Vers Rómából

Mint már írtam, Margitka hagyatékban megtaláltam, a Vers Rómából című, Drágámnak 1947. karácsonyára – Fia alcímű vers kéziratát. A vers, melynek kézirata nemrég bukkant elő megjelent A szó ünnepe és az Összegyűjtött versek című kötetekben is egy egész sorozatnyi más, Rómára emlékező, Rómát dicsérő, vagy éppen onnan hazavágyó Csorba verssel egy ciklusba – Olasz hangulatok – szerkesztve. (A kézirat 1. oldala; 2. oldala; 3. oldala.) A verset most itt digitalizálva is közlöm, a kézirat szerint. Ahol Csorba a megjelent szövegben változtatott a kézirathoz viszonyítva, a sor végén zárójelben dőlt betűkkel jelzem a változást. Jellemző Csorbára, hogy első szövegváltozatai, a folyóiratokban megjelentek is, olyan „készek” voltak, melyeken alig-alig változtatott, ha azokat később kötetekben, összegyűjtött versei kötetében vagy válogatott kötetekben is megjelentette. Az is jellemző – mint az alábbi elemzésből is kiderül –, hogy Csorba az újraközlések alkalmával verseket sem kényszerült kihagyni, „elsüllyeszteni” azok „ideológiai hibái” miatt (mint oly sok kortársa!), vagy azért, mert azok „gyengének” ítéltettek. Sőt, az is látható lesz majd, hogy az összegyűjtött, válogatott kötetek inkább több verset tartalmaznak, mint az „alapkötetek”, olyan alapos, kemény szűrőt alkalmazott korábban a költő. És akkor a vers, melyben a számok a kézirat oldalszámait jelölik:

1.        

        Vers Rómából

                  Drágámnak, 1947 karácsonyára – Fia*   (az ajánlás a kötetekben természetesen hiányzik)

Már este van itt is, mint túl a hegyen.
A szőke folyóra, a halk Teverére
s az égre kiültek a csillagok. Égve
úszik a lágy domb fölfele, úszik
mint  sima bárka. Magamba nyelem
szavaim, jött-ment idegen:
csak az egy-nyelvű csönd és a magány tekerőzik
mellemre, borul le velem.

Vért-nélküli harcos, indultam el én:
pajzsot csak a föld s a szegénység
tett elibém s a mogorva szegénység,                     (tartott a "tett" szó helyett, „s” nincsen)
de haszatlanul, rámtört szigorú
dárdás seregével a fény:
mentségem a könny, egyetlen erény
megadni magam, nincs más koszorú,
csak a sáros, az alázat a büszke fején.        (csak a sáros az alázat, nem csak a sáros, az alázat)

Otthon suta házak tört vándora voltam,
húnyt szem mutogatta a távolokat, (hunyt)
itt meg se kivánva körém rakogat
mindent pár tétova lépés:
márvány-darabok heverésznek a porban,
tündöklenek így is, már félig omoltan,
zengő paloták sűrűje közé vész
a botladozó, s alig ér utat onnan.

                                

                                   2.

Már este van itt is, mint túl a hegyen.
A szőke folyó másik vizet ébreszt,
más dombot emel föl az ég pereméhez,
más dombot, amelyre ha visszatekintek,
fáj, fáj a szivem,
megríkat a lankadozó türelem,
míg várja javulni a rendet,
hogy lelje övéit a régi helyen. –

Ó, szélre-vetett domb a Duna mellett,
már itt sajog épp az örökre
tűnt arcok bánatos ikre,
mért  itt kinoz épp a tüdőmbe szorult
szók mérge, síri lehellet
mért itt fázatja a lelket,
itt, a virágba-borult
kert közepén, hol a nap kévés lángja emelget.

Hullt társak üres nyomait maradó
társ födte be, hült melegek                            (hűlt)  
ágyát drága meleg, –
ám most ő se segít:
messze van, és nem idézheti szó,
nem idézheti várakozó
vágy, szomorú pásztor hívja sötét juhait
szerte a rétekről, szerte a hantok alól. –

                                  3.

Már este van itt is, mint túl a hegyen.
De boldog erővel villámlik a város,
és ablakomon, mely a nyurga platánsor
ormát  szövi fénybe, csodára lesek ki,
csodára mely összeterel
minden szépségre-futót, amilyen
a Szivek Szive volt s ki azóta kesergi,
hogy vízre van írva neve.

Majd elmegyek innét s viszek valamit,
viszem, mit a földi szegények
mohó dühe gyüjtött bennem: a szépnek                    (gyűjtött)
tenger morzsa-szemét,
de félve vigyázok, amig (amíg)
meglephet a gazda: hűvös szavait                                (hüvös)
borzongva lesem: tudom szerepét –
harminc év sokra tanít.                 (a – „gondolatjel” az előző sor végéről ennek a sornak az elejére került)

Majd elmegyek innét, ismét hazatérek,
de bőröm alatt viszlek haza, Róma,
halk, szőke folyód s a szelidke folyóra
hajló dombot, a szűk utcák rácsozatát,
és ha a lélek
perzsel, vagy ha világi ítélet (ítélet)
csap rám, öbleiden lelek újra hazát,
ó Róma, szilárd anya-fészek.                          , Róma,)

Róma, 1947. december 17-én.
   

Csorba 1947 őszén, 1948 tavaszán római és itáliai körúton volt. Az utazást élete legszebb élményei közé sorolta, ugyanakkor mérhetetlen honvágy gyötörte: fiatal feleségéhez szerelemmel teli leveleket, képeslapokat írt. Azonban 1950 júliusában, amikor a költő feleségének Csorbáék házában meghúzódó szerzetes öccsét az ÁVO emberei elhurcolták, a leveleket a házkutatás során megtalálták, s elkobozták. Erről a honlapon már többször is hírt adtam, idéztem például a Gyögéd vizit c. verset is, amelyben Csorba megírja a letartóztatás és az elkobzás történetét. (A történetről ld. még ezt az oldalt.)

A feleségéhez, Margitkához írt, szerelemmel s lelkesedéssel pátoszos levelek ugyan nagy bánatunkra az elkobzás után szőrén-szálán eltűntek, az ÁVÓ és az utódszolgálatok valamelyik levéltárában keveregtek, s most Isten tudja, hol vannak, de a Csorba római képeslapjai nem voltak egybekötve a levelekkel, így azok közül néhány Margitka halála után, az ő személyes levelei közül előkerült. Itt a honlapon is láthattak már közülük, s mutatok is még majd párat.

Itt jegyzem meg, hogy Csorba nem csak ezt a verset, hanem A szó ünnepe című kötetet is feleségének ajánlotta, s szerelmes dedikációt is írt bele „1959. Húsvétján”. Csorba hosszú, önként vállalt hallgatás után jelent meg önálló versekkel, A szó ünnepe előtt – az Ocsúdó évek (1955) című önéletrajzi költeményt kivéve 1947-ben jelent meg verseskötete, a Szabadulás. A dedikálásról és a kötetről itt írtam részletesen: /node/2210 A vers kézirata nyilván ebből a kötetből eshetett ki: Csorba a kötettel adhatta imádott feleségének.  

Csorba nem ugyanazokat a verseket jelentette meg ebből a korszakából A szó ünnepe és az Összegyűjtött versek című kötetében. A szó ünnepében közölt versek: Idegenben (1947); Változás (1947); Agrigento (1948); Capitolium (1948); Római vázlatok (1948) (Ez a cím egy három versből álló kis verscsokrot takar: Alvó Ariadné; Krisztusnak Rómából; Hazavágyó); Éjfél után (1948); A „Jó Halál”-templom kriptájában (1948); VERS RÓMÁBÓL (1947); Pietà (Michelangelo szobra a firenzei Akadémián) (1948). Az Összegyűjtött versekben változatlan cikluscím (Olasz hangulatok) alatt ugyanezek a versek szerepelnek, de további három, A szó ünnepében nem közölt „római” verset beválogatott a ciklusba a költő: A Capitolium című után az Élsz-e még bennem?, a Vers Rómából után az Ó, Róma, a Pietà után pedig a Perugia címűt. (Itt Csorba keletkezési évet nem jelölt meg, de nyilvánvaló, ezeket a verseket is az 1947/1948-as itáliai „kaland” ihlette.) Lám, ebben az esetben is inkább több vers kerül az Összegyűjtöttbe egy rébebbi kötetből, mint kevesebb…

Nem vagyok sem esztéta, sem irodalomtörténész, nem akarom elemezni sem a verset, sem a versciklust, csupán annyit jegyeznék meg, hogy az Olasz hangulatok versei közül éppen a Vers Rómából címűben pontos és szemléletes képet rajzol a költő az őt érő csodálatos élmények hatása és a sokkal szerényebb, de szívéhez mégis oly közel álló otthona, Pécs és kedves folyója a Duna emléke, s a szeretett feleség utáni vágyakozás közti vívódásról. A lelki tusa azonban eldöntetlennek látszik: míg egyszer a fényes Róma helyett mégis a kopott Pécs diadalmaskodik, nem utolsósorban éppen a fiatal feleség gyötrő hiánya miatt,

Már este van itt is, mint túl a hegyen.
A szőke folyó másik vizet ébreszt,
más dombot emel föl az ég pereméhez,
más dombot, amelyre ha visszatekintek,
fáj, fáj a szivem,
megríkat a lankadozó türelem,
míg várja javulni a rendet,
hogy lelje övéit a régi helyen. –

másszor, s éppen a befejező strófában, hiába „Drágámnak” ajánlotta a költő a verset, érdekes módon mégsem a feleségnek, hanem Rómának szól a vallomás:

Majd elmegyek innét, ismét hazatérek,
de bőröm alatt viszlek haza, Róma,
halk, szőke folyód s a szelidke folyóra
hajló dombot, a szűk utcák rácsozatát,
és ha a lélek
perzsel, vagy ha világi ítélet
csap rám, öbleiden lelek újra hazát,
ó Róma, szilárd anya-fészek.

A költő majdnem ugyanolyan intenzitású vallomása ez Rómához, mint amilyet a Pécshez fűződő érzéseiről a későbbi Séta és meditáció c. versben olvashatunk: „Nekem: A Város, mindörökre.”

A két vers két vallomás két városhoz Csorba két korszakából, míg azonban későbbi látogatása során a költő Rómában csalódott, Pécs örök szerelme maradt, soha nem csábult el tőle, s lehet, ugyan, hogy Róma emlékét örökre őrizte, de a "szilárd anya-fészek"-ké Pécs vált számára, életét ebben a fészekben élte le. Ha úgy tetszik, a költő hűségének fényes bizonyítéka is lehetne a vers: a fellobbanó fiatalkori „szerelem” sem csábítja el végül hitvesétől, családjától, kertjétől s városától, hazájától, sőt csalódik is egykori szerelmében, ezt a csalódását pedig meg is fogalmazza, mikor második római látogatásáról nyilatkozik:

Cs. M.: – Megkérem, hasonlítsa össze az ekkori tapasztalatait azzal, ahogyan később látta Rómát.
Cs. Gy.: Akármit tekintek is, sokkal békésebb volt ekkor, mint a második alkalommal. Mikor a második római utam alatt elmentünk a Sixtus-kápolnába, az olyan volt, mintha egy lovardában álltunk volna. A csoportok, amelyek közt mindenfajta volt a japántól a színesbőrűig, csak áramlottak és áramlottak, az idegenvezetők mutatták, hogy mit kell nézni, ezek meg átrobogtak egy-egy helyen, éppen rápillantottak a freskóra és mentek is tovább. Így egyszerűen nem lehetett semmit sem élvezni, elmerengeni egy-egy freskó előtt.

Aztán jellemző volt az is, amit az egyik capitoliumi múzeumban figyeltem meg. Az egyik vezető, aki német volt, azokat a szobrokat mutogatta meg, amelyek kevésbé voltak jók. Ezek meg megnézték, és mentek tovább.

Amikor másodszor meg harmadszor voltam ott, már tűrhetetlen volt a forgalom is. Róma a háború után még nem érte el az egymillió lakost sem, most már jóval több, úgy kétmillió felé jár, és ez a forgalmat is megnövelte. Én nem számoltam meg, hány villanyrendőr van, a Trevi kútnál a legkülönfélébb pénzek vannak a fenekén, mert ha valaki pénzt dob bele, visszatér oda. És mindenhol van ember, mindenhol ember van. A várost nem lehet élvezni egyáltalán.

Amikor Firenzében első alkalommal voltunk, az Accademián alig volt ember. Teljesen nyugodtan járkálhattunk és nézhettük a szobrokat. Amikor másodszorra, harmadszorra jártam ott, addigra Firenzében is teljesen megvadult idegenforgalmat tapasztaltam.

Azt hiszem, most már Rómát csak akkor lehet élvezni, ha valaki a legrosszabb szezonban megy. Télen talán, ha azzal a céllal megy, hogy lásson is valamit. Azt ugyan nem itt, hanem a Louvre-ban tapasztaltam, hogy egy amerikainak a kezében volt az útikönyv, a szoborra csak annyit nézett rá, hogy megnézze a számát, amit a könyvben kipipált és ment tovább. Ez nem műélvezet, ez sznobság. Aki nem ezt akarja, annak nagyon meg kell válogatnia az időpontot. Nyáron, kánikulában mindig nagyon sokan vannak.” (In: Csorba Győző a Római Magyar Akadémián töltött hónapokról. Csiszár Mirella interjúja. = Római följegyzések. p. 99-115. A beszélgetés eredeti megjelenési helye: Dunatáj. 1991. 2-3. 25-32. o. Kötetben itt látott napvilágot először. Csiszár Mirella a JPTE BTK művészettudomány szakos hallgatójaként a római Magyar Akadémiáról írta szakdolgozatát, az interjú 1990-ben dokumentumként ehhez a munkához készült.)

Lám, Olaszország Csorba számára csak 1947/1948-ban volt csodálatos…

Két megjegyzés még a vershez. A hetedik versszakban ezt olvashatjuk:

De boldog erővel villámlik a város,
és ablakomon, mely a nyurga platánsor
ormát  szövi fénybe, csodára lesek ki,
csodára mely összeterel
minden szépségre-futót, amilyen
a Szivek Szive volt s ki azóta kesergi,
hogy vízre van írva neve. 

A „Szívek Szíve” az egyik „szépségre-futónak”, Shelleynek a sírjára utal, amelyen Byron szavai olvashatók a római protestáns temetőben: Cor Cordium.

A „vízre van írva neve” verssor pedig Keats sírját idézi fel, ugyanabból a temetőből. De mondja el ezt maga Csorba. 1947. nov. 2-ai datálással ez olvasható a költő római naplójában:

"Cimitero Protestante. Akár egy liget. Kifogástalanul gondozott. Ciprusok, píneák, babérok. Shelleyt és Keatset jöttünk meglátogatni. Sh.-hez könnyű odatalálni, táblácskák jelzik a fák derekán „To tomb of Shelley”. A síron fektetett kőlap. Név, alatta Byron szavai: Cor cordium, életrajzi adatok sz. 1792 mgh. 1832. Végül pár sor vers. – Keats sírja nehezebb feladat. Fél óráig keressük. Sehol. Megkérdezünk valakit, az északi fal felé mutat. Nincs. Ismét megkérdezünk az is arra mutat. Nincs. Végre kiderül, hogy a falon egy kis ajtó van, azon át kell menni s Cestius Coelius piramisa tövében is van egy temetőrész. Egészen hátul a sarokban két sír egymás mellett. Az egyik Keatsé, a másik barátjáé, egy angol festőé és diplomatáé, Joseph Severné. Ő 1872-ig élt. Keats fejfáján a név nem szerepel. Csak ez a fölírás (kb.) „Ez a sír tartalmazza földi maradványait egy fiatal angol költőnek, aki halálos ágyán elkeseredve bírálói és kortársai véleményétől, meghagyta, hogy csak ezt véssék sírjára: itt nyugszik az, akinek a neve vízre volt írva (whose name was written in water (?))”. A két sír fejénél két óriási pinea és babérfa. A falon hátul egy Keats-relief s alatta öt sor vers.*11 A temetőben görögök, oroszok, németek, svédek stb. nyugszanak. De nem csak protestánsok, hanem külföldi katolikusok is. A bejárat felírása: „Resurrectis” Kár, hogy William Shelley, Goethe filius, Waiblinger sírját nem találtuk. Kijövünk még – határoztuk el." (In: (Római följegyzések. p. 23-24.) 

A 11. számú jegyzet szövege a kötetben: "A vers sorainak kezdőbetűi Keats nevét adják. Csorba Győző ezt a füzetben egy skiccel illusztrálja: csak a kezdőbetűket írja le egymás alá, a sorokat kipontozza."

S végül életrajzi magyarázatként a római „tanulmányúthoz” (és a pécsi bölcsészkar történetéhez adalékképpen) idézem Csorba beszélgetéskötetét:

"1947-et írtunk még, tehát az úgynevezett fordulat évén onnan, vagy innen voltunk, ahogy vesszük. 1947-ben még létezett a Baumgarten-díj. Ez volt az egyik dolog, ami jó volt és kedvezett a mi társaságunknak. A másik jó dolog az volt, hogy Sőtér István az akkori művelődési minisztériumban annak az osztálynak volt a vezetője, amelyik a külföldön lévő magyar intézetek és az oda szóló ösztöndíjak felett rendelkezett. Sőtér István engem kedvelt, antológiájában, a Négy nemzedékben is megemlékezett rólam. […] További szerencse volt, hogy ugyanebben az időben a Római Magyar Akadémiának, ahova mi kimentünk, az igazgatója Kardos Tibor volt. Kardos Tibor pécsi illetőségű volt. Nem közvetlenül pécsi születésű, hanem a felesége révén kötődött ide a városhoz, és a városon keresztül persze az egyetemhez is. […]  Tiborral én úgy kerültem közelebbi kapcsolatba, hogy fordítottam neki Janus Pannonius-verseket. Tudnivaló, hogy Kardos Tibor a pécsi egyetem magántanáraként sokat foglalkozott Janus Pannoniusszal, írt róla tanulmányokat, előadott róla a pécsi egyetem bölcsészkarán is, ha jól emlékszem. Ő olasz–latin szakos tanár volt, korábban itt, Pécsett végezte a tanulmányait. Abban az időben, amikor először került ide Pécsre egy tehetséges irodalmár társaság. Azt tudod, hogy Trianon után Pozsonyból az egyetem ideköltözött. Kardos Tiboron kívül itt tanult akkor Tatay Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, egy Patkós György nevű fiatalember; róluk és az általuk alapított Batsányi Társaság nevű egyletről beszéltem már. Kardos Tibor közéjük tartozott. Takáts Gyula, Weöres Sándor, Bajcsa András egy egyetemi generációval később jöttek. A bölcsészkart 42-43-ban tovább is költöztették Pécsről, azalatt a szűk húsz esztendő alatt, amíg itt létezett, nem is nagyon alakult ki az intézménynek valamiféle hagyománya. Még talán generációkról se nagyon lehet beszélni. […] Mindenesetre Kardos Tibornak nagyon jó kapcsolatai voltak Péccsel. Weöres Sándort is igen jól ismerte. Minket, néhányunkat rávett arra, hogy az ő régen dédelgetett tervében, abban, hogy készüljön egy teljes magyar Janus, részt vegyünk. Méghozzá, ahogy ő képzelte, egy kritikai kiadás, abban segítsünk. A mi segítségünk már itt kezdetét vette Pécsett. Volt egy kiadvány, ami oktatási célra jelent meg, Magyar irodalmi szöveggyűjtemény, úgy emlékszem, ez volt a címe. Ebben a legősibb magyar nyelvemlékekkel kezdődött az anyag. Nyilvánvalóan az első kötetben kaphatott helyet Janus Pannonius, mert előtte jelentősebb magyar irodalom a szó szoros értelmében nemigen volt. Ebben a kiadványban Kardos Tibor szerkesztette a Janus Pannoniusszal kapcsolatos részt. Már akkor többünket bevont a munkába, hogy fordítsunk Janust. Természetesen azokat, akik itt kapcsolatba kerültek vele, Weöres Sándort, Takáts Gyulát, aztán engem a legelsők között kért fel. De azon kívül jó kapcsolata volt Nemes Nagy Ágnessel, Kerényi Károly idősebb lányával, Kerényi Gráciával, sőt még Szabó Magdával is. Még néhány más embert is beszervezett; lehet, hogy most elfelejtettem valami fontos embert. Mindenesetre ez a története annak, hogy én vele összebarátkoztam. Kardos Tibor 1947-ben aztán olyan ürüggyel, hogy létre akar hozni egy teljes Janust, és ahhoz minket, fordítóit föl kell szabadítani a hivatali elfoglaltságok, a mindennapi munka alól, beajánlott a minisztériumba egy öthónapos római tartózkodásra. Akkoriban két címen lehetett a római Magyar Akadémián tartózkodni. Voltak egyfelől vendégek, másfelől ösztöndíjasok. A különbség az volt közöttük, hogy az ösztöndíjasok kaptak egy bizonyos pénzösszeget, egy ösztöndíjat, és azt hiszem, ezen felül még reggelit és lakást is. Egyébként nem törődött senki azzal, hogy melyik ösztöndíjas merre utazik, ki mire adja a pénzét. Például Klaniczay Tibor, akivel később, még ott, Olaszországban gyakran együtt utazgattunk, ösztöndíjas volt, és kezdettől fogva nagyon ügyesen kihasználta az idejét. Elment például Közép-Olaszországba, Firenze környékére. És képes volt valamilyen erdőben aludni, csak hogy ne kelljen szállást fizetnie. Mindent a világon igyekezett gyorsan megismerni, amivel pénzt spórolhat, így a kinn töltött idejét egyre tovább tudta húzni. Az ugyanis nem volt az ösztöndíjasoknak megszabva, hogy hány hónapig maradhatnak ott. Klaniczay Tibor ismert minden olyan helyet, ahol nagyon olcsón lehetett valamit enni. Ő maga is főzött az Akadémián, ámbár az tilos volt, de tűzálló lábosban főzött magának. Ő tehát az egyik volt az ösztöndíjasok közül.
Mi pedig, idősebbek, vendégek voltunk. Ez azt jelentette, hogy kaptunk szállást, ebédet és vacsorát. Reggelit nem. Ezen kívül, úgy emlékszem – ezt most nem is nagyon lehet hasonlítani semmihez –, havonta kaptunk 700 líra zsebpénzt. Ebből vásároltuk mi a reggelinket, ami többnyire abból állt, hogy vettünk narancsot vagy banánt, azt jóformán korlátlan mennyiségben. Mi például Takáts Gyulával együtt gazdálkodtunk. Vásároltunk közösen egy kávéfőzőt. Nála volt a főző, én egy emelettel följebb laktam. Leereszkedtem úgy reggel nyolc óra tájban hozzá, főztünk egy kávét, megettünk egy-két banánt vagy narancsot, és evvel el volt intézve a reggeli. Indulhattunk megismerni a várost. Nekünk, vendégeknek az a lehetőségünk is megvolt, hogy ha elutaztunk valahova, a jegyek árát megkaptuk, és azokra a napokra, amíg távol voltunk, valamennyi élelmet is adtak. Körülbelül annyi értékűt, amennyit nem ettünk meg az Akadémián. Kenyeret, konzervet, szalámit, ilyen dolgokat, attól függően, hogy hány napra mentünk. Mi voltunk tehát a vendégek. Nekünk viszont meg volt szabva, hogy mettől meddig lehetünk ott. Ez volt a nagy különbség; az ösztöndíjasok elvileg sokkal tovább maradhattak, mint mi. Kardos Tibor elhatározta, hogy minket befog, ott helyben megszervezi, és lefordíttatja velünk a teljes Janus-anyagot. Természetesen nekünk eszünkbe sem jutott Janust fordítani. Gondoltuk, hogy azt otthon is meg lehet csinálni, amiatt nem kell külön Rómába menni. Először csak kettesben Takáts Gyulával kezdtünk csavarogni, később Klaniczay Tibor is csatlakozott hozzánk, aki éppen akkor végezte az egyetemet. Friss, mozgékony, sovány ember volt. Az is hasznunkra volt, hogy ő olasz szakos volt. Amit én, mondjuk, úgy harminc-ötven százalékig megtanultam az olasz nyelvből – mert még itthon végeztem egy olasz tanfolyamot, azonkívül latinul elég jól tudtam –‚ azt ő kitűnően tudta. Ahogy akkor Takáts Gyula mondta, Klaniczay a mi első számú nyelvünk volt. Akárhova mentünk, a
különféle alkukat ő bonyolította le a szállásadókkal…" (In: A város oldalában. (p. 118-123.) 

Remélem, a kéziratos vers és születésének körülményei ezekkel a magyarázatokkal érthetőbbé váltak, s nem estem a „túlmagyarázás” hibájába sem.