Emlékezés Csorba halálának 30. évfordulójára. 

A blogot legalább két nappal előbb szerettem volna megjelentetni, ám ebben az igyekezetemben két dolog is hátráltatott:

1. a számítógépes hálózat két napig „rendetlenkedett”, nem lehet úgy dolgozni, hogy nem működik rendesen a hálózat: hol elérem, amit szeretnék, hol nem, s nem tudom ellenőrizni, mentettem-e, amit megcsináltam, vagy nem

2. én magam is „rendetlenkedtem”, alig-alig „működtem”, szerintem a doktor által az erős torokgyulladásra, valamilyen influenza-szerű fertőzésre fölírt antibiotikum hatása rosszabb, mint maga a betegség.

3. Függelék, de pirossal kiemelve: elkészült a Társasutazás teljes összevont szövege. Itt olvasható. Kérem, olvassák, mert kiváló kötet. 

“A tények makacs dolgok!” mondta a logopédus Pelikán Józsefnek a dunai gátőrnek Bacsó Péter A tanú című filmjében. A tények makacs dolgok, mondom én, amikor ezt a kissé talán kesernyés hangulatúnak tűnő újabb, ezúttal évfordulós blogot írom.
(A hagyományos blogformátumhoz jövő héten térek vissza. Ennek a blognak a végén Boda Miklós, a könyvtárosok élő emlékezete a vidám Csorbára emlékezik kedves versében. Köszönjük, Miklós!)

Kesernyés hangulatúnak tűnő blog, írom, mert az évforduló szót egy halál időpontja csempészi a bejegyzésbe és egy kis közösség formális felbomlása. Csorba Győző halálára emlékezünk, aki 1995. szeptember 13-án, 30 éve halt meg. A szokásos epitheton ornans-t (Pécs Kossuth-díjas költője) ezúttal elhagyom, aki ezt a blogot olvassa, annak úgysem ez számít, hanem – remélem – Csorba Győző a költő és az ember. A kis közösség felbomlásával a Csorba Győző Társaság átalakulására gondolok.
És melyek azok a tények, amelyek oly makacs dolgok és amelyekre a kiváló magyar filmre utalva idézek?

1. számú tény: Csorba köré Pécs kulturális életében kultusz épült. Most Rauscher Edina Autorizáció és kultuszképzés. Csorba Győző alakja Pécs kulturális emlékezetében című dolgozatára gondolok elsősorban. A (talán doktori) dolgozatot a szerző maga itt ismerteti. 

2 tény: kétségtelen, hogy Pécsett valamiféle kultusz épült Csorba alakja köré, s ezt nem csak Rauscher Edina dolgozata bizonyítja. A kultusz mellé aztán egy másik kultusz is elkezdett épülni. Nem kis intenzitással és támogatással. Erről itt próbáltam, írni. Ideidézem a 233. Csorba blog részletét. (Repetitio est mater studiorum;)

„A [múltban történő P. L.] kalandozás legfontosabb állomása lett aztán ez a véletlenül megtalált youtube-videó: Lassan bontja ki magát – beszélgetés Parti Nagy Lajossal Bertók Lászlóról. Mert ha a 2023-as dupla Jelenkor-szám az 1960/1970-es évekbeli dupla-számok átlapozására indított, akkor ez a beszélgetés a Jelenkor történetének fontos (és sokszor kritikus) pillanatait idézte föl bennem, „útelágazódásokhoz” vezetett. Donátusi házunk teraszán (hála és köszönet Csorbának, hogy van ez a ház!) figyelem a Jakabhegy és a Mecsek fölött kevergő, hol komoran sötét, hol gyorsan feloszló felhőket Tasi (Tass) kutyánkkal, hogy elér-e idáig a vihar, vagy a két természetes (természeti) akadály megint, mint olyan sokszor, útját állja. Közben hideg dinnyét eszegetek (muszáj megenni, mert nem jön a kisunoka a szüleivel valami „fogkibújós” láz miatt), és azon gondolkodom, „hogyan mondjam el neked (kedves olvasó), amit nem lehet”. Pedig van rá szó, és van rá képzelet. Csak nem szerencsés azokat a szavakat leírni és a képzeleteket elmesélni, bemutatni. Mindegy, hagyjuk is. 74 évesen [ma már 76, P. L.] jobban szeretem a békességet. A vihar is elmarad talán (legalább is itt a hegyen, mert mostanában olyan furán jönnek ezek a viharok, lehet, bent a városban már fák dőlnek, itt meg semmi nem történik), a kutyus is leengedi orrát, mellyel a vihart „orrontotta;) én pedig késhegyre bököm az utolsó dinnyekockát, s igyekszem összefoglalni, mire is jutottam, milyen útelágazódásokhoz értem a Parti-beszélgetés hallgatása-nézése közben?
Először talán ahhoz, hogy Parti Nagy Lajos is néha elkalandozott, „elágazott” és szeretettel emlékezett Bertók László műsorában Csorba Győzőről/re (is). És örültem, hogy a Pécsről indult és aztán pestivé és világpolgárrá előlépett költő, aki talán az egyik legszebb verset írta Csorbáról/hoz (A Csorba-kert) akkora szellemi és térbeli távolságok megtétele után is hű maradt a városhoz és ottani egyik mesteréhez. Köszönet érte.
Másodszor, a beszélgetés végére érve az jutott eszembe: költőről beszélni vers nélkül olyan, mint festőkről képek nélkül. Jó, tudom, hogy erre egy óra kevés, de egy vers talán belefért volna. Hogy lássuk is, miről beszélünk/nek. Így egy kicsit féloldalas volt, mint a vásár: jó, jó, szép a ló, szavakban, de lássuk már, milyen az életben? A festményről jut eszembe: a beszélgetés alá képeket keverni sem lett volna nagy kunszt… De ez csak kekeckedés, bocsánat.
Aztán az is eszembe jutott, hogy Pécs város nagy költője, Csorba halála után, de már az ő életében az ő segítségével is, egy másik nagy költő felemelkedését figyelhettük/figyelhetjük meg. Ahogyan Csorba is „fölépítette” magát és ahogyan Csorbát is „fölépítették” kortársai (nem tudok én sem szabadulni ettől a divatos szótól), mostanában Bertók László kultusza kezd egyre jobban kiteljesedni. A videóbeszélgetés a kultuszépítés egy építőköve. Helyén is van így a dolog: mindig kell egy kiemelkedő alak, aki követhető példaként állhat a fiatalok előtt. Az ajánlott beszélgetést hallgatva jó érzés volt észrevenni, hogy nem arról van szó, hogy most aztán lerombolunk valamit/valakit és adunk helyette valami/valaki mást. Az új építkezés nem az alapot lerombolva, de azt erősítve, arra támaszkodva történik. Nyilván az is oka ennek a csendes építkezésnek, hogy az utódok sem fiatal, heves gyerekek már, hanem érett, mondhatni „befutott” emberek. De a megfontolt építkezésért mindenképpen köszönet jár. [Kiemelés tőlem, P. L.]
Amiről azt írtam, hogy nem tudom, hogyan mondjam el, írjam le úgy, hogy érdekeket ne sértsek, végül nem is írom le. Ahogyan Csorba imádott Ancikája mondta a családtagoknak sokszor, és aztán nekem is, mikor irkálni kezdtem: jaj! nehogy valakit megsértsél, csak a Győző bácsinak ne okozzál kárt azzal, amit írsz. Pedig ismerem a Jelenkor és „a Bertók Laci” történetének kevésbé idézett, árnyékban hagyott részleteit is, de inkább vállalom a szubjektív, outsider, skribler címkéket, nem írok olyasmit, amivel árthatnék „a Győző bácsi” és Bertók László emlékének.
Azért annyit talán elmondhatok, hogy nagyon nagy terhet vesz a vállára, aki Csorba Győző lábnyomába akar lépni, és azok is, akik az ő helyébe lépőt „fel akarják építeni”. A videóban a beszélgetőtársak azt jelzik, érzik a felelősséget. Tudják, hogy a folytonosságot, amit Csorba képviselt Pécs művészeti életében, bizony nem volna jó megszakítani. És most úgy kellene levezényelni az őrségváltást, hogy az ne okozzon szakítást a múltbeli Jelenkorral és aktorokkal. [Kiemelés tőlem, P. L.]

3. tény, örömmel írhatom, oldva a kicsit keserű hangulatot, hogy Csorbával nem szakítottak a minden értelemben „Jelenkori” és Csorba Győző könyvtár-beli aktorok. Példa erre a PécsiLIt kezdőoldalának programismertetője. Köszönet érte.

Kérem, figyeljék a PécsiLIT-oldalt, válasszák ki az Önöknek tetsző szerzőket, eseményeket és támogassák jelenlétükkel az irodalom pécsi hetét.
A Csorba Győzővel (is) foglalkozó események: Csorba Győző élete és munkássága – Kiállítás. Csorba Győzőre emlékezünk halálának 30. évfordulója alkalmából.
Bertók László konferencia: „kérdő hangsúlyukban az öröm” Konferencia Bertók Lászlóról. Talán ebben a részben fog társaságunk elnöke, Nagy Imre előadást tartani, s gondolom, Csorba is szóba kerül majd. De általában is figyelmükbe ajánlom a Bertók-konferencia eseményeit. A költő élete, indulása szorosan kapcsolódik Csorba mentori, már-már apai szerepéhez.
Irodalmi séta Csorba Győző és Bertók László nyomában. A sétán Ágoston Zoltán, a Jelenkor folyóirat főszerkesztője lesz az idegenvezető.

És végül egy szívemnek nagyon tetsző esemény, amelyik a PécsiLIT-sorból talán kicsit „kilóg”, Kende Kata szervezésében, rendezésében:

Meghívó Várkonyi könyvbemutatóra. Én ott leszek.

4. tény, idén nem terveztem külön Csorba-emlékezést a Társaságnak. Nem, mert a megszűnés gondolata már felmerült az ezévi taggyűlésünkön és most már tény, „faktum”, hogy idén megszűnik a Társaság a jelenlegi formájában. A „zárást” én inkább Csorba születésének évfordulójára, november 21-ére tervezem. Azt pedig, hogy a város ünnepi műsorfolyamába betolakodjak (mindig nehéz ilyenkor helyet, termet, időpontot találni), nem akartam.

5. tény, hogy a dr. Pesti János által már-már erőszakosan megalapíttatott, aztán a Nagy Imre professzor által okosan kormányzott és „ügyvezetésileg” rám maradt Társaság annyira elöregedett, meggyérült, hogy nehéz összetrombitálni a tagokat, akik – szinte azt mondhatom – még „látták Lenin elvtársat”, azaz Csorba Győzőt. Mert jobbára csak olyanok jöttek/jönnek rendezvényeinkre. (Kivéve a Szent Mór által tartott Csorba Győző szavalóversenyt, amely mindig megnyugvással tölt el: vannak még tanárok és fiatalok, akik… Nagy hála és köszönet érte.)

6. tény, hogy én valószínű rosszul vezettem, szerveztem az ügyeket, nem vagyok az a „mozgósító”, mindenütt megjelenő, nyüzsgő fajta, akire pedig elengedhetetlen szükség van egy ilyen társaság működtetéséhez. Itt a számítógép előtt jól elvagyok, majd innen folytatom tovább a munkát, ahogyan Nagy Imre is emlegette a közgyűlésen, amolyan internetes társaság leszünk. Ameddig Isten engedi. 125 fős levelezőlistámmal, a Csorba honlappal, a facebook-oldalakkal (mert néha kitiltanak, néha én felejtem el a jelszavakat, vagy rosszul csinálok valamit) életben tartom „internetileg” a  társaságot – és Csorba Győzőt.

7. tény, hogy Csorbát most sem felejtem,  megkérem a kedves olvasót és a tagokat, hogy aki tud, 11-én, csütörtökön 16 órára jöjjön el egy főhajtásra Csorba sírjához és hozzon egy szál virágot a sírra. (Azért nem 13-án, mert nem szeretném, ha a PécsiLIT rendezvényeivel ütközne ez a sírlátogatás.)

Végül emlékezésül itt elérhetővé teszem Csorba halálának 16. évfordulóján mondott beszédem szövegét, jobbat, többet, ma sem tudnék mondani. (A szövegben előfordult hibákat megpróbálom javítani, eddig nem sikerült.)

8. tény, hogy Csorba legerősebb utóda-követője, Boda Miklós, a könyvtáros barát, italianista, a következő levéllel örvendeztetett meg. Remélem, nem bántom meg a közlésével. Jobb lesz így, a halálra történő emlékezés helyett az élő Csorbára emlékezünk végül. Íme a Boda-levél: