1. Ma két verset ajánlok Csorba youtube csatornájáról: József Attila: Reménytelenül – döbbenetes a végzetes betegséggel küzdő Reviczky Gábor előadása – és József Attila: Óda, előadja Sinkovits Imre.
Csorba youtube csatornájára feltöltött videók listája. (166 cím; 2025. 01. 03. A címlista itt megtekinthető.)
Nem mindig hétvégén frissítek, ezért, kérem, kattintson időnként a videókra, ajánlja az oldalt barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel az oldalra, ahol nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. Köszönöm a kattintást!
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. Mai vers Csorba válogatásomból valójában kettő, s mindkettő csak a Hátrahagyott versekben jelent meg. Csorba talán nem akarta még utalásszerűen sem Margitkához kapcsolni a szakító gondolatokat.

[Az én rajongásom…]

Az én rajongásom neked micsoda? Ünneplő ruha,
gyöngy, karkötő, szikrázó cifraság, amely
elkápráztatja a szemet, mindenkiét, aki rád tekint
s kicsit a magadét is, ha magadra tekintsz,
de ennél többet alig ér, alig
elég ahhoz, hogy a sűrűsödő alkonyati
szellők borzongásai ellen megvédjen valamicskét,
hogy odaillő feleletet súgjon
a folyton bonyolódó s végzetesebb
kérdésekre, melyekre más nem válaszolhat.

Az én rajongásom az én szerelmes verseim!
Nem hozzád s nem rólad kéne beszélnem.
Sokkal inkább helyetted.
1966. VII.

Hátrahagyott versek. Pécs : Pro Pannonia, 2000.

A második vers mintha az első variációja, továbbgondolása volna:

1. változat        
                          „,…ráaggatott díszeiből egy nőre”
                                                                                  Ady

Ravasz nárcizmus: úgy látom magam
s úgy szerettem belé magamba,
hogy az ő szeme, orra, ajka
kapott varázs értelmet általam.

De a végső kifejlet hátra van.
Ha kiderül valódi rangja,
(hogy bádogként lapul aranyra)
aláztatása lesz határtalan.

De magamat is megutálom:
minek kellett e méltatlan szerep,
a saját-főztű kábítószerek,

hazudnom, hogy ő szép, hogy ő szeret?
Ha a tüzet magam csinálom,
szégyen ha még meg is csodálom.

1982. II. 19.

Az Elbocsátó szép üzenet-re nemcsak a „jeligével” utaló vers, Ady és Csorba érzéseit állítja egymás mellé:

„És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.”

Csorba „nehéz természetéről” (bármiről mindenkinek mindig nyersen, ellentmondást nem tűrően, kinyilatkoztatás-szerűen mondta meg a véleményét és mindig tekintélyt követelően viselkedett) ellenségei sokat beszéltek, a családban betöltött „pater familias”-szerepéről azonban hozzátartozói rokonai keveset. Én sem fogok, mert nem vagyok Nyáry Krisztián. De a női érzékenység – mégha a költő saját szavaival is – mindennél pontosabban érzékeltette ezt a keménységet:

Benne meg lehetett bízni – állítja Csorbáról Tóth Krisztina, csodálatosan szép búcsúztató-búcsúzó írásában. (Rókaveremben a rák.) „Minden szempontból. Pontosan válaszolt a levelekre, évekig kézírással, később, a nehezebb időszakokban már diktálva. Párizsba is ilyen írógéppel írt levél jött, biztatásul: „Levele meglepett. Mindent gondoltam, csak azt nem, hogy Párizsból jelentkezik. Azt viszont már régóta vártam, hogy valami életjelt ad magáról. Ha meggondolom, mit tett, csak helyeselni tudom döntését.” Én pedig hálás voltam a helyeslésért, olyan kevés dologba lehetett akkor kapaszkodni. A szerelmemről pedig azt kérdezte egyszer, jellegzetes, át­ható tekintetével, kicsit félrebillentve a fejét, mert akkor már nehezére esett az ülés: és mondja, rendes ember az?
Nem könnyű annak lenni, ő sokszor volt „kutya rossz”, ezt már az ágyon fekve mondta a belső szobában, lesoványodva és apróra zsugorodva. A kerti napóra őszt mutatott, ő nyilván sejtette, hogy annál sokkal későbbre jár. […] Sejtem én, biztosan tudott ő kutya rossz is lenni, de én ezt az oldalát nem is­mertem, nem is ismerhettem, hiszen amikor én először találkoztam vele, akkor már bölccsé öregedett ember volt, aki hihetetlen méltósággal és nem kevés ön­iróniával figyelte az idő múlását. Nagyon szerencsés arc volt az övé, én az évek előrehaladtával csak szépülni láttam: volt benne egyébként valami keserű, már-már kegyetlen vonás is, ami csak néha, egy-egy pillanatra tűnt elő, de ha gondo­lok rá, felrajzolódik ez is az emlékezetemben.”
A kitűnő költőhöz illő szavak igazolják azt, amit én TUDOK is: még a Margitkára (vagy más, számára oly kedves nőkre) aggatott díszei Csorba „ravasz nárcizmusának” tanúi, hiszen

„… úgy látom magam
s úgy szerettem belé magamba,
hogy az ő szeme, orra, ajka
kapott varázs értelmet általam.”

Persze mindez féloldalas megközelítés, csak a vers csalta ki belőlem a szavakat, hiszen tudom én jól, Csorbának csakis Margitkája volt az egyetlen – vele öregedő – Istennője, családja pedig (a kertjével együtt) a végső menedék. Úgy, ahogy egyben ők (ezek) birtokolt tárgyai is voltak. Ez a kettősség végigvonult életén, még akkor is, ha legtöbben nem értették meg. És ennek tudata gyötörte őt öregségében, betegségében, amint ez a kettősség gyötörte az őt körülvevő embereket is vele kapcsolatban. Ld. ehhez a kétarcúsághoz adalékképpen a 6. pontban ismertetett verset, amely (ráaggatott díszek ide vagy oda) a magyar szerelmes líra egyik gyöngyszeme.

5. Mindig találok valamit a hagyatékban… Most éppen a könyvespolcokat rendezgetjük, kihasználva a rossz idő okozta bezártságot. Ez a bejegyzés egyben üzenet is Kende Katának. Remélem, itt a blogon is olvassa, de magánlevélben is küldöm neki az értesítést egy kötetről: a könyvespolcainkon Cs. Szabó László: Három költő című, nagyapjának, Várkonyi Nándornak  dedikált kötete került a kezembe rendezgetés közben.
A kötet leírás Csorba könyvtárának katalógusából:

Szabó László, Cs.: Három költő : Antológia Byron, Shelley, Keats műveiből ; [A verseket ford. Radnóti Miklós, Tóth Árpád et al. – Bp. : Franklin Társ., [1942]. – 198 p. : 20 cm. – A szerző teljes neve: Csekefalvi Szabó László. – Dedikálás a szennycímoldalon a cím alatt: „Várkonyi Nándornak barátsággal Cs. Szabó László”. – Fűzött. – Viszonylag jó állapotban, védőborító hátsó oldala leszakadt, de megvan.

Nem tudom, a kitűnő szerző kitűnő könyve miért került Csorba könyvtárába, nyilván Várkonyi Nándor adta neki olvasásra, most azonban kötelességem, hogy felajánljam a jogos tulajdonosnak, a Várkonyi örökségét gondozó kedves Katának. (Lám, így is alliterál;) Kérem, ha ezt a blogot olvassa, vagy a magánlevelet megkapja, írja meg: küldjem-e Sümegre postával a kötetet, vagy jár-e Pécsen valamikor, hogy – a Pécsre érkezéséről szóló értesítése után – visszaadjam személyesen.

A kötet képei:

A képen baloldalt Harcos Ottó, középen Várkonyi Nándor, előtte az unoka, Várkonyi Péter, jobbra Csorba Győző Várkonyiék kertjében, a kötet kiadásának idején.

6. És akkor vissza versesfüzetekhez. Utoljára az 1. füzet 41. oldalát ismertettem, következzék hát a 42. oldal, amelyik szívemnek olyan kedves és amelyet – ellenpéldaként Csorba „kutya rossz” természetére – most bemutatok. A magyar költészet szerelmes verseinek egyik leggyönyörűbb darabja, a Fordított kígyó kéziratának első részlete rejtőzött ezen az oldalon. A kézirat különlegessége, hogy – ismeretlen okból – csak töredék, ugyanis a vers vége nincsen meg, s nem található hiányzó lapra utaló jel sem. Az egész füzetet átnézve sem találtam a befejezést. Pedig gyönyörű az is:

Nyílt ablak és ajtó előttem
fény ömlött szét a vaksötétben

Hány dúvadat domesztikáltam
s ma füttyszóra nyaldossa lábam

Több mint húsz éve csak veled nem
semmire veled nem mehettem

Fordított kígyó ki a bőrét
vedlés helyett növeszti hétrét

Erős dajkám ki esteledve
kész bizton kész az új szerepre
s pislákoló szememre nézve
majd fölvesz karja bölcsejébe
fölvesz haját arcomra szórja
s fülembe zsondul altatója.

Hát így volt Csorba, a birtokló zsarnok egyszerre alázatos és halálosan szerelmes férfi. Az ember, még a legegyszerűbb lélek sem, csak fekete vagy fehér… Nem is írok többet a vershez, utálom magyarázgatni a költő(k) szavait, mondatait („mondanivalóját”, istenem de buta kifejezés az okoskodás eufemisztikus kifejezésére), legföljebb annyit teszek hozzá, hogy a megjelent vers tördelése végül nem pontosan olyan lett, mint a kéziratban. De a végső forma pontosabban kifejezi a tartalmat.

Legközelebb is kéziratoldallal és dokumentumok ismertetésével jelentkezem, ha a a lüke politikusok nem robbantják ránk a háború borzalmait és öregségem nyűgei engedik.

Köszönöm kitartó figyelmüket,