1. Ma két Csorba Győző verssel bővítem a Csorba youtube csatornát: A város oldalában, ezúttal a költő előadásában és Babits-apokrif a Jónás könyve utánról szintén a költő előadásában hallgatható meg.
Itt áttekintheti a csatornán meghallgatható versek, szövegek listáját. (2024. IV. 20.)
Kérem látogassa a Csorba youtube csatornát, lájkolja a videókat, ajánlja barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel a csatornára. A csatornán nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. Köszönöm a kattintást!
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. A mai Csorba vers válogatásomból:

A DUNÁNÁL

Nagy most a Duna, sebesen folyik,
hidat tett rá a nap,
a túlsó parttól eddig, lábomig
arany-vörös hidat.
Homályosul a domb-sor tömbje,
éle keményedik,
hullong az est a nedves völgybe,
lassacskán megtelik.

Nagy most a Duna, sebesen folyik,
mélyében rém lapul,
föl-fölszaggatja csöndes habjait,
jaj, irgalmatlanul;
rettegve nézem: mit takargat?
hoz, vagy visz végzetet? –
Ügyes szellő tölcsért kavargat
a szörnyű sík felett.

Már sebeimre pólya készül,
– vajjon eléri-e?
Nagy a Duna, s a szürke mélybül
rémeket vet föl zöld vize,
csapatostul kelnek a rémek,
vérengző, rossz sereg, –
kiönt a Duna, gyors vizének
sodrán halál lebeg.

Küldi haza a nap piros
ujja, küldi a dolgos népet,
sok volt-pajtásom ül poros
kocsin, szemén a súlyos élet,
szívében is a súlyos élet,
mind bölcs és mind komoly,
ereikben a szűkös évek
híg mérge bujdokol.

Kérni megyek hozzájuk mégis,
magamat kérem el,
temetőjükben nyugszom én is,
bánatuk rajtam is lepel,
erős mellük homályos kripta,
alhat, ki ott lakik,
álmát élő nem háborítja
az ítéletnapig. –

Nagy most a Duna, sebesen folyik,
hová sodorta bőre ízét,
hová sodorta gyönge lábait,
szines szoknyája tarka színét,
hol úsznak róla szép virágai?
– A parton ifjú fűz-bokor nőtt,
a habba lógnak vékony ágai,
szemem ringatják, mint a bölcsők.

S a hófehér, zajos libák
a töltés friss, smaragd-gyepérül
hová röpültek, mely világ
egében zúgnak? – Tolluk egyre gyérül,
elhull a tolluk mind egy szálig,
elhull a tolluk, mint a hó,
de visszavillognak halálig
az éves-öles sár alól.

Őriztük őket fáradatlan,
tarlóba is mentünk velük,
lazult az árny a sikló napban,
kövéredett lapos begyük,
a kukorica súgott-sajgott,
– de bújtunk volna mind a ketten!
ős gyávaság gyeplője tartott,
s dideregtünk a fülledt csendben.

Idézzem-e még? – hasztalan már:
régesrég másnak felesége,
ott voltam én is lakodalmán,
s elaludtam a közepébe,
elaludtam, s azóta alszom,
álomként jár csak néha bennem,
meg-meglegyinti csontos arcom,
amint ruhája messzelebben. –

Szállt, szállt a por, és hullott az eső,
hol rejtik zsenge-ifjuságom?
a zölden és pirosan serkenő
élet alatt hogyan találom?
Ó, képek és történetek
hideg papiron, forró szájon,
már fulladozom tőletek,
mint levegőtlen, gyilkos tájon!

Ki valahonnan messze ment,
messze ment és hosszú időre,
ne akarja a más jelent
a múltra szabni, gyorsan süllyedőre,
ki valahonnan messze ment,
ne térjen oda vissza többet,
aluvó napjai felett
ne túrja föl a sima földet. –

Seregek nőttek ellenem
idegen, váratlan sorokban,
szemük kútjában nem lelem
a régi képet, semmilyen horoggal
nem bírom már napfényre hozni:
új szellő fújta hajukat,
más vízben szokták arcuk mosni,
lábukban másak az utak.

Múltamba futnék: lehetetlen,
jelenem, jövőm: rettenet,
féregként forgok, tehetetlen,
eke szaladt rám, kivetett, –
zúgjatok mégis, karcsú fűzek,
lobogjon fürtötök,
bújtassatok el, drága szűzek,
karjaitok között.

Ne hagyjatok elmenni innen,
baljósak a csillagok,
a pusztulást emlékeimben
kövessék szebb napok,
szeretnék végre megnyugodni,
van már, ki rásegít,
ne próbáljak kalandba fogni,
akármi láz hevít.

Vagy te vezess, vörös-arany híd,
hol horgadó fejem
puha iszap padjára hajlik,
sár tömi szám, szemem,
hajam hínárként ringatózik,
mellem moszat lepi,
markom síkos habba fogódzik,
mely lágyan fürdeti.

(Dunaszekcső, 1944)
Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 10-13.) Megjelent a Lélek évszakai (Bp. : Magvető, 1970) és az Összegyűjtött versek (Bp. : Magvető, 1978) című kötetekben is.

Portré, 1938 tél, Dunaszekcső.

Csorba a Balatont soha nem szerette annyira – bár igyekezett, a körülmények megakadályozták -, mint a Dunát. Idemásolom a költő szinte szerelmes prózai vallomását a Dunáról, Dunaszekcsőről.

„Még nem mondtam el: legidősebb nővérem 1922-ben férjhez ment egy tanítóhoz. Először Tolna megyébe, a Sárközbe, Decsre kerültek, aztán Baranyába Dunaszekcső-szigetre, a mai Dunafalvára. Akkor még nem volt önálló község: a jobbparti Dunaszekcsőhöz tartozott mint balparti külterület. A szigetiek Dunaszekcsőt „város”-nak, a szekcsőiek a Szigetet „vadkert”-nek nevezték. Hát itt kötöttek ki nővéremék, s itt vendégeskedtem én tízéves koromtól minden nyáron esztendőkön, sőt több mint egy évtizeden át.
Bár alaposan csak ezt az egyetlen falut ismertem meg, s bár azóta is a „falu” szó számomra a Szigetet idézi, azt hiszem: tudtam, mi a Horthy-Magyarország faluja, falusi élete, a parasztság sorsa, nyomora, elmaradottsága, reménytelensége, kicsikart szépsége, idillje, lelki nagysága. Társadalmi kategória szerint – ha nem tévedek – városi proletár származású vagyok. Lelkem szerint falusi is, és legalább félparaszt.
Sógorom tanító volt, s én ezért nyilván különleges helyzetet élvezhettem volna a faluban. De nekem minden inkább tetszett és kellett, mint a különlegesség. Barátaim megválasztásában a Szigeten egyébként igen szűk lehetőségek között mozoghattam, ami a társadalmi osztályokat vagy rétegeket illette. A szigeti „intelligencia” még néhány gyermektelen tanítócsaládból állt mindössze. Létezett aztán néhány falusi iparosgyerek, közöttük egy-két középiskolás, és parasztfiúk. Olyanok is, akik inasnak szegődtek.
Az urasági intéző nagyjából velem egykorú, középiskolás fiával közvetlenül akkor találkoztam először (s körülbelül utoljára is), amikor egy nyári estén néhányadmagammal répalevélért mentünk az uradalomba. A fiú váratlanul ránkköszönt, s ugyan illedelmesen, de határozottan figyelmeztetett, hogy az uraság répásában vagyunk.
Hanem mit is érdekelt engem akkoriban az osztálytagolódás! Főleg lefelé. Pajtásokat, barátokat kerestem, és találtam a közeli és távolabbi szomszédoknál, velem nagyjából egykorúakat, akiknek elmehettem istállójukba, felülhettem tehenes vagy ökrös szekerükre, ácsoroghattam szérűjükön csépléskor a sárga porban, akiknél fürödhettem a Dunában, járhattam aratás után a tarlóba a libaőrző lányokhoz, akikkel emlékezetes kirándulásokat rendezhettünk a zátonyra, s akiket megtaníthattam néhány városi tudományra: futballra, ping-pongra, sakkra, új slágerekre, s akik helyett írhattam a szerelmes leveleket (egész magamat beléjük adva) szomszéd falubeli lányoknak…
A Szigettől megkaptam a vizet, a Dunát, víz-mániám nagy ajándékát, máig is csitulatlan nosztalgiám tárgyát, noha látszólag hűtlen lettem hozzá, a Balatonhoz pártoltam. De ha a Balaton tudná, hogy szagában, bokros partjain, kishalrajaiban, a nap és a hold fényösvényeiben, csöndes locsogásában mindig a Szigetet és a Dunát, csak a Dunát keresem… (Kiemelés tőlem, P. L.)
Dunaszekcső-sziget nincs többé. Önálló lett, elszakadt a „város”-tól, ma Dunafalvának hívják – említettem –, külön tanácsa, orvosa, új iskolája, mozija, temetője van; jó útjai, rajtuk gyakori a gépkocsi, a motorkerékpár, sokan járnak el középiskolákba, egyetemekre, – szóval: a szokvány-kép. De barátaim nagy része nincs többé. A háború és következményei alig hagytak meg valakit közülük.” (In: „Hatvan-vanhat?” (Idézet magamtól.) = Új Írás, 1976. 11. sz. 115–128. p. ; Csorba Győző: Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. Pécs : Pro Pannonia, 2001)

A verset a verskézirat megtalálásakor itt, a 3. pontban elemeztem részletesebben.

A költő Dunához fűződő kapcsolatáról sokat írtam a honlapon, elég beírni a honlap keresőjébe a Dunaszekcső szót. Számomra a legkedvesebb olvasmány erről az (egyik?) első nagy Csorba-szerelem emléke, Tera a szekcsői parasztlány levele Csorbához.

Csorba Győző és Tera a szekcsői fotós gépe előtt.                         Tera levele Csorba Győzőhöz

„Kedves Viki! Te ugy kicsaltad a szivem böl a szerelmet, mint a nap sugár az iboját a füközül”. Nem véletlenül őrizte Csorba a képet és a levelet, ő is tudta, mekkora kincsek ezek. És aztán őrizte tovább Ancika és őrzi most már a Csorba emlékszoba tárlója, ahová Bertók László válogatta be a relikviák közé. A Viki (Viktor-Győző) becenév aztán Csorbán ragadt, szeretett Ancikája, lányai, közeli rokonai is gyakran így hívták .

Csorba Dunához, Dunaszekcsőhöz fűződő kapcsolatáról (képes) könyvet kellene összeállítani, de nekem, segítség nélkül, erre már nincsen erőm.

5. Kedves Mindnyájuk figyelmébe ajánlom a Sólyom Katalint köszöntő Duna Tv-s műsort. (A címet Kiss Tamás könyvtáros barátomnak, segítőmnek köszönöm.) A 84 éves, kedves, okos, szép, friss;) művésznőt érdemes megnézni, meghallgatni. Szeretettel ajánlom. Csorbáért is sokat tett (Csorba versmondó műsorokat állított össze szépemlékű dr. Hernádi László barátom ötlete nyomán, az én versválogatásom alapján) és a művésznő a költőről is beszél az emlékezésben. Érdemes sietni a kattintással. Letölteni nem tudom, az oldalról pedig egy idő után törlik.
A Csorba-est első előadásáról itt írok a 4. pontban.

6. Kedves levelezőtársamtól, dr. Radics Évától kaptam hírt a Pécs TV Kulturális híradójának 2001. 06. 27-ei adásáról. Az adásban Zlatko Prica (1916. június 26., Pécs – 2003. március 7., Fiume, Horvátország) Pécshez kötődő festőművészről beszélgettek kiállítása kapcsán dr. Toller Lászlóval, Pécs akkori polgármesterével és dr. Újvári Jenővel, a város kulturális életéért felelős akkori alpolgármesterrel. Ebben a kulturális híradóban beszélgettek még XI. Nemzetközi Zenei Fesztiválról, ennek kapcsán pedig Szkladányi Péterrel a Pécsi Szimfonikus Zenekar igazgatójával, aki Csorba több estjén is szerepelt.
A művészeti élet Pécsett a szocialista városvezetés időszaka alatt is erős volt. Újvári Jenőről írják a Wikipédián: „A főiskolai tanszékvezetői évek után a Baranya Megyei Múzeumok igazgatója lett 1983-1993 között, majd tudományos főmunkatársként működött ugyanott 1993-2002-ig. Múzeumigazgatói munkája idején létesült a Nemes-, a Schaár-, a Martyn-, a Székely Péter-, és az Amerigo Tot és a Várostörténeti Múzeum, valamint az Ókeresztény Mauzóleum.” Sírja közel van Csorbáéhoz, még közelebb Toller Lászlóéhoz. Újvári Jenőt jól ismertem, munkát adott többször is, ezzel kis mellékkeresethez juttatott, mint amúgy alig kereső könyvtárost. Igen érdekes és mulatságos emlékem is van róla, holnapig eldöntöm, megírom-e? (Írtam ezt 04. 20-án, késő este.)

Mivel a rendszer kétarcúságát jól jellemzi, úgy döntöttem, mégis megírom a kisszínest. Anno a Pécsi Nemzeti Színház lépcsőjén sok fiatal között ejtőztem a kellemes délutáni napsütésben, amikor a Király-Kossuth utca (Pécs sétáló utcája) Széchenyi tér felőli végén nagy slepp kíséretében megjelent Horn Gyula az MSZP vezetője, kicsit később miniszterelnök. Mint kiderült, valami kampánygyűlésre mentek. Meg-megálltak, egy helyi potentát mindig mutogatott, magyarázott Hornnak. Én meg közben a mellettem ülő fiataloknak meséltem a miniszterelnök dicstelen munkásőri múltjáról és 1956 utáni tevékenységéről, nem éppen elismerő szavakkal. S, mit ad Isten, a slepp odaért a lépcsőkhöz, a második sorban pedig ott ment, közvetlenül Horn mögött az én alkalmi „támogatóm”, Újvári Jenő. Aki barátságosan kiszólt nekem: „Szia, Laci, te is jössz a gyűlésünkre és a Horn-beszédre?” Én meg a gyors tagadás után behúztam fülem-farkam és igyekeztem minél gyorsabban messzire kerülni a fiataloktól, akik nyilván valamiféle provokátornak néztek. Hát így volt két(sok)arcú az az időszak: Újvári Jenő (kinek felesége óriási hátszéllel lett a Pécsi Városi Könyvtár igazgatója és a főnököm), a barátságos, mindenkin segítő kulturális vezető (egy)pár(t)ban járt a kemény kommunista Hornnal. Mivel ez nem politikai blog, nem elemzem tovább a történetet, mindenki vonjon le belőle olyan tanulságot, amilyent akar. Én a magamét levontam.

Hát ilyen az emlékezet: ezt juttatta eszembe a Radics Éva ajánlotta kulturális híradó. Ennyit a múltról. Talán ennyi még egy irodalmi blogba is belefér.

7. És egy hír, amely egyben kérdésem is: Elhagyatott titokzatos könyvtárra bukkantak Magyarország szívében, több ezer könyv áll érintetlenül és válik az enyészetté menthetetlenül„.
Április elseje már rég elmúlt, gondolom hát, ez nem tréfa. De döbbenetes. Másolom a – nagyjából kijavított – helyesírási hibáktól hemzsegő írás befejezését. „Egyelőre nem érkezett válasz arról, hogy a képek készítője hajlandó-e együttműködni valakivel, azonban az biztos, hogy tetemes mennyiségű és még teljesen használható könyv található meg ott. Bár a pontos címeket nem lehet kiolvasni a képekből, azonban éles szemű kommentelők szerint ezek valamiféle tankönyvek lehetnek. Akárhogy is, a felvételek letaglózó erejűek, amelyeket ide kattintva tudsz megtekinteni.”

A kérdés: tudja-e valaki hol van ez a hely? Oda szívesen elmennék.

Köszönöm figyelmüket.