A vallásos Csorba

Csorba A város oldalában c. beszélgetéskötetében vallásosságáról is szót ejt. (p. 209-217.) Mivel klausztrofóbiájáról és saját maga által "időfóbiának" nevezett különös időérzékelési zavarairól éppen a vallásosságához kapcsólódva tesz említés, ezt a rövid részletet is közlöm befejezésül. Az idézet a kötet utolsó fejezetének záró része, az idézet utolsó mondata egyben a kötet utolsó mondata is. A CSI monogram Csuhai Istváné, aki Csorba beszélgetőpartnere és a kötet összeállítója volt, irodalomtörténész, szerkesztő. (Ld. még az Ünnepi versek c. oldalt!)

"CSGY: – Nézd, azt hiszem, eljutottunk odáig, hogy valamit össze kell dadognom az én úgynevezett, vagy nem is úgynevezett, hanem valóságos hitemről vagy metafizikai kapcsolataimról. Ugyanis én nem vagyok vallásos ember. Te milyen vallású vagy?

CSI: – Engem katolikusnak kereszteltek, de vallásos, azt gondolom, én sem vagyok.

CSGY: – Én református vallású vagyok ugyan, de református templomban legutoljára akkor voltam, mielőtt megnősültem. Ez pedig 44-ben történt. Eltelt egynéhány év azóta. Tudod, hogy a jezsuitákhoz jártam mint református, ami már eleve fura figura volt. Kicsi koromban – úgy értem, 13-14 éves koromig – minden este imádsággal aludtam el. Méghozzá, mint a reformátusoknál szokás volt, nem sablonimádságokat mondtam, hanem én konstruáltam magamnak egy-egy imádságot a nap megfelelő problémáira. Így éltem. A Bibliát nagyon szeretem ma is, főleg az Újszövetséget. A reformátusoknál az volt a divat, hogy nagyon sokat tanultunk a Bibliából. Igen sokat olvastuk, úgyhogy ilyen részeket, hogy „Ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom”, „Én vagyok az út, az igazság és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él…”, egy sereg ilyen mondást tanultam és tudok. Mégse bírok aggálytalanul hinni. Még nagyon ifjú koromban jó volt abban a meggyőződésben élni, hogy van valami végső menedékünk. És én akkor nem aggályoskodtam, hogy valahol Etiópiában egy kisgyerek miért hal meg; úgy éreztem, ha este elmondom az imádságomat, aztán becsukom a szememet, akkor velem semmi baj nem történhet. Viszont kamaszkoromtól kezdve soha nem tudtam úgy hinni, hogy az engem megnyugtatott volna. És ezzel máig is így vagyok. Később pedig támadtak olyan gondolataim, amiken már fennakadtam, és ezek tönkretettek. Ezek a gondolatok most is szinte mindennap valamilyen formában előjönnek.

Az egyik oldalon a csoda vett körül mindenben, a természetben, a természet minden jelenségében. Kamaszkoromban sok mindennel foglalkoztam, nyelveket tanultam, olaszt, franciát, ezeket magánúton. Aztán a szerb nyelvet is elkezdtem tanulni, aztán a horvátot, az angolt, még a dánt is, az nagyon izgatott engem. Szerettem az irodalmat, a klasszikusokat és a moderneket, és érdekelt a történelem is. Aztán a különféle természettudományi területek, például a biológia is nagyon izgatott. Persze, akkor a biológia még nem volt ilyen fejlődési fokon, mint most. És a természettudomány más ágai is foglalkoztattak. Ebben odáig mentem, 210hogy én mint gimnazista egy fémiparista hitsorsosomat, aki iskolája természeténél fogva elvben többet foglalkozott fizikával, mint én, fizikára tanítottam. De mondom: a humán dolgokat és a reáliákat egyaránt próbáltam fölfedezni, és magamban mindezt úgy elrendezni, hogy ne legyek fél lábbal itt, fél lábbal ott. De nem tudtam megnyugodni soha.

Ez a sok mindennel való foglalkozás az én istenhitemhez úgy kapcsolódott, hogy ahogy elmélyedtem a dolgokban, Istennel egyre kevésbé tudtam zöldágra vergődni. Vallásos egyáltalán nem voltam, úgy éreztem, hogy az egyfajta korlátozása és önbezárása az embernek. Sokszor mondom tréfásan, hogy ha én Isten lennék, és látnám, hogy az egyik ember a Szabadság úton megy be a református templomba, a másik pedig itt a Sallai utcában megy be a Ferences templomba, a katolikusokhoz, és egymásra emiatt ferdén néznének – mert ez régen még divat volt –, akkor én szájon vágnám mindkettőt, és azt mondanám nekik: „Nem szégyellitek magatokat? Én ott fenn vagyok valahol, lenézek, és látom itt ezt a kis szir-szar várost, amiben van két templom. Mind a kettőt nekem építettétek, és ti egymásra azért haragszo211tok, mert egyikőtök ebből a templomból, másikótok abból imádkozik hozzám?” Éppen emiatt adtam a nejemnek reverzálist, mert ő katolikus. A kislányaim katolikusok lettek. 44 óta nem is mentem református templomba. Ugyanis amikor reverzálist adtam, a papunk írt nekem egy feddő levelet. Ráadásul Szilveszter estéjén volt egy istentisztelet, ahol fölolvasták azoknak a nevét, akik reverzálist adtak. Én begorombultam, és küldtem a papunknak egy csúnya levelet. Lehet, hogy jártam református templomban, alkalomszerűen valamiért, de szándékkal soha többé. Az ökumenikus áramlatnak örülök, mert ez már egy kicsit szelídebb és természetesebb forma… Persze, sajnos, most is az ember örök átka a hatalom. Mert most is szerintem nagyon sok ember azért lesz vallásos, mert valamit el akar érni. És nem akarnak a hatalomról lemondani, mert ha a két egyház összeolvadna, akkor már nem lehetne külön hatalmakat gyakorolni. Szóval én ezt abszurdumnak tartottam mindig, ezért a vallásos szót még hallani sem szerettem, pláne nem, ha valamilyen módon rám vonatkoztatták.

Egyébként azt ajánlottam, már a háború után, hogy a bankokban és a pénztárakban csak vallásos embereket alkalmazzanak, akkor nem lesznek sikkasztások. Nem értettek a dolgokhoz az emberek, erkölcsük sem volt, igyekeztek minél előbb, minél könnyebben meggazdagodni, nem csak most, hanem véges-végig az egész történelemben. Ameddig el nem kapták valamelyiket, aki sikkasztott, lopott, csalt. Hát azért mondtam, hogy aki pénzzel dolgozik, legyen vallásos, legyen erkölcse és maradjon békében a vallással.

De nekem a valláshoz nem volt közöm. Ugyanakkor hittem mindig. Hogy miben, azt nem tudtam. Egyik versemben meg is próbáltam írni a kaparódarázs csodáját. Ez a kaparódarázs egy olyan darázsfajta, amelyik élő állatokba rakja a petéit. Úgy, hogy azokat csak elkábítja, hogy ne dögöljenek meg, és mindaddig, ameddig ki nem fejlődnek a peték, addig él. A peték lassan felfalják annak az állatnak a potrohát. Ha megdöglene, akkor megromlana, és nem lenne a kikelt petéknek táplálékuk. Tudod, ezek egészen őrjítő dolgok, ha az ember elgondolkodik rajtuk. Én nem tudok zöldágra vergődni itt sehol. Akárhány biológiai könyvet olvastam, akkor is, most is, akármit mondanak nekem, én nem tudok megnyugodni, egyszerűen nem tudok.

Nekem az, hogy a gyermekláncfűnek van egy kis gömbje, és azon a magok kis ejtőernyők, ez énnekem annál sokkal több, minthogy magyarázni tudjam. Vagy hogy a juharnak propelleres a termése, a magja, azt én egyszerűen nem tudom felfogni. Mert azt, hogy valamilyen emlősállatnak valamelyik testrésze módosult, hosszabb lett vagy rövidebb, azt még el tudom képzelni. De hogy ki igazította azt a juhart, hogy éppen ilyen termést hozzon, és hullás közben messze repülhessen, én ebbe bele tudok zavarodni. Nyilván az állatoknak is vannak olyan tulajdonságaik, amiken csak ámulni lehet, nem csak az önfenntartási ösztönük. Ha az ember megnéz egy mai népszerű tudományos könyvet, akkor elszédül. Bár egyre több a magyarázat, most is vannak minden magyarázatban homályos pontok. Mivel magyarázod, hogy egy zsiráfnak ilyen hosszú a nyaka? Azt mondják, mert így éri el a fák leveleit. De miért nem maradt ott, ahol amúgy is talált volna leveleket? És seregestül vannak ilyen rejtélyek. Gondolj a költözőmadarakra. Mondd meg nekem, azért a három hónapért van itt a fecske, vagy négy hónapért, és nyolc hónapért nincs itt, és azért, hogy ideröpüljön meg visszaröpüljön, azért ezer kilométereket kell megtennie, és közben nagyon sok elpusztul? Hát mi ez? Hát ez micsoda? Várkonyi Nándor próbált a könyvében egy-egy ilyen dolgot megvilágítani. Vagy amit Kodolányi próbált megírni a Vízöntőben. Hogy a piramisokat hogyan tudták fölépíteni, milyen emelőeszközeik voltak. Kodolányi úgy magyarázza, hogy a sámánok egyszerűen varázslattal emelték föl a köveket. De ez is, az egész Atlantisz-probléma, szóval annyi minden van a világon, amiről sejtelmünk sincs még, és minél tovább megyünk, annál több lesz a rejtély. És hogy az ember hogyan lett, ezt se lehet megértenünk. Mert mindez nem csak úgy magától lett. Hogy csak az ember az az élőlény, amelyik tudja, hogy meg fog halni, a többi nem. Az állatok nem tudják, hogy meg fognak halni. Azok az akciókra azonnali reakcióval válaszolnak. Hogyha rájuk ütnek egyet, akkor jajgatnak, és ezzel el van intézve. Nem csinálják azt, amit az ember, hogy bosszút esküsznek és kifundálják, hogyan fizessenek vissza érte. Szóval ez az ember. Erről rengeteg tanulmány van már, és valószínűleg én is hibás vagyok, hogy nem tudok eligazodni benne, még alapfokon se, hogy például milyen az emberi agy. Én még azon is csodálkozni tudok, hogy megmozdítom a kisujjamat. Mert azt mondom, hogy én parancsot adok valahonnan az agyamból, hogy most mozdítsam meg a kisujjamat. Na de hát az a parancs az én agyamban születik valahol, és onnan végigmegy valamilyen pályán, és éppen az történik, amit én parancsoltam. Én ezen mérhetetlenül csodálkozom. Ilyenkor hiszek, de igazából nem tudom, hogy miben.

És még ez a hitem sem olyan sima és rendületlen. Rossz pillanataimban azt szoktam mondani, hogy két megoldása lehet az életnek: vagy hülyének születik az ember, vagy pedig olyan rendíthetetlen hívő lesz, akinek esze ágában sincs kételkedni abban, hogy valamilyen magasabb hatalom intézi a sorsát. Ez a két megoldás képzelhető el ahhoz, hogy az ember kínlódás nélkül élhesse végig az életét. A hülyét itt 213persze nem patológiai értelemben használom, hanem azokra az emberekre gondolok, akik csak élik az életüket, csak az elsődleges szükségleteiket elégítik ki, de problémájuk semmivel nincsen. De ugyanakkor azt se tudom elképzelni, hogy mondjuk, az, aki a világot így elrendezte, irányítja, az mindent tud. Mert ilyenkor eszembe jut egy kis néger gyerek, aki valamelyik éhségövezetben él; csontvékony már, és meg fog halni. És akkor hogy van ez, hát itt nincs Isten, hogy ezt tudja? Ez a másik oldal.

Egyszer csodálkozom, máskor pedig köpni szeretnék. Mert az, hogy ugyanakkor meg miért gyűjtünk magunkba annyi mindent, miért áldozzuk fel az egész életünket egy-egy célért, hogy aztán elpusztuljunk, és betegyenek egy koporsóba, ha betesznek, vagy elégessenek, ha elégetnek. Szóval ezt a két oldalt én nem tudtam magamban összeegyeztetni sehogyan. Hiszek, de mondom, nem vagyok vallásos. A vallás nekem kevés.

Így vagyok az úgynevezett transzcendens, metafizikai világgal. Nem tudok mire jutni vele… Azokat a gyermeteg érveket, amik ellentmondanak az Isten létezésének, vagy amik védik, én azokat nem tudom elfogadni.

CSI: – És mi a helyzet az életünkkel? Mert azt is mintha nagyon sokszor valami felettünk álló dolog irányítaná. Pedig talán azt is csak a véletlen, a szerencse, a fátum igazítja, nem?

CSGY: – Nézd, mikor én arról beszéltem, hogy gyakran úgy éreztem, valamilyen gondviselés rendezi az életemet, akkor tulajdonképpen ugyanerre gondoltam. De a kettősséget, a két oldalt itt is érzem. Mert ugyanakkor a Szent Lajos király hídjának a problematikája is izgat, hogy azon a hídon kik vannak éppen akkor, amikor a híd beszakad, és kik pusztulnak el. Hogy például zarándokok repülőgépe zuhan le éppen. Vagy templomra esik rá a bomba, és szétveri a hívőket. Az effélék újra megingatnak, hogy most mi is ez itt? Vagy egy olyan szinten játszódnak ezek, amit mi nem értünk, egyszerűen nem tudunk megérteni, mert az agyunk erre nem képes, vagy pedig nem tudom, hogy mit gondoljak. Azt mondják ilyenkor, hogy ez misztérium. Hát persze, misztérium, de hát hogyha énnekem ilyen agyam van, akkor azt mégis szeretném tudni, hogy az Atya, Fiú, Szentlélek hogyan van. Mi is az Atya, aki Fiú is, meg Szentlélek is. Egyszer egy olyan verset is írtam, ami éppen ezzel a problémával foglalkozik, de nem jelent meg sehol. Hogy talán nem is volt olyan nehéz meghalni, ahogy Krisztus meghalt, mert tudta, hogy feltámad. De én nem tudom, hogy föltámadok-e. És ez mind olyan, hogy túl van az én fölfogóképességemen.

Sokszor azért könyörgök, hogy legalább egyetlen ember volna, aki valami jelet adna halála után, hogy itt vagyunk, vagyunk. Galsait is mindig kértem fiatalabb korában, mikor még nem betegeskedett, ha ilyenről beszéltünk: „Te legalább, ha már úgyis olyan cudar vagy – mert hát ő nem volt egyáltalán vallásos, és hát ilyen dolgai, ilyen gondolatai soha nem voltak –, legalább te kiabálj egyszer ide, hogy tudjam, van valami másvilág.” De Pongrác sem kiabál, és senki sem kiabál, és nem kiabálnak a nagyon szerető anyák és apák se. Most már oda jutottam, hogy a rádióval meg a tévével tudom magamat egy kicsit vigasztalni. Mert azt mondom, hogy itt van például az angol rádió hangja. Arról nekünk készülék nélkül, a saját fülünkkel fogalmunk sincs. Viszont ha egy kis készüléket ideteszünk, akkor hallgathatjuk az angol rádiót. Ez vigasztal. Hogy talán egy teljesen más sík lesz az a másvilág, ahol nem ez a beszéd, nem ez a hang, nem ez az agy, nem ez a test, semmi nem ez lesz, valami magasabb síkon, vagy más síkon zajlik majd az élet. De például ha az örökkévalóságot hallom, akkor elborzadok. Ahhoz megint egy másfajta ember kell, aki el tudja viselni az örökkévalóságot. Az örökkévalóságot se lehet kibírni, ha az ember az emberi agyával próbálja elképzelni. Ezt is csak valami magasabb szintű, és egészen más konstrukciójú, szerkezetű aggyal lehet kibírni. Hát így állok én a hittel. Ami nem vigasztal egy csöppet sem. És főként, ha az ember már öregszik, és úgy érzi, hogy közel van a kétséges időszak.

Sokszor úgy érzem, nem félek. Hanem nagy-nagy keserűség fog el, hogy hát érdemes volt-e ezt az egészet végigcsinálni, és nincs-e inkább igazuk az öngyilkosoknak. Nem tudom. Soha nem tudom.

Ezek a dolgok, most már néhány évtized óta, állandóan foglalkoztatnak, és azt hiszem, hogy ez a verseimen is látszik. Az első megjelent fordításkötetem, Hélinand-tól A Halál versei is jelképes módon erre utal. Nem a halálfélelem, hanem ez a számomra teljesen érthetetlen jelenség csak úgy elfogadható, hogy vagy nem gondolok rá egyáltalán, vagy pedig valamilyen óriási rendíthetetlen hit költözik belém. Ott volt például az a francia pap, Teilhard de Chardin, akinek a könyveit a pápa indexre tette. Pap volt, de neves paleontológus is, a pekingi előember egyik fölfedezője. Most magyarul is kiadták egy-két könyvét, de nekem az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy egy Franciaországba kikerült magyar pap, Rezek Román lefordította sok elmélkedését, és azokat kéziratban elolvashattam. Van egy német nyelvű életrajzom is tőle. Teilhard de Chardin nagyon nagy hívő volt, azt tudod, de halála előtt, az utolsó napokban igen-igen sokat szenvedett, éppen a kétely miatt. Az a sok-sok minden, amit végiggondolt még normális állapotában, és az a sok szilárdnak látszó hittartalom, ami benne volt, az egyszerűen elolvadt, és a kínjai felerősödtek. Szóval ez azt jelenti, hogy még hívő ember is olyan állapotokba kerülhet, hogy a hite megrendül és nem tud erős maradni. Krisztus kis híján végig tudta csinálni, ha úgy történt, ahogy az evangelisták megírták. Én Határ Győző hátborzongató Golghelóghiját, ami az 1000. év fordulójával foglalkozik, ezért szeretem. Ragyogó ábrázolása annak, hogy mennyi fajta ember, mennyi fajta magatartás, mennyi fajta hit, babona, minden volt akkor az emberek között, ami segített nekik élni.

Nekem nagyon gyakran van egy különös érzésem is, nem tudom, hogy ilyen van-e egyáltalán a pszichológiában vagy a pszichopatológiában. Ezt a különös érzést én időbeli klausztrofóbiának nevezném. Azt tudod, hogy a klausztrofóbia a bezártság iszonya. Előfordul, hogy mikor megnézek egy naptárt, vagy elkezdek elmélkedni azon, hogy az én lányaim most hány évesek, és hogy énvelem mi lesz akkor, mikor ők már ugyanannyi esztendősek lesznek, mint én vagyok, akkor elfog egy fulladásérzés, ami a klausztrofóbiában és az agorafóbiában is megvan. Mert a klausztrofóbia, ez a zártság-félelem bennem olyan erős, hogy például soha nem mertem fölmenni olyan toronyba, amin nem voltak sűrűn ablakok. Amikor Takáts Gyula engem a Szent Péter templomban rávett, hogy menjek vele, azt még mindig rettegve idézem vissza magamban. Ott a főoltár mögött van egy párkány, ami körülbelül egy méter széles. Magasan megy körül félkörben. Van egy vörösréz korlátja. A párkányon végig lehet menni úgy, hogy fölülről látható az oltár. Három kijárat van rajta, a közepén egy, és a két végén is egy-egy. A párkányra engem becsalt Takáts Gyula. Én azt hittem, hogy hamar ki tudok majd jutni belőle, de amikor a falhoz lapulva már egy darabig mentem, alattam a mély templom, nagy szentéllyel, akkor megijedtem. Kétségbeesve láttam, hogy a másik kijárat már közelebb van, mint az, amin bejöttem. Végiglapultam az egészet, de azt hittem, hogy ez soha nem fog véget érni.

Franciaországban, a Loire menti kastélyokban nagyon sok olyan régi torony van, amin csak néhány kicsi ablak nyílik. Körbe kell menni egy sor csigalépcsőt, hogy az ember megint egy ablakhoz jusson. Én emiatt nagyon sok mindentől elestem, mert akkor is csalt engem a kísérőm, hogy menjünk föl az egyikbe vagy a másikba, de én nem vállalkoztam. Ennek a fajta klausztrofóbiának van egy időbeli változata is bennem. Ha egy olyan időre gondolok előre, amit már biztosan nem fogok megérni, akkor valamilyen fulladásféle érzés fog el. Mit mondjak, hogy 2020-ban már nem fogok élni. Van másik példám is. Nézem a kislányaim fényképeit, mikor öt évesek voltak, hat évesek, akkor megint valami fulladási érzés fog el. Hogy nem tudok oda visszamenni hozzájuk. Hol vannak? Az időben hova tűntek? Ők azok, akik mostan216ra már felnőttek? Szóval ilyen érzés is van bennem. Idegi eredetű valószínűleg, vagy alkati sajátosságom, ezt nem tudom megmondani. És ehhez is kapcsolódik a halál tudata bennem. Szinte mindig.

CSI: – Neked az időhöz költőként is különleges a viszonyod.

CSGY: – Igen. Tudod, engem mindig megkérdeztek azelőtt különféle évfordulókon, hogy mi a véleményem erről, arról. Egyszer, valamilyen alkalomból megkérdeztek Radnótiról is. Az volt az érdekes, hogy szóba került a Razglednyicákból az egyik darab, az amelyikben az a sor van, hogy „a század bűzös, vad csomókban áll”. Én ebben azt, hogy század, mindig az idő értelmében képzeltem el. És mikor megjelent ez az Új Írásban, akkor meghökkenve láttam, hogy a századot mások úgy fogták fel, mint a katonai egységet. Én viszont mindig úgy olvastam, mint a XX. század, tehát az időnek az értelmében. És nem is gondolkodtam rajta, hogy ez mást is jelenthet.

CSI: – Amikor legelső alkalommal szó esett arról, hogy édesapád az órákat nagyon szívesen javítgatta, közbe akartam szólni, hogy talán nemcsak a betűvetés iránti szeretetet örökölted tőle mesterségként, hanem az órák iránti vonzalmat is. Most inkább azt gondolom, hogy ez a rengeteg óra körülöttünk valahogyan az idő-problémáidhoz kapcsolódik.

CSGY: – Ebben igazad van. Nekem egész életemben problémát jelentett, és most talán még inkább problémát jelent az idő. Verseimben is nagyon sokszor megjelenik ez. Valamennyire úgy próbálom „megfogni”, hogy szeretem, ha valami mindig jár körülöttem és mutatja nekem az időt. Ugyanakkor meglepő volt számomra az – aminek persze szintén megvan a magyarázata –, hogy Gáll Pista, szegény, nem tűrt a lakásban még egy egyszerű órát sem. Elmondta ugyanis, hogy amikor határőr volt délnyugaton-nyugaton, az aknák, amiket a határzáron leraktak, egyszer felrobbantak. Gáll Pista felépült ugyan, de a társának a fél lábát elvitte a robbanás. Ezek az aknák úgy ketyegtek, mint az órák. Emiatt Pista odáig ment az órák iránti gyűlöletben, hogy nem bírt hallgatni óraketyegést. Én meg akkor vagyok boldogtalan, ha parttalannak érzem az időt. Ebben a pillanatban valami huszonnyolc órám van. Nem jár mindegyik, de azért legalább a fele működik. Akármerre nézek itthon, mindig látom, hogy mennyi az idő. Az, hogy nem másodpercre egyformán járnak, nem izgat. Csak egy olyan órám van, amelyik üti a negyedeket is. De ez az óra időnként megáll. A többi órám csak az egészeket és a feleket üti. Szinte boldogtalan vagyok, ha éjszaka észreveszem, hogy a negyedeket ütő óra megállt. Azt is tapasztaltam, hogy az éjszakai ébredéseim kapcsolatosak az óraütésekkel. Ha a félóránként ütő óra az egészet üti, minden rendben van. De ha 217csak egyet üt, félkor, akkor nem tudom, hány óra van, és akkor várnom kell legalább egy félórát, amíg újra el tudok aludni. Ha jár a negyedórát ütő óra is, akkor ez a várakozás csak negyedóráig tart. És az kiüti az addig eltelt időt is. Mondom, az időt, ami számomra megfejthetetlen valami, így érzem egy kicsit megfoghatónak. Ha mindig konstatálni tudom, ha kissé fülöncsípem ezekkel a betagozódott szakaszokkal, akkor úgy érzem, egy kicsit úrrá leszek fölötte, mert birtokomban van, érzékelem, hogy hogyan múlik… És ez valahogy valóságos keretet ad az egész életemnek."