113. Csorba blog. Mindenféle

Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
A mai  Csorba vers: Mi volt e test  (Megjelent A világ küszöbei című kötetben. Bp. : Magvető, 1981.) A vers a linkről meghallgatható a költő előadásban is. A két versszak két hosszabb mondat, amelyben a költő magát siratja el.

“Hát gyászolom magam előre, jobban,
mint teheti majd a legközelebbi
bőrömön kívüli másik, a szintén
pótolhatatlan, akit éppenúgy
képtelen lesz akárki elsiratni
őszintébb fájdalommal önmagánál.”

Kosztolányi jut eszembe:

“Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”

Ebben a blogban különféle híreket közlök.

1. Először egy hír a Csorba Társaságról. Figyelembe véve a Társaság közgyűlésének “látogatottságát”, a tagok életkorát, a járványhelyzetet, azt gondolom, a november 21-ei születési évfordulóra nincsen értelme találkozót hirdetni. Már jeleztem, szerettem volna azon Margitkáról, a költő támaszáról, “jobb karjáról” képeket bemutatni. Így most majd itt teszem meg ezt a honlapon, többféle PowerPoint-os bemutatóval, folytatásokban. Annál is inkább, mert Margitka éppen holnap, 12-én lenne 100 éves! Furcsa egybeesés “számcsere”: Csorba november 21-én, Margitka november 12-én született. Isten nyugosztalja békességben. Először a hűséges feleség Csorbával közös képeit mutatom majd be, valószínű, már holnap. Majd írok egy kis emlékező előszót is a képekhez.

2. Prof. Nagy Imre írása a Jelenkor legújabb, 11. számában jelent meg Csorba Győző két verséről. A Jelenkor ajánlója itt olvasható Idézet az ajánlóból: “A szépirodalmi rovatot Nagy Imre a szeptemberben első alkalommal megrendezett PécsLIT Fesztivál megnyitóján felolvasott írása zárja, mely Csorba Győző két verse kapcsán Pécshez fűződő viszonyát árnyalja. A novemberi lapszámban való közlés a költő 105. születésnapjára emlékeztet.”
Köszönjük Nagy Imrének az írást, a Jelenkornak a közlést és megemlékezést. Nem viszem el az olvasókat a Jelenkortól, az írást majd akkor teszem fel a honlapon, amikor már újabb számok jelentek meg, ill. a szerkesztők nem vonnak kínpadra illetéktelen közlés miatt.

3. Örömmel fedeztem fel a fészbukon Hajdinákné Csorba Eszter figyelmeztetését, miszerint Bertók László Művészeti Díjat alapítottak, amelynek első díjkiosztója december 6-án lesz Pécsett a Kodály Központban. Örömömben erős üröm, hogy a költő ennek már nem örülhet velünk együtt, hiszen ő már csak a Parnasszus magasából figyelheti az utódok csetlését-botlását emléke körül.

Hirtelen most egy Csorba-gondolat jut eszembe  Bertók László egy verséről, amit a költő még korai korszakában írt és “öreganyjáról szólt, és egyik kötetében is benne van, így kezdődik, hogy »Aszaltszilva arcú / görbült nagyanyám…«, szóval igazán mélyen realista vers, lírai melegséggel.” (Csorba Győző: A város oldalában.) Én ezt a lírai melegségű Bertókot szerettem meg és tartom meg emlékezetemben. Meg ezt a három “kegyetlen-realista” versét:

Átok
Egy egyetem és két főiskola elutasított

Kivert kutyaként lődörgök az utcán.
Felém köszönnek, de én nem tudom.
Tiprom a földet és bámulom maflán,
s rámbök a való: már ezt is unom.

Unom az esti motoszkáló csendet,
unom a poros utak illatát,
unom a vígaszt, hogy kevés a felvett,
mert elémhuppan mindig: nincs tovább.

És ezt makogja mindenütt a kecske,
ezt csipogja a veréb fenn a fán,
és ezt busongja messze minden este
még a harang is imádság híán.

Hogy nincs tovább, előttem szakadékok,
betonfal… semmi… farkasfogó csapda.
Köröttem roncsok: vágyak, tervek, célok…
Átkozd meg Isten, aki így akarta.

Aki lefogta tovább lépő lábam,
aki betömni igyekszik a szám,
aki kínosan röhög majd utánam,
ha elkerülöm, s lehagyom talán.

Mért kell letörten maradnom, ha mennék,
ha van erő bennem, vágy és akarat,
s nézni, ki kínlódott a nehezén innét,
amint erőlködik, s végül lemarad.

Ki akarta mindezt? – Bomba szórja széjjel.
Akták közt sorvadjon patkány életével.
Kígyó másszon sötét feje alá éjjel.
Köpjön rá mindenki, ha mellette lép el.
Sose haladhasson egy úton a néppel.
Verje meg az Isten örök verésével.

Mert sereg vagyunk: tízek, százak, ezrek,
akiket becsaptak, mint szél a kaput,
akiket köd, bánat, elszántság öveznek,
s nem tudjuk, hogy éltünk útja merre fut.
Kinek köszönhetjük? Meg fogjuk köszönni,
ha nehéz is addig törött lábbal menni.
Meg fogjuk köszönni, de úgy megköszönni,
hogy köszönés után nem marad ott semmi.

Vése, 1954. aug. 25.

Meg ez:

“Itt van előttem egy kék fedelű iskolai füzet, amely a 17. számú bűnjel volt a tárgyalásomon, s amelyet valaki, egy fiatal bíró, 1985-ben visszajuttatott hozzám. Benne naplószerű feljegyzéseim, verseim:

1954. nov. 11.: Megtanultam Csoóri Október szaka szép idő című versét. Tetszik. Igaz vers. Az októberi Csillag részletes kritikája szerint újabban baj van Kónyával… Füst Milántól is olvashattam egy elbeszélést vagy minek nevezzem… Jól rajzolja a bőbeszédű asszonyt.

1954. nov. 13.: „Nem tudok jól termelni, mert nincs trágyám. Nincs trágyám, mert kevés az állatom… Így több búzát termelni nem lehet!” – jön rá a Béke és Szabadság.

1954. nov. 18.: Tegnapelőtt elvitték minden gabonánkat és kukoricánkat. Becsaptak. Keresetemet, meg Viktorét tulajdonították el.

Csendélet

Elvitték minden gabonánkat.
Anyám sírt, apám hallgatott.
Öcsém lopott a sajátunkból
a lónak egy marék zabot.

Ülünk az esti lámpafényben,
latolgatjuk, hogy mi maradt:
Üres padlás, s apám szemében
egy ki nem mondott gondolat.

Ő senkiben sem bízik most már,
a munkabére lett oda.
Felelj te Buzgó ki elvitted,
neki ahhoz mért nincs joga.

Meg erre is emlékszem:

Intés

A föld, ezer év délibábja
ráfonódik népem nyakára,
és szívja vérét, fojtogatja.
Ó jaj bekapja, nézd, bekapja.

Dózsa előtt, s utána hányan
buktak el vérszomjas porában,
akik érte rohantak harcba.
Bekapta őket, mind bekapta.

Ma menekül, kit visz a lába
városba: gyárba, iskolába.
Nem érte, ma előle futnak,
míg végére érnek az útnak.

De kit köt tenyérnyi darabja,
azt torkon kapja, fojtogatja.
Szívja a vért, szívja a könnyet.
Ó mivé tettétek a földet.

Ma átok lett minden göröngye.
Jajszó tapad ma minden rögre.
És mindez még nem elég néki…
Népem, szólj rá! szavadat érti.

Ti emberevő vad kufárok,
akik miatt a föld ma átok,
vigyázzatok: a nép szavára
a föld bekapja, aki bántja.

(Az idézetek forrása: Priusz. Digitális Irodalmi Akadémia)

És erről eszembe jut még Csorba:

Kihaló falu

A mai török a százszor veszélyesebb.
A kétes komfort űzi innen (csalja el)
az őslakók új sarjait.

Bejön az erdő,

– eddig csak táplált, védett, nyugtatott.
Szétfut a gyom,

– eddig csak megtűrten lapult.

S a tömény alkonyati béke
nem hull többé emlékezőkre
s várakozókra,
az éjszakát
nem bontják meg nyögések, suttogások,

víg és szomorú emberi zajok.

A szél próbálja utánozni őket.

Lógó kísértet-jelöltek az utcán,
lépésük mint az enyém is: nehéz.

(VI. 7.)

A vershez írt jegyzetem: “Vas Népe. 1981. I. 11. 9. = Tolna Megyei Népújság. 1981. I. 11. 10.; A napilapokban megjelent változatból a versesfüzetben található kézirat első három sora – nyilvánvaló politikai okból – kimaradt. („A mai török a százszor veszélyesebb. / A kétes komfort űzi innen (csalja el) / az őslakók új sarjait”) A kötetben a teljes szöveget közöljük. Az 1970–1980-as években működött Központi Sajtószolgálat az odaküldött művekből, kritikákból, interjúkból, írásokból ajánlott-szolgáltatott a megyei lapok részére. A vers ezért jelenhetett meg ugyanazon a napon két megyei napilapban is. Ld. még [Jaj, a közösség…].”

(In: Hátrahagyott versek.)

Mivel én ezen fölül már valóban csak csetleni és botlani tudnék a sok Bertókra emlékező között, inkább nem is írok semmit, verset különösen nem, csak annyit kívánok kedves halottunknak, legyen neki könnyű a föld.

4. És ha már irodalmi blog ez, akkor íme az idei Nobel-díjasról Abdulrazak Gurnahról is megemlékezem. Bár emlékem róla, tőle semmi nincsen, dehát mégis irodalmi Nobel-díjas, ugye. Amint olvasom, még Nádas Pétert is megelőzte a nemes versengésben. Bár nem biztos, hogy nevét sokáig megtudom jegyezni, azért Isten éltesse még sokáig.

Köszönöm figyelmüket.