkati sajátosságom, ezt nem tudom megmondani. És ehhez is kapcsolódik a halál tudata bennem. Szinte mindig.
CSI: – Neked az időhöz költőként is különleges a viszonyod.
CSGY: – Igen. Tudod, engem mindig megkérdeztek azelőtt különféle évfordulókon, hogy mi a véleményem erről, arról. Egyszer, valamilyen alkalomból megkérdeztek Radnótiról is. Az volt az érdekes, hogy szóba került a Razglednyicákból az egyik darab, az amelyikben az a sor van, hogy „a század bűzös, vad csomókban áll”. Én ebben azt, hogy század, mindig az idő értelmében képzeltem el. És mikor megjelent ez az Új Írásban, akkor meghökkenve láttam, hogy a századot mások úgy fogták fel, mint a katonai egységet. Én viszont mindig úgy olvastam, mint a XX. század, tehát az időnek az értelmében. És nem is gondolkodtam rajta, hogy ez mást is jelenthet.
CSI: – Amikor legelső alkalommal szó esett arról, hogy édesapád az órákat nagyon szívesen javítgatta, közbe akartam szólni, hogy talán nemcsak a betűvetés iránti szeretetet örökölted tőle mesterségként, hanem az órák iránti vonzalmat is. Most inkább azt gondolom, hogy ez a rengeteg óra körülöttünk valahogyan az idő-problémáidhoz kapcsolódik.
CSGY: – Ebben igazad van. Nekem egész életemben problémát jelentett, és most talán még inkább problémát jelent az idő. Verseimben is nagyon sokszor megjelenik ez. Valamennyire úgy próbálom „megfogni”, hogy szeretem, ha valami mindig jár körülöttem és mutatja nekem az időt. Ugyanakkor meglepő volt számomra az – aminek persze szintén megvan a magyarázata –, hogy Gáll Pista, szegény, nem tűrt a lakásban még egy egyszerű órát sem. Elmondta ugyanis, hogy amikor határőr volt délnyugaton-nyugaton, az aknák, amiket a határzáron leraktak, egyszer felrobbantak. Gáll Pista felépült ugyan, de a társának a fél lábát elvitte a robbanás. Ezek az aknák úgy ketyegtek, mint az órák. Emiatt Pista odáig ment az órák iránti gyűlöletben, hogy nem bírt hallgatni óraketyegést. Én meg akkor vagyok boldogtalan, ha parttalannak érzem az időt. Ebben a pillanatban valami huszonnyolc órám van. Nem jár mindegyik, de azért legalább a fele működik. Akármerre nézek itthon, mindig látom, hogy mennyi az idő. Az, hogy nem másodpercre egyformán járnak, nem izgat. Csak egy olyan órám van, amelyik üti a negyedeket is. De ez az óra időnként megáll. A többi órám csak az egészeket és a feleket üti. Szinte boldogtalan vagyok, ha éjszaka észreveszem, hogy a negyedeket ütő óra megállt. Azt is tapasztaltam, hogy az éjszakai ébredéseim kapcsolatosak az óraütésekkel. Ha a félóránként ütő óra az egészet üti, minden rendben van. De ha csak egyet üt, félkor, akkor nem tudom, hány óra van, és akkor várnom kell legalább egy félórát, amíg újra el tudok aludni. Ha jár a negyedórát ütő óra is, akkor ez a várakozás csak negyedóráig tart. És az kiüti az addig eltelt időt is. Mondom, az időt, ami számomra megfejthetetlen valami, így érzem egy kicsit megfoghatónak. Ha mindig konstatálni tudom, ha kissé fülöncsípem ezekkel a betagozódott szakaszokkal, akkor úgy érzem, egy kicsit úrrá leszek fölötte, mert birtokomban van, érzékelem, hogy hogyan múlik… És ez valahogy valóságos keretet ad az egész életemnek.”

5. Most pedig visszatérek Nagy Imre olvasónaplójához, melynek következő része itt olvasható.
Mutasd meg a(z) …at/et, megmondom, ki vagy, tartja számtalan formában a mondás, aszerint, mi a foglalkozása a kérdezőnek. A könyvtáros, mint én is, nyilván így kérdez: Mutasd a könyvtáradat, megmondom, ki vagy. Esetünkben nem is kell a könyvtárat ismernünk, elég az olvasónaplót forgatni, máris tudjuk, milyen az a könyvtár. Sőt, ez a napló nem csak írója könyvtáráról, hanem írójáról is pontos képet ad, mivel a kiválasztott kedves könyveken keresztül a tulajdonos személyiségét is pontosan megismerhetjük. Őszinte vallomás a választás maga, a kritikák pedig teljessé teszik a vallomást. Ezért hát nyugodtan ajánlhatom a naplót Önöknek: kiváló útmutató egy kiváló könyvtárhoz és bédekker egy nagyszerű tudós világához.

Mivel egy ilyen ismertetőben szokás azért írni személyes véleményről is a dicséreten kívül, annyit megjegyeznék, hogy a professzor XIX. század második felétől jelenkorig tartó időszakról alkotott politikai véleményével nem mindig értek egyet. Nyilván másféle tudás(mennyiség), tapasztalat másféle véleményt alakít ki az emberben. Én a múlt egyes szereplőit nem ítélném meg olyan sarkosan (kivéve persze a Hitler, Sztalin-féle „nem embereket”), mert azt gondolom, a múltbéli cselekedeteket a mából könnyebben illethetjük kritikával a mi ismereteink, tudásunk birtokában, mint az akkori szereplők, másként szólva az egyes cselekedeteket csakis az adott kor körülményibe beillesztve, az akkori helyzetet mérlegelve ítélhetjük meg, még úgy is csak nagyon óvatosan. Ámde ez nem irodalmi kategória, s amit kellett vagy esetleg kell, ahogyan eddig is, őszintén megbeszélhet(t)em a professzorral.
Mit is emelhetnék ki a mostani részből? Nagyon nehéz választani, minden feljegyzés érdekes, okos és megszívlelendő. Mégis, talán egy első látásra nem éppen irodalomtörténész professzorhoz „illő” könyvet választok, ami rávilágíthat arra is, miben egyezik pontosan a véleményünk. Idemásolom az egész leírást. (A képeket én választottam. P. L.) 

James Fenimore Cooper 1850 körül.

„A második szarvas. Azt hiszem, Tolnai Ottónál olvastam, de mástól is hallottam már, Poszler Györgytől többek között, hogy ahogy az ember öregszik, szeret visszatérni az első könyveihez. Én például most újra elolvastam az amerikai írónak, James Fenimore Coopernek Az utolsó mohikán című regényét. De most nem az ifjúság számára készített átdolgozásban, mint annak idején, hanem az eredeti, teljes angol szöveg új fordításában. (Az utolsó mohikán. Elbeszélés 1757-ből. Fordította Gy. Horváth László. Park Könyvkiadó, 2019.) Határozottan érdemes volt ezt a könyvet ismét kézbe venni. Nemcsak azért, mert újra átéltem az első olvasás felejthetetlen, kamaszkori élményét, hanem azért is, mert ezúttal egy kiváló klasszikus szerzővel találkoztam. Milyen remek ez a regény, hogyan aggódunk az üldözött, majd az indiánok fogságába került lányokért, s közben még mulatunk is az énektanár botladozásain. Az író remek elbeszélő, aki azt is tudja, hogy a két legrokonszenvesebb szereplőt, Corát és Unkast fel kell áldoznia a felejthetetlen hatás érdekében. Vigaszunkra, persze, Cora húga, Alice túléli a megpróbáltatásokat, és elnyeri a megérdemelt boldogságot egy derék ifjú tiszt oldalán. De a cselekmény felidézése helyett én most inkább két jelenetre hívom fel a figyelmet. Egy helyen, a könyv 224. oldalán a szereplők arról beszélgetnek, hogy mi a bűn? Annyi szörnyűség történik, hogy a kérdés jogosan vetődik fel. Chingachgook azt mondja, hogy a bűn a második szarvas megölése, amikor az elsőnek a húsából még van elegendő. Ez a természettel harmonikus viszonyban élő ember bölcsessége. És én arra gondolok, hogy a felhalmozásra, folytonos többletre épülő modern világ ennek az erkölcsi elvnek a szöges ellentétét képviseli. Nemcsak a második szarvast ölik meg, hanem a tizediket, az ezrediket s majd a legutolsót is. Hová fog ez vezetni? Mi lesz velünk, ha már nem lesz szarvas (elefánt, orrszarvú stb.), és ha már kivágták az egyetlen még megmaradt fát is. Az utolsó mohikán bölcsebb volt nálunk. – A másik jelenet, amin elgondolkodtam, amikor Sólyomszem azzal büszkélkedik, hogy a vére tiszta, ő olyan fehér ember, akinek ereiben egy csepp indián vér sincs. Ám a végsőkig kitart indián barátai mellett, Unkast saját fiaként gyászolja, és soha nem fogja barátját Chingachgookot elhagyni. Azt hiszem ez a tolerancia. Saját értéktudattal társult nyitottság, megbecsülése és tisztelete a másfajta embernek. Sólyomszemtől is lehet tanulni. [Kiemelés tőlem: P. L.] (szeptember 9.)

És azt hiszem, az idézettel lényegesen közelebb kerültünk a professzor szellemiségéhez, mint az én okoskodásommal. És mivel a vastagon szedett részeket „akár én is írhattam volna”, talán az én viselkedésem is érthetőbb lesz. Hiszen én meg például sokszor idézem az öreg indián (törzsfőnök) gondolatát, amely mintegy Chingachgookéra felel:

„Csak ha már az Utolsó Fát is kivágtátok
Csak ha már az Utolsó Folyót is megmérgeztétek
Csak ha már az Utolsó Halat is kifogtátok…
Akkor megtudjátok, hogy a pénzt nem lehet megenni”
(Öreg indián törzsfőnök)

„A végső kérdés: mi fogy el előbb: az olaj vagy az oxigén?”
(Anonim szerző az internetről)

Végül a témához idézek még egy nagy tudóst, Hamvas Bélát:

Kérem, olvassák ezt a Hamvas Béla idézettel is kiemelt részt megértéssel, szeretettel.

Köszönöm figyelmüket.

[P. s. A blogíró magyarázata főként a professzornak: ahogyan jeleztem is az előző blogban, aug. 19-ig „szabadságon” voltam: Olaszországból hazalátogató kislányomék családjával és „hazai” gyerekeimmel, unokáimmal foglalkoztam, alighogy elmentek azonnal olyan náthás lettem, most is alig élek. Lehet allergia, lehet az először használt klíma okozta, vagy valami vírus, mindegy dolgozni nem nagyon tudtam. Elnézést kérek. Ha túlélem ezt az „izét”, jövő hétre a teljes „Társasutazás” elkészül. P. L.]