„Lőcsei Péter írásai a Jelenkor folyóiratban

Fontos-e, hogy egy költő, író milyen barátokat, alkotókat látott vendégül diákként, egyetemi évei során, pályájának első felében? A válasz attól is függ, hogy mi előzte meg, mi követte a találkozásokat. Maradtak-e emlékei, művészeti nyomai a közösen eltöltött napoknak? Az sem lényegtelen, hogy melyik korszak szereplőire gondolunk. Már gyakoriságuk miatt is más jelentőségük volt a baráti látogatásoknak a XVIII. vagy a XIX. században, illetve az 1930-as években. Hány pályatársával találkozott (és mennyivel nem) például Kölcsey, Ungvárnémeti Tóth László, Berzsenyi? Miként változott ez Vörösmarty, Arany idejére vagy a kávéházak virágkorára? Érdemes figyelembe venni, hogy hol, milyen körülmények között élt a vendéglátó és a meghívott. Volt-e akár intézményes, akár nemzedéki szerepük a korszak irodalmában? Viszonozták-e a látogatást?

Weöres Sándor Hanauer Zoltán kérésére írta össze, hogy kik keresték föl falujában, a vasút elkerülte Csöngén.[1] A keltezés nélküli listán tizenhat ismert és kevésbé ismert személy szerepel. Költő, író, műfordító, zeneszerző, előadóművész, festő, sőt egy régész és egy pedagógus is van közöttük. Nemzedéktárs, atyai barát, Mesternek nevezett példakép. Volt, akivel mindössze néhányszor találkozott, másokkal több évtizedes barátság, munka kapcsolta össze. Érkezésüket többnyire levélváltás, várakozás előzte meg. Több esetben köszönetük is fönnmaradt. Az üzenetváltások fontos benyomásokat őriznek a faluról, a barátságról, a költő szüleiről és környezetéről. A látogatók javáról könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre. Általában bőséges adataink vannak arról, hogy milyen kapcsolatban álltak Weöressel. Mellettük föltűnnek olyan személyek, akik nem, legföljebb érintőlegesen szerepeltek eddig a költő pályaképének vázlataiban.

Pável Ágostont szombathelyi, Illés Árpádot győri diákként ismerte meg Weöres Sándor. Berda Józseffel Pesten barátkozott össze. Pálffy (később Pálfi) Istvánt alighanem Karácsony Sándornak és lapjának, Az Erőnek köszönhette. Korein Andorral, Takáts Gyulával, Takács Jenővel, Tatay Sándorral, Várkonyi Nándorral Pécsett találkozott. Ott került kapcsolatba azokkal a barátokkal, támogatókkal, művésztársakkal is, akik nem jutottak el falujába. Ilyen volt például Lovász Pál, Solymos Ida, Gergely Márta, Barátos Endre, Zsikó Gyula, Fischer Béla, Fülep Lajos, Martyn Ferenc és Székely György.

Az 1930-as években nagyjából 1100 lakosú Csönge ellentmondásosan tűnt föl Weöres verseiben, leveleiben, korabeli és visszatekintő vallomásaiban. Kemenesalja nyelvét, az ott szerzett élményeket írásainak bázisaként említette. Predesztinált falusi költőnek tartotta magát; a másutt összegyűjtött benyomások kidolgozásához elszigetelt nyugalomra volt szüksége. Környezetét azonban gyakran a társtalansággal, az unalommal, a végtelen elmaradottsággal azonosította. Vendégeitől azt remélte, hogy kimozdítják tompult állapotából. Leveleiben részletesen írt a „kis elhagyatott fészek” megközelítési lehetőségeiről; esetenként várható programjaikról is. Ezek – a lehetőségeket ismerve – nem voltak túlságosan változatosak, mégis emlékezetesek maradtak. A hozzá látogatók beszámolóiban megelevenedtek a Lánka-parti horgászatok, a fürdések a Rábában, a kirándulások, a beszélgetések, nem utolsósorban az italozások. Weöres diákkorától kezdve a szülői háztól kőhajításnyira lévő cselédházban kapott lakrészt. Kosztolányinak így jellemezte környezetét: „Most újra ott vagyok lakásunktól különálló szobámban, a domb tetején, ahonnan látni nappal a stájer hegyeket, éjjel pedig a Rába-gát fényeit. Itt szoktam írni és aludni.”[2] A hozzá érkezők többsége ebben vagy a mellette lévő vendégszobában szállt meg.

A rövid idejű csöngei találkozásokra akár legyinthetnénk is. Ugyan mi történhetett volna néhány nap, esetleg hét alatt? Nyilván nem szabad aránytévesztő módon értékelni a látogatásokat, de az eredmények önmagukért beszélnek. Egy születésnapi méltatásban szereplő visszaemlékezésen, egy adatokban gazdag memoár részletén, egy felesége által írt szép esszén és sok feljegyzésén kívül egy regény, több vers és két festmény is elválaszthatatlan Csöngétől. A véletlen úgy hozta, hogy még Weöres Sándor és Károlyi Amy megismerkedéséhez is kapcsolódik. Részletesebben a találkozások bemutatása során lesz róluk szó.

A listán szereplő nevek egy részét Weöres Sándor magyarázta, némelyikük mellett idegen kéztől származó megjegyzés olvasható. Utóbbiakat szögletes zárójelbe tettem. A kapcsolati hálót árnyaló adattárat a látogatásokkal összefüggő – részben kiadatlan – levelek részleteivel, versekkel, dedikációkkal, visszaemlékezésekkel egészítettem ki. A terjedelmi korlátok miatt elsősorban a csöngei vonatkozásokat hangsúlyoztam. A nyilvánvalóan hibás évszámokat pontosítottam. Igyekeztem csökkenteni az átfedéseket, ismétlődéseket; néhány azonban szükségszerűen így is előfordul.

Az üzenetek egy része megsemmisült a költözések, a háborús beszállásolások miatt. Másik felük bizonyára lappang, illetve feldolgozásra vár. Egy leendő kritikai életrajzban megkerülhetetlen a kapcsolatok további árnyalása, a hagyatékok alaposabb tanulmányozása. Mindez remélhetően az egyes életművek jobb megismerését szolgálja.

Weöres Sándornál járt művészvendégek:

Kodály Zoltán zeneszerző [(1935-36-37)]
Takács Jenő – // –
Illés Árpád festő [(39–40)]
Várkonyi Nándor filozófus [(43–44)]
Pável Ágoston író, nyelvtudós [(38–41)]
Jékely Zoltán költő
Berda József – // –
Takáts Gyula – // –
Tatay Sándor író [„Eszter és a fajdkakas” című művében írta meg csöngei élményeit.]
Berczeli Anzelm Károly író, költő
Pálfi István költő (Székesfehérvár)
Wéber Gyula régész (Celldömölk)
Karl Baltz hegedűművész (Ausztria) [– Felesége csöngei nő volt Molnár Ilona]
Arnaldo Tapia Caballero zongoraművész (Chile)
Korein Andor pedagógus (Pécs)
Károlyi Amy költő

Kodály Zoltán (1882–1967) a zeneszerzők közül elsőként fedezte fel Weöres líráját. Kapcsolatuk az Öregek megzenésítésével kezdődött, és évtizedeken keresztül folytatódott. Weöres Sándor nem lehetett jelen a bemutatón, de mégis részesült az élményben. Írt is erről a zeneszerzőnek: „A kecskeméti előadást rádión hallgattam Karl Balzal együtt, ki osztrák zenei doktor, elég jónevű Bach-muzsikus és a bécsi rádióban szokott szerepelni; most Csöngén nyaral, felesége magyar és itt vannak birtokai.”[3] (Karl Baltzról, aki így írta a nevét, később részletesebben is szó lesz.)

Azt, hogy a visszaemlékezések, interjúk adatait érdemes kritikával kezelni, Weöresnek Kodállyal kapcsolatos beszélgetése és múltidézése is jól példázza. Moldován Domokosnak azt említette például, hogy Kodályt 15 éves korában ismerte meg személyesen, az általa megzenésített Öregeket pedig Szombathelyen hallotta először.[4] A kecskeméti bemutató idején Weöres nem reáliskolás volt, hanem pécsi egyetemista. A szombathelyi előadás időpontjáról egyelőre nem találtam adatot. Kodály Zoltánra emlékezve című írása ezzel a bekezdéssel kezdődik: „Kodály Zoltán mesterrel tizenhat éves koromban találkoztam először. Egy ifjúkori versemre, az Öregek-re, hatalmas polyphon kórust épített. Zsenge írásom nagyon tökéletlen volt, s a mester formálta meg végleges alakját, nem csak zeneileg, hanem költészetileg is: csodálatos ízlése és jártassága volt az irodalomban éppúgy, mint a zenében és a népművészetben.”[5] A versben Kodály a „verandán” szó kicserélését javasolta „tornácon”-ra, és kórusművében elhagyta az utolsó 16 sort. Az Öregek 1928 őszén Az Erőben, 1929. május 19-én a Pesti Hírlap Vasárnapjában és a Hideg van című kötetben jelent meg változatlanul. A megzenésítést követően A hallgatás tornyában és azóta a Kodály javasolta formában olvasható.

Csöngei találkozásukat a költő leveleinek és későbbi visszaemlékezésének segítségével idézem föl. A listán szereplő három évszám közül csupán az első hiteles. Kodály egy alkalommal, 1935-ben járt a költő falujában. Weöres 1935. május 26-án azt írta Pestre, hogy szüleivel együtt nagyon örül a Mester közelgő látogatásának.[6] Számított arra, hogy vendége népdalokat szeretne gyűjteni. Megígérte: kocsival várják a celldömölki állomáson, és a helyi tanítókkal előkészíti a csöngei adatközlőket. Néhány nap múlva Pável Ágostonnak már a szép eredményekről számolt be.[7] Leveléből kiderül, hogy a zeneszerző érkezésére június 5. előtt került sor. Évtizedekkel később Moldován Domokosnak így mesélt erről a másfél napról: „hívásomra Kodály mester eljött abba a faluba – Csöngére –, ahol a szüleim laktak, és ahol a vakációkat én is töltöttem. Ott elég bőséges szöveg- és dallamanyag élt a nép száján, és részben talán él még ma is. Erről Kodály mestert levélben értesítettem, és ő eljött Csöngére, meghallgatta az akkor még élő öregembereket, öregasszonyokat, az ő fejükben és szájukban élő dallam- és szövegkincset. Magnó vagy fonográf nem volt vele. Jegyezgetett, kottázott, de bőséges anyagot tudott Csöngén összegyűjteni.”[8] A falu kocsmájában harmincan-negyvenen várták a messziről érkező vendéget, de nemigen tudták, hogy mire kíváncsi. Egy anya például a kislányával az „Éjjel az omnibusz tetején”-t énekeltette el. Ezt Kodály fanyar képpel ugyan, de türelmesen hallgatta. A látogatás után néhány héttel Weöres régi kemenesaljai népdalokat küldött neki. Norvégiai útját követően többek között egy „regülő-ének” csöngei változatát postázta. A zeneszerzővel megosztotta költői, drámaírói terveit, prozódiai ötleteit. Költőtársai közül többet is figyelmébe ajánlott. A Weöres-versekkel kapcsolatban Kodály rendszeresen javasolt kisebb-nagyobb hangrendi, szórendi átalakításokat. A kérések és a születő módosítások sokat elárulnak a zeneszerző és a költő szándékáról, felfogásáról. A fennmaradt levelekre és a visszaemlékezésekre hivatkozva az Öregek mellett a Norvég leányok és az Anyámnak esetét említem.

Weöres többféle módon is hálával emlékezett a Mesterre. 1952-ben négyszakaszos verssel köszöntötte születésnapján. Az ő tiszteletére írta az 1954-es datálású Géniuszok második darabját (A nyájas). Ha összevetjük Weöresnek Trencsényi-Waldapfel Imréhez levélben küldött – gyermekverseivel kapcsolatos – hitvallását[9] a dicsőítő ének képeivel, saját ars poeticájaként is olvashatjuk. A vers bevezető és záró sorait idézem:

Örvendj Pannonia, szökkenj virágba:
ezentúl én vagyok a te mosolygó lelked,
én állok kicsinyeid ágya mellett,
lépteiket az én dalom fogadja… […]
Örvendj, szökj virágba
a kóbor széltől elragadtalak,
hogy tiszta szálból szőjjem a jövődet.
Sorsod vagyok, és sorsod az enyém.

Batári Gyula kérésére számos olvasmányélményét, forrását írta össze. Áttekintésben szerepel a következő mondat: „Robert Lach gyűjtéseit (»Gesänge russischer Kriegsgefangenen«: főként kaukázusi, volgai, uráli anyag, melyre Kodály Zoltán figyelmeztetett) igyekeztem híven fordítani tartalmilag és formailag.”[10] Neki mondott köszönetet, amikor fölidézte, hogy Kodály presztízse segítette számos versének megzenésítését. A zeneszerző is megbecsüléssel szólt a költőről, akivel annyi közös munkában vett részt. Olyan alkotónak tartotta, akinek a versei nem szakadtak el a magyar ritmustól, muzsikától.

[…]

Várkonyi Nándor (1896–1975) művelődéstörténész, irodalomtörténész, szerkesztő, a pécsi egyetem könyvtárosa és magántanára Weöres Sándor barátja, támogatója volt. Halláskárosulása okán „beszélgetőcédulák” őrzik a találkozásukon elhangzottak egy részét. Hagyatékában fennmaradt a fiatal költő bemutatkozó jegyzete. Ebből rekonstruálható, hogy vendéglátója miket kérdezhetett tőle:

„Weöres Sándor vagyok, Berda üdvözletét hozom. Okt. 1-én jön. Reggel 9.
»Nyugat« Babits, Kosztolányi, Füst, Gellért, Mollináry, Kassák
Csöngei, vasi vagyok, I. éves bölcsész,
reál, Szombathely, Győr, Sopron
történelem, földrajz
Már írtam. 9-kor az állomáson várom, onnan egyenest ide jövünk.”[11]

Pécsi évei alatt Weöres gyakori vendége volt Várkonyinak. Eszmecseréiknek fönnmaradt cédulái értékes dokumentumok. Mintha hangfelvételek lennének a harmincas-negyvenes évekből a Nyugatról, a Magyar Csillagról, az egyes költők, írók megítéléséről, az induló Sorsunkról, költői tervekről, világnézeti kérdésekről. Az egyetemi szünetekben Weöres rendszeresen beszámolt otthoni állapotáról, legújabb írásairól vagy ihletének elapadásáról. Érzékletesen jellemezte faluját. „Csönge ez az üres latyakfészek, nem nyújt semmi elmondani-valót. Olvad a hó és ha kimozdul az ember a házból, bokáig süpped a szürke, jegeces, omlatag masszába, ami az uccákat födi” – írta 1933 telén.[12] Atyai barátját több alkalommal hívta vendégségbe. 1938 nyarán így kérlelte: „ha teheted, gyere le Csöngére a nyáron, zökkents kicsit emberibb hangulatba”.[13] 1939 tavaszától újabb érv is adódott a korábbiak mellé; hármasban (Pável Ágoston, Várkonyi és Weöres) egy dunántúli versantológiát terveztek, és leveleikben számos kérdést igyekeztek tisztázni. Közülük a költők kiválasztását, az arányokat, a kimaradt szerzők pótlását, a bevezető tanulmányt említem. A triumvirátus tagjai abban reménykedtek, hogy a függőben maradt pótlásokat, finomításokat Csöngén tisztázhatják. A Pergő években Várkonyi részletesen fölidézte az emlékezetes napokat. Nem hallgatta el azt sem, hogy a szerkesztés gondját pihenésre, hasznos szórakozásra cserélték. Pávellel, Weöressel és Bárdossy Kálmánnal egy kisebb földvárat és más régészeti lelőhelyeket néztek meg. Programjukból nem maradt ki a kerékpározás, a fürdés és az irodalmi, történelmi, politikai témájú beszélgetés sem. Csak tervezett céljukig, az antológia összerendezéséig nem jutottak el.

Az emlékek felsorolását Várkonyi Weöresék családjának és környezetének jellemzésével folytatta: „Tetszett a régimódi udvarház, a Rába egykori árterének szélén állt, tágas gazdasági udvar elején. Akácfák alatt karám a lovaknak és teheneknek, földbe ásott, zsuptetős juhakol, veteményes. A meredek parton, fent melléképület, benne vendégszoba, messzevivő kilátással a folyó ligetes síkjára. Régi fajta bútorok mindenütt. Az új időket csak a házigazda motorkerékpárja jelképezte, azon száguldozott, peckes tartásban, mint kvietált huszárőrnagyhoz illik. Sanyi édesanyja művelt és szerény úrinő; különös: a művelt nők legtöbbje szerény, csendes és enyhe iróniára hajló. Minden érdekelte, s valahogyan akkor is beszélt, ha nem szólt; éreztem lénye szuggesztív hatását. És úgy éreztem, Sanyi és édesanyja egymás szuggesztiójában, lelkileg állandóan egymás jelenlétében élnek. Fölsejlett bennem annak a kivételes-sajátos, termékeny reverenciának eredete, amelyet később anyavallásnak neveztem el Sanyinál.”[14]

A csöngei összejövetel után leveleikben egy ideig még téma volt az antológia. Weöres 1939. aug. 9-én azt írta Pécsre, hogy késve ugyan, de postára adta náluk felejtett könyvét, Marék Antal tanulmánysorozatát. (Ez minden bizonnyal a Mai dunántúli lírikusok című kötet volt, amelyet Pável Ágoston adott ki, és amelyet felhasználtak munkájukhoz.) Az üzenet így folytatódott: „Kitartóan tanulgatok, amellett a dunántúli antológia leendő anyagát is rendezgetem. Néhány nagyon szép verset találtam olyanoktól is, kiknél igazán nem számítottam erre.”[15] Két héttel később ehhez még hozzátette: „Azt hiszem, könnyű lesz rendkívül szép versgyűjteményt összehoznunk.”[16]

[…]