GAZDAG VAGYOK

Ó milyen súlyos feladat
visszanapoznom magamat
sőt visszaéveznem évtizedeznem
sőt több-több évtizedeznem

Ez persze kint csak képzeletben
de bent szoros keretben
valóban is kiderülhet
hogy sikerülhet

Esetleg egy tömény
nyárdélután ürügyén
a Duna-parti füzesbe
kamasz-szerelembe esve

amikor a fák között
sereg lány öltözött
öltözött vetkezett
szememmel tudatlan szövetkezett

Fülemben zúg-sziszeg
a töltésmenti liget
számban fűzfalevél fanyar
íze kapar

Fuldoklom reszketek
vágyban majd elveszek
Enyém az a délután
most is jó hatvan év után

Hát így! – S még százezer
perc van idézni s hely
és mind az enyém az enyém:
ilyen gazdag vagyok én

Gazdag vagyok, a vers a költő előadásában.

A szavak bolyhai. – Bp. : Magvető, 1988. A férfi-lét koreográfiája című ciklus nyitó verse.

Ezúttal eltértem a betűrendtől, mert úgy gondoltam, ezt a verset felolvasom Csorba sírjánál. Az öregedő és keménységét egyre veszítő, mind bölcsebbé váló költő olyan vallomása ez, amelyet korunk emberének figyelmébe ajánlanék: a gazdagság nem egyenlő az autó(k), ház(ak), nyaraló(k), ultramodern hifi cuccok sokaságával. Az igazi gazdagság nem a külsőségekben, hanem a belső érzések gazdaságában rejlik. És milyen gyönyörűen hangzik ez Csorba megfogalmazásában. Amit például Rába-parti emlékeim szerint mi, akkori tinik így fogalmaztunk: meglestük az öltöző lányokat a parton a Háromháznál vagy a Rába-hídnál, azt a költő így írja le:

Esetleg egy tömény
nyárdélután ürügyén
a Duna-parti füzesbe
kamasz-szerelembe esve

amikor a fák között
sereg lány öltözött
öltözött vetkezett
szememmel tudatlan szövetkezett

Milyen szép: az öltöző vetkőző lányok serege – írja Csorba – „szememmel tudatlan szövetkezett”! Nem is kell többet hozzáfűznöm: a vers mindenképpen az öregedő sírlátogatók elé kívánkozott. Bárcsak többen olvasnák, s többen értenék mondanivalóját:

Hát így! – S még százezer
perc van idézni s hely
és mind az enyém az enyém:
ilyen gazdag vagyok én

Vissza a sírlátogatásra. (Előző blogbeli összeállításom a meglátogatott eleinkről itt megnézhető.) A szerdai séta képei. Amatőr😉 A profi felvételre még várni kell!

Egy kép ízelítőül: a legkisebb és a legnagyobb;) Kisunokám Pintér Róza (akit láthatóan nem érdekel az egész) és Nagy Imre professzor. „Középen” Ábel fiam és Nagy Imre lánya. Valahol baloldalt belógok a képbe, ennyi belőlem éppen elég…

Kicsit lassan indult a „séta”, a fotós kissé elkeveredett. Kisebbik fiam, Ábel, aki legkisebbik unokámat is hozta, kissé kifutott az időből. Éppen akkor érkezett meg, amikor Nagy Imre professzor, Társaságunk elnöke, köszöntőjét mondta. Nagyszerű és emelkedett hangú kisesszé volt ez a köszöntő, amely a temető- és sírlátogatások fontosságáról szólt, magyar- és világirodalmi példákkal illusztrálva. (Remélem, a professzor leírja a fejből mondott szöveget. Számára nem lehet gond, csodálatos memóriáját megőrizte, s a síroknál is csillogtatta fejből elmondott versekkel.) A Csorba-sír megkoszorúzása (Csorba Győző Könyvtár, Csorba Társaság és a család) után átmentünk a másik sorba, ahol Szederkényi Ervin pihen, Csorbával fej a fej mögött. A sírnál Nagy Imre emlékezett Szederkényire, a Pedfő (Pécsi Tanárképző Főiskola) tanárára, aki aztán a tanárkodás mellett a Jelenkor főszerkesztője lett 1964-től haláláig. Én magam is elmondtam, hogy nekem is ugyanazt tanította egykor (1970 körül), mint professzor úrnak: a(z akkor) jelenkori magyar irodalmat, sokszor Benjámin László Kis magyar antológiájából szemezgetve. Nagy Imre itt is mondott fejből verset, amit Szederkényi olvasott fel nekik, majd szóba került az is, hogyan lett a leváltott Tüskés Tibor helyére beültetett, a szerkesztőségi munkatársak által félve, bizalmatlanul fogadott, magyartanárból előléptetett főszerkesztőből egy modern, országosan is első helyre kerülő irodalmi, művészeti folyóirat mindenki által elismert és szeretett vezetője. Kereszturi József, akinek külön köszönet jár, hogy gyengélkedve is kilátogatott a sír(ok)hoz, arra emlékezett, hogy őt Szederkényi még korábban középiskolában tanította, Villányi Rózsa, volt könyvtárostársunk, író felolvasta a sírnál Bertók László Szederkényi halálakor írt szép versét. Alább közzéteszem:

Állnak az idők a hegyen

Szederkényi Ervin halálakor

Mint mikor teljesen kiég
s végleges lesz a végtelen
állnak az idők a hegyen
mint rezzenetlen tollpihék

nyitott az ég de semmi kék
nem mozdul meg árnyéka sem
csak a százegynéhány elem
keresi egyszervolt helyét

csak a jéggé dermedt igék
szakadnak át a nyelveken
tüdővé horpad a jelen
porhüvellyé a messzeség

s mint aki abból is kilép
ragyog már tér- s időtelen

Köszönjük kedves Rózsikának, hogy verset hozott, s szintén nem teljes egészséggel dicsekedve, de mégis belátogatott Bogádról Pécsre erre az alkalomra. Szederkényi Ervin sírjánál szóba hoztam Pákolitz Istvánt is, aki szintén tagja volt a Jelenkor szerkesztőségének, s a Magyar Írók Szövetsége Dél-Dunántúli Csoportjának vezetője is volt. Pákolitz Pista bácsi (a szerkesztőség PáPistája;) az 1968-as jubileumi Jelenkor-számban A Jelenkór Pánteónja címmel megjelent verscsokrából, melyek irodalmi karikatúrák a Jelenkor szerkesztőiről, felolvastam a Szederkényi Ervin karikatúrát, amely ugyan kissé szentségtörő szöveg egy sírnál, de annyira jellemző, hogy nem tudtam ellenállni a közlési ingernek. (Másutt néhány más Pákolitz versikét is felolvastam. (Az összes itt olvasható. Jó szórakozást kívánok!)

A következő sír, visszakanyarodva az előző sorba, Csorbától három sírhelynyire Galambosi Lászlóé volt. A kicsit háttérbe szorult alkotóról Kereszturi József hozott emléket, aki jól ismerte őt: sokszor járt ugyanis a Várkonyi Nándor Könyvtár remek olvasótermében, emlékeim szerint író-olvasó találkozón is. Elmondta Galambosiról, hogy sok gyermekverset írt (Galambosi gyógypedagógus volt, tanított is) és főleg az Életünk számokat kereste az olvasóteremben, mert azokban jelentek meg gyakrabban versei. Az ő sírjára is (csakúgy, mint minden meglátogatott sírra) elhelyeztünk a Társaság nevében egy fehér szegfűszálat.)

Galambosi László után Tüskés Tibor sírja következett, ahol Nagy Imre emlékezett Tüskéssel történt összezördülésére és kibékülésére és egy Tüskés Tibor halálához közeli időben történt telefonbeszélgetésükre, mellyel a Jelenkort először országos hírűvé tevő főszerkesztő szolgáló emberségét emelte ki. Tüskésről sok emlékem van, a blog és a hírlevelek is őrzik ezeket, mivel azonban ambivalens emlékek, nem hoztam szóba őket, ha megérem, majd a jövő évi emlékezésen inkább egy vidám történetet elevenítek fel. Megjegyzem, Nagy Imre csodálatos emlékezőtehetsége, briliáns elméje nagyszerű előadással párosulva varázsolta élővé a történeteket. Köszönet ezúttal is.

Egy kicsivel léptünk csak tovább egy másik sorba, s rögtön Bertók László és felesége, a kedves Erzsike sírjánál voltunk. Egy síremlék alatt pihennek, éppen a mi sírjárásunk előtt egy nappal került vissza a helyére a síremlék, amelyet azért vettek le egy időre, hogy Bertók feleségének hamvait is ott helyezzék el. Bertók Lászlóról is volt emléke Nagy Imrének, sőt egy nagyon szép versét is elmondta, igazán átélve a szöveget. Utána pedig egy gyors elemzéssel magyarázta is, miért tartja kiemelkedőnek a verset. Villányi Rózsa, mint említettem, már Szederkényi Ervinnél beszélt Bertók Lászlóról. Rózsától tudjuk, Bertók volt aki őt a próza felé irányította. Az eddig említett alkotók közül Bertók Lászlóval volt Kereszturi Józsefnek és nekem is a legerősebb a kapcsolatom: hosszú évtizedeken át közvetlen munkatársak voltunk, én pedig a Csorba hagyaték feldolgozása közben kerültem hozzá még közelebb. Vései pálinkájának íze ma is a számban van, egykori beszélgetéseink emléke pedig, amelyeket nem csak a pálinka tett jóízűvé, a fejemben élénken él. Bertók László aztán halmozta a díjakat, ő is Kossuth díjas lett, s végül miután Csorbának mindenféleképpen méltó emléket állított, már jobbára a saját életművét koronázta haláláig.

Bertók mellett pihen Takács Gyula, aki a város és a megye kulturális vezetője volt, tanácselnök helyettesként 1966-1990-ig, előtte pedig különböző beosztásokban szintén a kulturális életet igazgatta. Különös, egyben szimbolikus, hogy a Tüskés kirúgását közlő egykori elnökhelyettes, olyan közel pihen egykori felügyeltjeihez, az írókhoz, művészekhez. Meg kell említeni, hogy nem egyszerű hivatalnokról van szó: hasonlóan Szederkényi Ervinhez ő is széles látókörű, művelt ember lett, aki aztán nagyon sokat tett a város művészeti életéért. Ahogyan a Jelenkorban rá emlékező írásban összefoglalják: „Más egyebek mellett olyan intézmények kialakításában, megteremtésében vállalt döntő szerepet, mint a pécsi Modern Magyar Képtár, a Csontváry Múzeum, a Múzeum utca, a Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola, a Művészetek Háza, galériák, művelődési központok, az egykori Ifjúsági Ház és az akkori városi és megyei könyvtár épületei, valamint a siklósi, villányi, sikondai alkotóházak. Személyes jó kapcsolatot ápolt a kulturális élet jó néhány hazai és külföldre szakadt szereplőjével.” És így aztán ő is megkapta a szegfűt.

A hosszú toporgás (mert nem sokat mentünk, inkább csak álldogáltunk a melegben) itt ért véget. A jelenlevők korára és kórságaira való tekintettel nem mentünk el Várkonyi Nándor sírjához. Kedves Kende Kata és utódai talán megbocsátják nekünk a mulasztást. Amint megyek újra, én saját kezűleg fogom letenni Várkonyi Nándor sírjára az emlékezés szegfűjét.

Köszönöm, ha végigolvasták a sírjárásunkat, s kérem, ha a jelenlevők másként emlékeznek, vagy valami kimaradt, írják meg nekem, javítani fogom.