1. Ma két verset ajánlok. Ezúttal itt a honlapon, mert a letöltő nem működik. Az egyik: Ady Endre: Most már megállhatok, a másik: Dsida Jenő: Ha valaki jönne.
Kérem, ennek ellenére kísérje figyelemmel a Csorba youtube csatornát, igyekszem kitalálni a módszert a le- és feltöltésre. (Nem mindig hétvégén frissítek). Kérem, kattintson videókra, ajánlja az oldalt barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel az oldalra, ahol nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. Köszönöm a kattintást!
Csorba youtube csatornájára feltöltött videók listája (154 cím) itt megtekinthető (2024. 10. 11-ei állapot)
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. Tudom, a 305. Csorba blogban szerepelt már, most mégis újra idézem, az alábbi verset. Azért is, mert a Csorba emlékesten (2024. XI. 20.) szóba került, a versben megírt pillanatról, annak valóságtartalmáról beszélt kitűnő előadásában dr. Aknai Tamás irodalomtörténész és azért is idézem, mert Pintér Ábel (Csorba Győző unokája) előadásában ott hallhatták először. Amint a felvételt konvertálni tudom, az értő versmondást is közzéteszem.

IGLÓ, 1880. OKTÓBER 13.

Tivadar a patikus-segéd sok kenőcsöt port folyadékot
kimért becsomagolt már most délutánra csökkent egy kicsit
a forgalom a principális a napi bevételt
számolgatja Tivadar a pult szürke márványlapjára könyököl
s az ajtó és az ablak nagy üvegtábláin át
a szűk utcára bámul… „Vedete vedete
e non vedete niente” néz néz semmit se lát
semmit se lát még aztán ki tudja honnét
hirtelen egy szekér áll meg az utcán tinós szekér
csendesen bóbiskoló olyan akár a többi
és Tivadar keze elindul vény-papírt húz maga elé
köpenye zsebéből ceruzát kotor ki és rajzolni kezd
és lát már lát élesen lát kész is a rajz keze megáll
vállán ütést érez a principális szólal meg a háta mögül:
„… maga festőnek született!” zavartan
s örömmel néz rá Tivadar és zsebébe rejti a rajzot
Később a principális elmegy s Tivadar az utcára lép
előszedi a rajzot boldog s váratlanul bal tenyerében
egy háromszögletű kis fekete magot pillant meg s felülről
hátulról szót hall: „Te leszel a világ legnagyobb
napút festője nagyobb Raffaelnél”
Tivadar szédül a magra mered az duzzad egyre duzzad
roppant törzs bomlik ki belőle széles lapátvégű lombágak
nyárshegyű csonkok: irtózat fenség és magány
A fa-sudár az égbe vész a terebély a világ négy sarkáig ér
s Tivadar a festő a volt patikus-segéd nincs már sehol
s az iglói utcán az októberi délután csípősödő tompulatában
egy tépettségében is diadalmas
óriás-cédrus koronája közt hujjogat a kárpáti szél

Megjelent: Anabázis. – Bp. : Magvető, 1974. és az Összegyűjtött versekben, valamint mindegyik versválogatásban.

5. A Csorba estről (Pécsi Tudásközpont, 2024. XI. 20.) kicsit bővebben. A zimankós idő és talán a mi estünkkel éppen egyidőben rendezett Radnóti est miatt is, mely megoszthatta a látogatókat, kevesen voltunk.

„Megkérem Nagy Imre professzor urat arra, hogy a Csorba Társaság nevében, Csorba Esztert és Csorba Noémit pedig, hogy a család nevében helyezze el koszorúját az Emlékszoba előtt. (A Csorba Győző Könyvtár nevében Miszler Tamás, a könyvtár igazgatója egy nappal előbb koszorúzott, ld. a blog második részében.)
A koszorúzás után dr. Nagy Imre röviden beszélt egy Csorba versről.

Nő a vonaton

A változó táj: hegy-völgy, enyhe dombok,
sokszínű szalag-földek, könnyü párák,
vadvizek fű-szarkalábozta tükre,
kelő nap, zöld-ezüstös, rezge nyárfák

és minden mozgás, másulás a tájban,
e társas szépség forgó, ezer arca
iparkodik, hogy szemem foglyul ejtse,
figyelmemet saját pártjára hajtsa.

De két sötét szem, holló-haj leomló
zuhataga, tudós, ám zsenge gyermek-
száj piros ékköve, igézetes nyak
hajlása gyöngéd láncából nem enged. –

Ó, szépség! Szép az elfutó világ, szép
a maradandó ég, legszebb az ember,
ki íme most meleg bizalmassággal
rak fészket nemrég idegen szivemben,

s belülről szólít, mint a magam hangján,
de a ritkán szokott öröm szavával.
Több vagyok tőle: szemem villanása,
testem minden kis moccanása rávall.

A professzor versmagyarázata után kitért még Csorba Séta és meditáció című versének értékelésére, ezt Pintér László vitatta. Egyszer talán, majd teljes tisztelettel, elmagyarázom, mi nem tetszett  Csorba-lányoknak és nekem sem a filológiailag korrekt értelmezésben. Most csak Kosztolány sok helyzetre alkalmazható négysorosát idézerm:

Comprendre c’est tout pardonner

Csodálkozol a kokainistán
s nem érted?
Gondolkozzál az okain is tán –
s megérted!

A rövid közjáték után a csoport a kis konferenciateremben folytatta az emlékező hangoskönyv-bemutatót. Az estről Friedszám Márta, a Csorba Társaság „örökös tagja” készített képeket (köszönet érte), közülük néhányat itt közzé is teszek.

Mielőtt lemennénk a Kis Konferenciaterembe, engedjenek meg egy rövid bejátszást. Mára – hála Istennek – kissé (de nem eléggé) feledett klasszikusaink óta tudjuk, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik, sőt az őrült politikusok által lassan már-már tűrhetetlenné fokozódott. Mi ebben zimankós időben ne fokozzuk-élezzük tovább a helyzetet, inkább halkítsuk, csillapítsuk Csorba egy meditatív versével, ezzel is emlékezve a költőre. (A verset maga a költő mondta, meghallgatható a linkre kattintva.)

A költő előadásában
Haumann Péter előadásában

FÖLJEGYZÉS

Így, ekkor, itt, e dombtetői házban,
magányosan, egy nyárközépi szombat-
nap délutánján, amikor a ritkán
megrezzenő lombok a forróságban
sercegtek szinte, így, ekkor meg itt
feküdtem én iszonytató idő
után s iszonytató idő előtt,
jeltelenül s jelentéktelenül,
hideg aggyal tudván a semmiségem,
mégis magam-emésztő szomjusággal,
hogy a milliárd év- és billió
ember-szőtte szöveten valami
nyomom maradjon; s nem csináltam úgy, mint
az idelátszó bérház egy lakója,
egy ifjú asszony, ki a függönyökkel
sötétített szobából a parányi
mélyárnyékos teraszra lépve csöndes
dallal száján megöntözgette rendre
virágait a szombat délután
nyugalmával szívében, s mitse bánva
múltat, jövőt, forgott a jószagú,
hűs nedvességben, hagyta az időt
továbbsuhanni, álmatag közönnyel
tördelte a hervadt virágokat,
s egyetlen percet sem gondolt magára.

A szó ünnepe, 1959. (Ugyanabban a kötetben jelent meg, mint a Nagy Imre által bemutatott, Nő a vonaton című vers.)
—————

Bizony, jó, az ifjú asszonynak, próbáljunk meg egy kis időre hozzá hasonlóan gondolkozni, legalább a lelkünkben legyen béke. Most pedig menjünk le a kis konferenciaterembe.

—————-

Szeretettel üdvözlöm a megjelenteket, különösen Aknai Tamás professzort, meghívott vendégünket és Nagy Imre professzort, társaságunk elnökét, aki minden nehézség ellenére vállalta a részvételt. Először neki adom át a szót.

Köszönöm Professzor Úr üdvözlő szavait. [A beveztő szavakat és versismertetést egy későbbi blogban közlöm, csakúgy, mint Aknai professzor úr kérdéseimre adott válaszait.]

Az 1980-as évek végétől én hoztam-vittem Csorba Győzőt a minden évben esedékes születésnapi estekre, miután bekurbliztam, életre rugdostam szegény öreg Wartburgomat, s jól emlékszem, alig volt alkalom, amikor nem hasonlóan zimankós idő lett volna, mint most. Előfordult, hogy Széchenyi téren fölfelé vánszorogva Csorba előtt mentem, hogy a Mecsekről ránktörő hófúvást, széllökéseket valamennyire fölfogjam előle. Milyen szívesen mennék most is szélfogóként Csorba előtt. Mert az is jó érzés volt, legalább annyit segíthettem neki.

Most pedig áttérek estünk fő programjára, egy kísérlet eredményének bemutatására ill. röviden beszélgetnénk a kísérlet előzményeiről Aknai professzorral.

Kedves Tamás, ez egyrészt-másrészt beszélgetés lesz. Egyrészt én beszélnék arról, hogy miért tartom fontosnak A város oldalában című Csorba beszélgetőkötetet, annak megismertetését többféle adathordozón, másrészt téged szólítanálak meg, hogy mondjál valamit arról, miért vállaltad első szóra a felolvasást, miért tartod fontosnak, hogy egy képzőművész-kutató egy költő életének, munkásságának bemutatásában segítsen.

Az én „egyrészt-könyvbemutatóm” egyszerű: szerintem A város oldalában Pécs XX. századi irodalom – sőt általában – művészettörténetének egyik alapműve. Az irodalmi és általában a művészeti élet alakításában nagyon aktívan részt vevő szemtanú vallomása, tanúságtétele, fontos adatok tárhelye. Ezért igyekeztem és igyekszem a most már alig fellelhető könyvet minden formában bemutatni. Először olvashatóvá tettem az interneten pdf és word formátumban, készül az e-book formátuma és elkészült az Aknai professzorral kísérletképpen hangfájlban digitálisan rögzített első fejezete, majd az egész kötetet szeretném hangoskönyvvé alakítani, mégpedig úgy, hogy fotókkal kibővítve 20 perces részletekben tenném közzé. Végül pedig, talán pénzügyi támogatásban bízva, szeretném azzal ünnepelni jövőre Csorbát, hogy születésének 109. és a Csorba Társaság megalakításának 10. évfordulójára kiadhatnánk újra A Város oldalában-t, esetleg kicsit díszesebb változatban, mint ami itt a kezemben van. [A könyvet szórakozottságom miatt otthon felejtettem, de itt mindenki elolvashatja, itt pedig képösszeállítást nézhet meg róla.
Az első fejezet Aknai Tamás felolvasásában – ennek részleteit hallgatjuk meg majd mp4 fájlban – teljes egészében meghallgatható itt. (Nagy fájl, lassan töltődik. 5,3 GB)

(Csorba dedikálása Margitkájának, azaz Ancuskának)

Hogy ne csak magam dicsérjem a könyvet – ugyan, mit ér az én szavam? –, fölolvasom Fodor András Kossuth-díjas költő 1991-ben, a kötet megjelenése után Csorbához írt levelének részletét. Ez talán mindennél többet elmond a beszélgetőkötetről. (A jegyzeteket nem olvastam föl, csak itt közlöm;)

Tehát a Fodor András levél részlete:

„Örülök, hogy új könyved ajándéka átsegített a nyári zökkenőn – most ennek élményével könnyebb szívvel pótolom mulasztásomat. A kétszeres köszönet persze így is az én részemen van, mert A KOLLÉGIUM-ról írt leveled* a legértékesebb reagálások közül való. Igazad van, hogy munkám inkább családregény, mint szokásos napló. Törekedtem is arra, hogy ezt a három évnyi időt a főszereplők közös[1] sorsútja köré kerekítsem. A többi megjegyzésed hasonlóan lényegbe vágó, elgondolkoztató. Például: hogy bátrabbnak, keményebbnek látszom a kötet lapjain, mint amilyennek a valóságból ismersz. Erről, s koraérettségem okairól tudnék egyet mást mondani, de talán jobb lesz élőszóban, ha legközelebb találkozunk.
Most hadd mondjam el gyorsan, milyen reveláció volt nekem A város oldalában. Sokkal több, mint amit interjúkötettől egyáltalán várhat az ember. Szerencsés alapelvek szerint dolgoztatok. A beszélgetőtárs hagyott Téged hosszan, ihletetten, (Tamás, kedves, majd téged is hagylak ám hosszan, ihletetten beszélni😉) az élőszó természetes lendületével fogalmazni. Közbevetései, igazításai mindig funkcionálisak.[2]
Nagyon fontos, hogy most már nemcsak árvaság-élményedről[3] tudunk, de arról az egzisztenciális szegénység élményről is, melyet már-már József Attilától is kilúgoznának. Nagyon fontos, hogy Te a témáról úgy nyilatkoztál, ahogy…
Kitűnőek a portréid (Weöres: „csodálatos füle volt”, „roppant tudatos volt” – ezeket az alapértékeket is kevesen tudják vele kapcsolatban. Várkonyi,[4] Lovász Pál, Takáts Gyula mind eleven figurák. Felkiáltottam szinte, amikor a gyerekkoromból ismert – erre felé nem használt – munéros jelzőre bukkantam T. Gyula jellemzésében. (Csodálkozott is Csorba, amikor azt feleltem kérdésére, én bizony szintén ismerem a szó jelentését.)
Nagyszerű a korábbi, későbbi pécsi korszak fölelevenítése, az itáliai hónapoké (melyekről most a Dunatáj-ban is olvashatok.)[5] A jó megfigyelés, az objektivitásra, sőt szarkasztikus önábrázolásra való hajlam mellett mindenekelőtt elementáris, humorral átszőtt elbeszélő készségedet dicsérem. Kacagtató a Tárja, Kő, Diczig féle figurák rajza[6], vagy a Hotel Kikelet-beli látogatások leírása.[7] No, meg a Hazug Nő,[8] s a pártkalandok rejtelmének föltárása.[9] És Rideg Sándorról való skicced![10] (Egyébként Guszev[11] virtuálisan 1849-es figura »volt« Paskiewicz seregében…)
Tetszett a föltétlen őszinteség az ötvenes évek második felétől követett időkben. Szántó Tibor, de Tüskés, meg Szederkényi is méltó megörökítést kapott. Én megvallom, az utolsó fejezet hitről, transzcendenciáról, létről, valóság filozófiájáról [bizonytalan olvasat] való fejtegetései igen rokonszenvesek számomra. Gondolkodásunk itt sokban hasonlít. A 212-213. oldal végén, elején lévő elmélkedést nem egyszer Füleptől[12] is hallottam.[13] Folytatnám még, de legszívesebben vallomásaid folytatását olvasnám. Köszönet persze az eddigiekért is. Kívánom, hogy a jól végzett munka tudata lelkileg és fizikailag gyógyítson!
Meghökkent, hogy József Attilát hallottad a rádióból. Erről eddig egyetlen adat sincs. A beszámolók szerint viharszünet volt a közvetítés idején.[14]
Azt hiszem, inkább Mészöly[15] vitte Szilágyit[16] a pesti Bábszínházba s Fülep nem a Cifra palotára, hanem a Kecskeméti Városházára szokott hivatkozni[17] – majd ezekről is egyszer később. Addig pedig kívánom a legjobbakat, kézcsókom, ölelésem küldve.
Bandi
* Zárósoraiban azt a mondatot »Ahogy fogy az idő, mindinkább közel érezlek magamhoz« külön köszönöm. Ez az érzés kölcsönös![18]”

 Kézírás. Írólap. – A * jelölést Fodor alkalmazta, én az utolsó bekezdésbe írtam a betoldott szöveget, a levélben azonban az írásképre merőlegesen, az utolsó oldal bal margóján, négy sorban olvasható. − Címzés a szokásos. − A borítékon a feladónál változás: Révay-köz 4. Alatta Fodor beszúrása: „(átcímeztek bennünket)”. − A boríték hátoldalán Csorba kézírása: „V. 91. XII. 14.”

[1] Utólag beírt szó.
[2] A város oldalában : Beszélgetések / A kérdező: Csuhai István. – Pécs : Jelenkor Kiadó, 1991.
[3] Csorba tíz éves volt, mikor édesapja meghalt. A család ezért is nélkülözött aztán sokat, még árverezésre is sor került.
[4] Várkonyi Nándor.
[5] Csiszár Mirella: Interjú Csorba Győzővel az 1948-ban, a római Magyar Akadémián töltött hónapokról. = Dunatáj. 1991. 2-3. p. 25-32.
[6] Tárja (Toszenbereger) Béla 1956 után a Baranya Megyei Könyvtár igazgatója volt, eredeti szakmája szerint cipész. Munkásmozgalmi múltjára tekintettel nevezték ki könyvtárigazgatónak. („Volt is valaki, aki mikor azt mondta Tárja Béla, hogy ő mozgalmi munkát végzett, akkor megjegyezte, hogy igen, mert mindig igyekezett elmozogni a munka elől.” A város oldalában. p. 174.). Csorba hallatlanul mulatságos történeteket mesél róla a kötetben, különösen „költészetéről” (Merthogy „verseket, sőt „drámát” is írt!). Kő Kálmán az 1945 után újraszerveződő pécsi irodalmi életben a „kommunista irodalmat” képviselte, rendkívül „vonalas” szövegein Galsai Pongrác majdnem halálra kacagta magát. Diczig Hugó (ki később Délceg Lajosra „magyarosított”) szintén műkedvelő író volt abban az időben.
[7] A Hotel Kikelet Pécs egykor híres szállodája a Mecseken. Csorba Győző Galsai Pongráccal minden héten előadásokat tartott a vendégeknek ott irodalomról, művészetekről. A visszaemlékezés ezen része is hallatlanul mulatságos.
[8] A „hazug nő” egy ideig Csorba titkárnője volt, még a Városi Könyvtárban, előtte pedig, kirúgásáig, Boros István baranyai főispán titkárnőjeként hazudozott. („Mert az, hogy a nők egy kicsit lódítanak, az természetes. De ez a hazugság zsenije volt.” A város oldalában, p. 115.)
[9] Csorba elsősorban Várkonyi Nándor hatására a Parasztpártba lépett be, a Parasztpárt aztán beolvadt a Szociáldemokrata Pártba, azt meg erőszakkal beolvasztották a Magyar Kommunisták Pártjába, ahova viszont már nem vették át, „nem igazolták” Csorbát.
[10] Rideg Sándor (1903-1966) író.
[11] Guszev kapitány Illés Béla kommunista író által kitalált hős orosz tiszt, aki az 1848/1849-es szabadságharcban a magyarok mellé állt. Illés az orosz katonákról a II. világháborúban kialakult képet akarta javítani segítségével. Mint később kiderült, kitalált alak, bár Budapesten még utcát is neveztek el róla.
[12] Fülep Lajos.
[13] „Nekem az, hogy a gyermekláncfűnek van egy kis gömbje, és azon a magok kis ejtőernyők, ez énnekem annál sokkal több, minthogy magyarázni tudjam. Vagy hogy a juharnak propelleres a termése, a magja, azt én egyszerűen nem tudom felfogni. Mert azt, hogy valamilyen emlősállatnak valamelyik testrésze módosult, hosszabb lett vagy rövidebb, azt még el tudom képzelni. De hogy ki igazította azt a juhart, hogy éppen ilyen termést hozzon, és hullás közben messze repülhessen, én ebbe bele tudok zavarodni. […] Mert mindez nem csak úgy magától lett. Hogy csak az ember az az élőlény, amelyik tudja, hogy meg fog halni, a többi nem. Az állatok nem tudják, hogy meg fognak halni. Azok az akciókra azonnali reakcióval válaszolnak. Hogyha rájuk ütnek egyet, akkor jajgatnak, és ezzel el van intézve. Nem csinálják azt, amit az ember, hogy bosszút esküsznek és kifundálják, hogyan fizessenek vissza érte. Szóval ez az ember. Erről rengeteg tanulmány van már, és valószínűleg én is hibás vagyok, hogy nem tudok eligazodni benne, még alapfokon se, hogy például milyen az emberi agy. Én még azon is csodálkozni tudok, hogy megmozdítom a kisujjamat. Mert azt mondom, hogy én parancsot adok valahonnan az agyamból, hogy most mozdítsam meg a kisujjamat. Na de hát az a parancs az én agyamban születik valahol, és onnan végigmegy valamilyen pályán, és éppen az történik, amit én parancsoltam. Én ezen mérhetetlenül csodálkozom. Ilyenkor hiszek, de igazából nem tudom, hogy miben.” (A város oldalában. p. 213.)
[14] Csorba a vallomás-kötetben írja (p. 55.): „Úgy emlékszem, hogy egyszer a rádióban is hallottam őt.” Valóban Csorba emlékezik rosszul.
[15] Mészöly Miklós.
[16] Szilágyi Dezső, a Budapesti Bábszínház igazgatója, Mészöly Miklós barátja. Csorba visszaemlékezései szerint Szilágyi támogatta Mészölyt, Fodor azt állítja, inkább Mészöly vitte Budapestre Szilágyit a Bábszínházhoz.
[17] Csorba ezt írja az A város oldalában 184. oldalán: „Fülep azt a stílust nevezte magyar stílusnak, amiben Pesten a Postapalota, Kecskeméten a Cifrapalota épült. Ezt tartotta követendő példának, amellyel meg lehet újítani a magyar építészetet.” Ezzel nem ért egyet fentebb Fodor A.
[18] A harmadik oldal bal margóján két sorba írt betoldás.”

Talán többre nincsen szükség, hogy a kötet fontosságát illusztráljam.

És jöjjön a „másrészt”: kedves Tamás, professzor uram, mielőtt átadom neked a szót, engedd meg, hogy az estre készülve újra fellapozott Igló, 1880. október 13. című Csorba verset idézzük ide. Annál is inkább, mert tudom, hogy Csontváry szíved csücske, jól emlékszem előadásodra, amelyet az 1990-es évek elején a pécsi Csontváry múzeumban, a Csontváry-képek előtt ülve szinte áhítattal hallgattunk, mi könyvtárosok.

Hallgassuk hát Csorba Csontváry-versét. (Ld. 4. pont.)

Csorba mindig vonzódott más területeken alkotó művészekhez (ld. pl. Martyn Ferenc festőművésszel, Takács Jenő zeneszerzővel való barátsága), művészetekhez, festészethez zenéhez, képzőművészetekhez. Leginkább az alkotás folyamata foglalkoztatta, ki, miért, hogyan alkot más-más művészeti ágakban. A fenti vers is egy olyan pillanatot „kap el”, von villanófénybe, amelyikben egy patikussegéd, mintegy Isteni sugallatra, festővé válik. És eszembe jutott még két könyv az estre készülve: Gyertyán Ervin Múzsák testvérisége és Tüskés Tibor Testvérmúzsák című könyve, amelyek a múzsák közötti kapcsolatot járják körül, alaposan s amelyeknek az a konklúziójuk, mint címük is mutatja, hogy a múzsák között valamiféle testvéri kapcsolat van.

Vajon a modern művészetet (is) kutató, sőt abban – ritkábban talán – de aktorként is résztvevő művészettörténész, Aknai Tamás és a konzervatív költő, Csorba Győző között, mondhatom két múzsa jeles képviselői között, akik életükben alig találkozhattak, talán leginkább az 1970-1980-as években, más korosztályba tartoztak, más művészeti ág képviselői voltak, más esztétikai elveket vallottak, milyen láthatatlan kapocs lehet, ami arra késztette most az élő kutatót, hogy első kérésre kölcsönözze a hangját a halott művész Csorbának.

Aknai Tamás egyik kötetének dedikációja árulkodik kicsit erről „testvériségről”:

Aknai Tamás: A Pécsi Műhely. – Pécs : Jelenkor, 1995. – 141 p. : ill. ; 23 cm. – (Ars longa sorozat). Dedikálás a címoldalon a cím alatt: „Győző Bácsinak, akitől először tudtam meg Pécs előidejéből azt, aminek elvesztése miatt jelenében oly sokat nyugtalankodunk. A könyv mellékadatokról szól, gesztusokról, melyeket nem lehetett konjunktúracikké tenni. Ehhez persze Győző Bácsi adta a példamutató leckéket. Nagyrabecsüléssel Aknai Tamás 1995. március 30.”. – ISBN 983 7770 97 6 fűzött.

Bocsáss meg még egy mondat erejéig, s csapjál agyon, kérlek, ha ezután nem hallgatok el😉: éppen ma délelőtt voltam fülorvosnál. Attól tartok, ne adj’ Isten rosszkor és rosszul szólnék közbe, ezért most hagylak téged zavartalanul beszélni arról, amit kérdeztem és arról, ami eszedbe jut ezzel a vállalkozással – a felolvasással -, a beszélgetőkötettel, művészetek kapcsolatával, művészekkel, netán Csorba Győzővel kapcsolatban, s kérlek, talán fejtsd ki azt is, minek elvesztése miatt aggódtál (aggódsz?) a dedikáció szerint. Esetleg még a Pécsi Műhelyről is szót ejthetsz, mint szíved másik csücskéről😉

És akkor végre hagylak beszélni, köszönöm türelmedet/türelmüket.”

Aknai Tamás főként a Pécsi Műhely című kötetéről tartott érdekes, színes, lendületes előadást, ahogyan azt tőle megszoktuk, beszélt a műhely alapításáról, tagjainak munkájáról, vállalásuk szinte lehetetlenségéről, párizsi útjáról, avantgardról, pécsi képzőművészekről, képzőművészetről. Beszélt Csorbához való kapcsolatáról is. (Amint készen lesz a videófelvétel vágása, ezt is szeretném közzétenni.) Szót ejtett még új, kiadásra készen álló önéletrajzi kötetéről, erre a linkre kattintva olvashatnak a felolvasás előzményeiről Aknai Tamás szemszögéből. Ezt ide is másolom, mert a Csorba-Aknai kapcsolatról ebben majdnem több szó esik, mint az esten, ahol szószátyárkodásom miatt jócskán kifutottunk az időből.

„Nem sokkal azután, hogy 2022 őszén Harnóczy Örs pécsi fotográfussal beszélgettünk az életrajzi típusú visszatekintések jelentőségéről, hogyanjáról, mikéntjéről, hívott és megkért Pintér László barátom, nyugdíjas könyvtárigazgató, Csorba Noémi férje, hogy a pécsi költő, Csorba Győző, A város oldalában című interjúkötetének „hangoskönyv” változatában legyek én a főszereplő. Az egész história kezdetén ő van, aki megkért arra, hogy olvassam fel apósa, a Kossuth-díjas Csorba Győző Pécsről tollba mondott könyvét. Egy híres költő művét, aki magáról beszél. Ami annyit tesz, hogy nekem kellene felolvasnom mindazt, amit Csorba mond Csuhai István szerkesztő (Jelenkor) kérdéseire. Csuhait ismertem Szegedről, ahol művészettörténet óráimra betévedtek irodalmárok is, mint Szilasi László, Takács József, Lovász Irénke (akkor még szemiotikus), Galamb György, Pongrácz Tibor, stb. Elkötelezett voltam az „ügyben”. Itthon, Pécsett Martyn Ferencék jóvoltából 1970 körül ismerkedhettem meg Csorba Győzővel. Jóban voltam vele, noha nemzedékekkel idősebb volt nálam, de felnéztem rá, szerettem a verseit, a fordításait, a cselekvőkészségét és az őszinteségét. Persze olykor sok buta kérdést tettem fel neki, melyekre válaszolt, nem rejtegetve hatalmas irodalmi műveltségét, vagy éppen Fülep Lajos és Hamvas Béla ismeretségére alapozott vizuális művészet-értését, amivel a mindenkori minőséget értékelte. De azt is éreztem, hogy érdekli a nyelvtudásom, a szándékom, hogy írok, hogy keresem és közvetíteni igyekszem vélt közönségem felé az új gondolatokat, melyek a vizuális művészetek területéről lebbentek fel akkoriban.
Amit fel kellett olvasnom, és amin két hétig dolgoztam 2022 szeptemberének végén, az a kötetben olvasható beszélgetésnek Csorba Győzőre eső része volt. Az eredeti szöveg 1991 júniusában kapta meg végső formáját a Jelenkornál megjelent kötetben. Ez az alkotó „belehelyezkedés” és amit felolvastam, azt a finom felszólítást fogalmazta meg számomra, – magamban az „elszámolás” kötelezettségének is tekinthettem – amit Harnóczy Örs barátom a kultúra periférikus mozzanataira kíváncsi kívülállóként sugallt. Azt, hogy írjam meg a magam élettörténetét. Csorba is elkalandozott a gyermekkorába, és az azt megelőző időkbe. Valami hasonlót gondoltam, de mindjárt el is keseredtem kicsit, hiszen az én időszámításom kezdeteit, vagyis az 1949 körüli és az ezt követő másfél évtizedet, a gyerekkoromat ma inkább feledni, mind felidézni való történeti keretnek tekintettem. Ami kulturális értelemben érdekesnek tűnik, – mert már felfogtam és ítéletet is mondtam egyik-másik tünetéről – az a hatvanas évek közepe volt. A korszak feldolgozásának hazai összegzései nincsenek ellentétben avval, amit jómagam megéltem, ezért áttekintésében már kevésbé a korszak képe, mint annak a mikroklímának és szociális mozgásélménynek a megragadása kapja a főszerepet, amit személyesen tapasztalhattam. Az erzsébetvárosi Alsóerdősor utcában, Pusztaházán, a dunavecsei járásban, New Yorkban, Tübingenben, Ófaluban és Szentkatalinban… sokfelé. Főleg Pécsett. Erre is emlékezni fogunk november 20-án, fél ötkor a Tudásközpontban. Letesszük koszorúnkat a Csorba Győző Emlékszoba falánál.”

Hát, letettük. Mintegy szerény hálám jeléül a tanár úr segítségéért;), ajánlom és kérem, nézegessék Aknai Tamás facebook-oldalát, nagyszerű, gazdag, okos, rengeteg fotóval. Tanulásra, okulásra, de szórakozásra is jó.

Nagyon köszönöm, kedves Tamás segítségedet, így már érhető a kapcsolódás Csorbához és a csorbai inspiráció, amely a költő halála után is hatott rád. És még egyszer köszönöm a Csorba család, s főként a lányok, Eszter és Noémi nevében is, kitartó „Csorba-leletmentésedet”.

6. Ez itt a reklám helye;) Felhívás/meghívás egy konferenciára. (Ahol én is beszélek…) Beszélyemnek – melyet pp képek vetítésével kísérek – foglalatja: