296. Csorba blog. Bevezető Csorba és Pécs kapcsolatáról, valamint Bródy Sándor emlékezete
2024.08.18.298. Csorba blog. Petőfi, Csorba és Pécs 3., Nekem: A VÁROS mindörökre eredetije a Tükör c. lapban
2024.08.31.297. Csorba blog. Csorba és az egynyári virág, érzelmes utazás haza, PécsLIT fesztivál
Ez a hét „nyaralásom” hete volt. Barátaimnak írtam, ide is bemásolom, kissé javítva:
1. Mai versajánlóm Csorba youtube csatornáján, hogy kedves és szeretett ünnepünkre (és dunántúli utazásomra) is emlékezzünk:
Himnusz. Előadja Sinkovits Imre
Ráadás, ha már a himnuszoknál tartunk: Pápai himnusz
Kérem látogassa a Csorba youtube csatornát, lájkolja a videókat, ajánlja barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel a csatornára. A csatornán nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. Köszönöm a kattintást!
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. Mai vers Csorba válogatásomból.
EGYNYÁRI VIRÁG
Egyetlen nyár az egynyári virágnak: teljes virágöltő.
Nem bírok soha társa lenni. Semmiképp se bírok májusban,
júniusban például, amikor ő tíz, tizenöt vagy húszéves hévvel
szomjúsággal és éhséggel él.
Csak izgatottan figyelhetem, talán kicsit gyanakodva, olykor
elérzékenyülten s emlékezőn: min jutott túl, min van még innen,
s hol áll egyáltalában.
Esetleg kiszámíthatnám azt a szeptemberi vagy októberi napot,
amikor egykorúvá válunk. Csak villanásnyira. Elmegy mellettem,
de pillanatra szinkronba kerülünk.
Aztán már csak utána nézhetek, csak tisztelhetem, ha éppen
elfog a jámborság és a kegyelet. Mert menthetetlenül elébem öreg-
szik.
S lesz számomra aggastyán, talán soha-meg-nem-tudható tudások
tudója.
Lesz végül kerek életű halott, amit én magamnak csak szorongva
remélhetek.
Megjelent az Összegyűjtött versek című kötetben (1978) az Új versek című fejezetcím alatt az Elvesző kert című ciklusban, majd a Ritmus, rend, zene (1981) és a Vissza Ithakába (1986) című válogatott kötetekben.
A versben a szeretett kertje életét figyelő költő az egynyári virág életciklusait hasonlítja össze saját életének múló évszakaival. A különös időjáték – „Esetleg kiszámíthatnám azt a szeptemberi vagy októberi napot, / amikor egykorúvá válunk. Csak villanásnyira. Elmegy mellettem, / de pillanatra szinkronba kerülünk.” – kérdésre készteti a költőt: az egynyári virág „kerek életű halott” lesz, de remélheti-e ő a „kerek életet” magának? [Az életmű és a Csorba életének krónikása szerénytelenül beleszól: szerinte az emberek élete sohasem lesz kerek, mert az ember mindig szeretne még és még tenni valamit, csak egyszerűen lezárt.]
5. A 296. Csorba blogban írtam: „Egy most újra kezembe került könyv indít sorozat összeállítására: Csorba Győző: Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. (Pécs : Pro Pannonia, 2001. – Irodalmunk forrásai : h) A kötetről itt mindent megtudhat, innen indulva a Tüskés Tibor szerkesztette teljes szövegét elolvashatja. […] Az összes általam idézni kívánt nyilatkoztat, interjú, emlékezés sok esetben ehhez hasonló, szinte szerelmes vallomás a városhoz/ról. Van-e potens ember Pécsett, aki majd a teljes összeállítás kiadását – versekkel, esetleg képekkel, színesítve – nem támogatja?”
Nézzük hát a második írást, amely szerelmes esszé a városhoz.
„Nekem: A VÁROS mindörökre.”
Éppen az elmúlt hetekben elmélkedtem róla (vers is lett belőle) [Séta és meditáció, P. L.], hogy légvonalban legfeljebb kétszáz méterre vagyok a szülői háztól, és mégis milyen mérhetetlen messze. Nemcsak több mint ötven év áll közöttünk, hanem egy tucatnyi lakás is. Viszont ezek a lakások majdnem mind elférnének egy félkilométeres sugarú körben.
Anyám Dunevecséről, apám Nagykállóból jött. Igaz, hogy Budapesten házasodtak össze, de a főváros számukra csak átmeneti szállást adott. MÁV betűíró apámat hamarosan Pécsre helyezték. Legidősebb nővérem kivételével már mind a kilencen itt születtünk.
A négytornyú Székesegyház mögött keletnyugati irányban nyúlik az Aradi vértanúk útja, előbb Petrezselyem utca. Három utca kapaszkodik belőle északi irányban a dombra: a Vilmos, a Nyíl és a Mecsek utca. Az elsőben, a Vilmos utcában születtem, a 23-as számú házban, amely ma is áll még.
Hatéves koromig laktam itt. Mi maradt bennem? Az, hogy a háznak két udvara volt: egy első és egy hátsó. A hátsó már a Vilmos utcával párhuzamos Frühweisz-völgy kertjeivel érintkezett. Az, hogy délről egy tűzfal határolta. Hogy mindig roppant nyüzsgés volt nálunk. Hogy bátyáim és barátaink csapatába, amely folytonos harcban állt a szomszédos Nyíl utcaiakkal, engem csak kegyelemből vettek be, s alantas feladatokkal bíztak meg. Hogy a család életének középponti ügye akkortájt az étkezés volt. Idő: 1916–1922, létszám: tizenegy fő, s jobbára egyetlen kereső.
A házat a tulajdonos egyszercsak eladta. Az új tulajdonos be akart költözni, s felmondott nekünk.
Így kerültünk az új lakótelepre. Nemrég megszüntetett szemétlerakóhelyre épült. A Mezőszél utca déli oldalán feküdt. Pontosabb „betájolásához”, azt hiszem, ez az egyetlen utcanév is elegendő. Rajtunk túl már csak kaszárnyákat, temetőket, szántóföldeket, katonai gyakorlótereket s a Lóversenyteret lehetett találni…
A telepet hivatalosan Tisztviselő-telepnek hívták. Valóban: közeli és távoli szomszédaink valamennyien ilyesfélék voltak. A Telep alapjában véve okos tervezéssel készült: hosszú épületek sorából állt. A lakásokhoz kicsiny kertek tartoztak. Mi közös házban laktunk egy törvényszéki bíróval, egy mérnökkel és egy városházi tisztviselővel. A másik oldalon ugyancsak egy közigazgatási hivatalnok lakott, aztán egy telekkönyvvezető, egy nyugdíjas százados, sőt egy aktív ezredes is. Ebből a lakásból hódítottuk meg a Lóversenyteret, egyben katonai gyakorlóteret is. Hatalmas gyepnégyszög, a déli részén tribünnel. A tribün hátoldala a vasúti sínnek fordult, a pécs–budapesti vonalnak. Apámmal ráíratták hatalmas betűkkel az egyik akkori pécsi napilap, a Dunántúl nevét. Amíg állt az épület, létezett a felírás is. Büszke voltam rá, még jóval apám halála után is mutogattam.
A gyakorlótérből aztán repülőtér lett, majd a város első modern lakónegyede: Újmecsekalja, a pécsi köznyelvben: Uránváros.
Elsőosztályos gimnazista voltam, amikor a Telepet ott kellett hagynom. Apám az előző évben meghalt, a család anyagilag csődbe jutott. Persze, hogy a lakbér maradt mindig utoljára. Végül is a város tartozásunkat elengedte, de máshová kellett költöznünk.
Megkezdődött vándorlásunk. Ettől fogva tizenhat éven át kereken nyolc lakásban, hét házban laktam.
Utoljára, különös módon, egy majd másfél évtizedes vágyálom teljesüléseként megint a Telepen. Egy utcával feljebb, de ugyanolyan elhelyezésű lakásban. Álmomban már rengetegszer költöztem vissza. Azzal a néhány évvel, amit felnőtt koromban sikerült ismét ott töltenem, meggyógyultam. Többé nem álmodtam róla.
A Telepnek nyoma sincs már. Mint ahogy vándorlásaim többi lakásának sem, egynek a kivételével. Az egész környékére hatalmas új háztömbök, házsorok nőttek. De még néhány hónappal ezelőtt is búcsúztattam. A hatodik házat, amiben valamikor laktam. Véletlenül vetődtem arra. Körülötte már egyetlen fal sem állt. Ez a ház viszont mintha várt volna rám, hogy még egyszer láthassam. Akkor néhány napig csodában reménykedtem. Talán valamiért meghagyják. Szükség lesz rá. Rejtélyes, de komoly okból. Műszakiból, esetleg tudományosból?
Túl nagy és öreg a város, túl kicsi és rövid a személyes emlékezet. Bár furcsa és ritka személyes kapcsolatba kerültem a régi-régi Péccsel is. Hét esztendőn át a középkori városfal egyik őrtornyában volt a dolgozószobám. Alul présház, fölül egy szoba, félkör alakú, ahogyan az őrtorony falait építették, s a szoba előtt veranda, s onnan csodálatos kilátás.
Nem akarok én elfogult lenni, van ok a város iránti lelkendezésre enélkül is.
Így megtalálni például egy település helyét, csak ritkafinom ösztönnel lehetett. Olyannal, aminek védelmi, gazdasági és közlekedési szempontokon túl, okvetlenül lehettek esztétikai elemei is.
Aztán a fölényes tudatosság és a szinte vegetációszerű természetesség a város növekedésében. Milyen okos szem kellett például a Havihegy vagy a Kálvária-domb kápolnájának odaépítéséhez! S kinőhetett volna-e a hegyoldalból magától értetődőbben egy városrész, mint a pécsi Tabán: a Tettye környéki bosnyák negyed?
Ellentétek és harmónia – bizonyára ez Pécs lényege. Ahogyan szemben áll egymással, s olvad összhangba a sivár, vagy legalábbis tárgyszerű ipari táj a természettel. És a bányák, roppant mélységek, pincelabirintusok, a sötétség, a föld alatti világ felett a határtalan mediterrán ragyogás, a kékség, a napfény, a derű.
S mennyi mindent idézhet még a józan szeretet!
Hol van másutt 200-féle barack, s hol írhatta volna még le Evlia Cselebi, a híres török utazó már 1660 körül, hogy „egy napon 47-féle körtét ettem”? Hol van másutt törökkori s ma is termő szőlőtőke? Hol felel egy XVI. sz.-beli minaretnek egy XX. sz.-beli tv-torony? Hol van, olyan intim pihenő, mint a Barbakán-kert a püspöki palota tövében, ahová ötszáz évvel halála után Borsos Miklós csodálatos szobra alakjában örökre visszatért Janus Pannonius?
Amikor születtem, Pécs lakossága még nem érte el az ötvenezret. Ma meghaladja a százötvenezret.
Képzeletben megindulok befelé gyerekkorom városába. A Ferenciek utcája – ma Sallai utca – elején okvetlenül benézek a „Jancsi”-hoz. Hivatalosan: Iza Bajram török cukrászdájába. Tizenkét-tizenhárom éves koromban nyári vasárnaponként gyakran mentem hozzá bátyáimmal fagylaltgépet hajtani szabad fogyasztás ellenében. Az Elefántos-ház mellett az alig néhány méternyi széles utcában a szó szoros értelmében riasztó jelzést sikoltva kanyarodik be a sárga villamos.
A Széchenyi téren még megtalálom a kerekes hidakat. Nélkülük nem lehetett közlekedni, amikor zápor zúdult a városra.
A Pécset ért komoly károsodások tulajdonképpen 1708-ban befejeződtek. Akkor a kurucok támadtak a városra, előtte négy évvel a rácok. Ettől fogva, a második világháborút is beleszámítva, szinte semmi erőszakos kár nem érte. De a város mégis folytonosan meghal és újjászületik, mint egy diadalmas óriásfa. S annak, aki hordozni akarja, egyszerre kell hordoznia valamennyi halott és élő Pécset. „Nekem: A VÁROS mindörökre” – ennél többet aligha tudok mondani, ha summázni akarom viszonyunkat. Ahogy akkor se tudtam, mikor ezt a vallomást egyszer versbe írtam.
Tükör, 1975. ápr. 22. 16–17. p.
Végül egy hír:
|
|
Az események fölsorolása alatt a vendégek is megtekinthetők. Szép névsor.
Köszönöm kitartó figyelmüket.