Csorba Győző halálának 18. évfordulójára készülök egy összeállítással. Ehhez kerestem anyagot és közben a hagyatékban megtaláltam Takács Jenő Velencéből 1949. március 7-én Csorbához írt levelét (jpg-formátumban ld. itt!). Előkerestem a készülés közben a Jelenkor 1996. novemberi számát is, mely Csorba halálának első évfordulójára jeles alkotótársak, kritikusok műveiből készült emlékszám. Ebben a számban Csorba Takács Jenőhöz írt leveleiből is található egy válogatás, amelybe bekerült Csorbának a hagyatékban megtalált Takács levélre írt válasza (jpg formátumban ld. itt!) is. Az említett Jelenkor számot már többször is átnéztem, elolvastam, azonban a Takács-levéllel és Takács Jenővel – eléggé el nem ítélhető módon;( – eddig alaposabban nem foglalkoztam a honlapon. Most, a hiányt pótolva, szkenneltem a leveleket, a kissé nehezen olvasható Takács levél szövegét pedig a kép alá gépeltem, jegyzetekkel ellátva.
Takács Jenőről Csorba sokat beszél az A város oldalában c. kötetben (Pécs : Jelenkor K., 1991.), abból magyarázat- és kiegészítésképpen majd idézem a vonatkozó igen érdekes, szórakoztató, s emellett informatív részeket. (p. 64-65.)
A levelek és Csorba emlékezése jó kor- és kórképet ad 1949-ről. Akkor már a "fordulat éve" – 1948 – után volt az ország, ácsolták az akasztófát a forradalmár hősöknek, Rákosi írta, íratta a koholt vádakat, a vérbírók már készültek feladataikra, a halálos ítéletek kimondására. Aki nem volt teljesen együgyű, tudta, vészterhes idők vannak és következnek. Takács Jenő és Csorba is tudták, mi készül. A Takács levélben emlegetett zenésztársak vagy a Csorba levélben szóba került Sirio (Piovesan, Sirio, ld. Csorba válaszlevelének 2. jegyzete) is tudták ezt, s ki előbb, ki később, mind disszidáltak (ld. Takács levelének lábjegyzeteit), tudták, számukra Magyarországon nem lesz hely. Ezek a kiváló emberek, művészek kénytelenek voltak menekülni hazájukból. (Csorba félkarúsága miatt másféle alkat volt, visszahúzódó, utazástól ódzkodó és mint később pontosan kiderül, lokálpatrióta, olyannyira, hogy még Pestre sem költözött el.) A költő az emlékezésben azt mondja, Takács Jenő 1948-ban disszidált, ám a levél, melyben a zeneszerző az útlevele meghosszabbításának intézéshez kér tanácsot a költőtől, 1949 márciusi keltezésű. Az ellentmondás okára nincsen biztos magyarázat, csak sejteni lehet, előre megbeszélt levélváltás volt ez, s az igazság az, amit Csorba mondott, vagyis Takács Jenő 1948 karácsonyán valóban disszidált, már akkor tudta, hogy többé nem fog visszajönni. Azt gondolom, a levelet itthon maradt barátai "biztosítására" írta, hogy azok ne legyenek felelősségre vonhatók, amiért nem jelentették Takácsék (a zenész és Csorba válaszlevelében emlegetett Vicuska, Pasteiner Éva, Takács felesége, akiről a költő emlékezésében olvashatnak majd) disszidálási szándékát, hiszen a feljelentést elmulasztók is kemény büntetésre számíthattak, ezért is gondolom, konspirációs trükk lehet emögött a levélváltás mögött. Takács Jenő levelének első bekezdése maró gúny és vádirat egyben: a Velencében naponta fogyasztott ételek és borok felsorolása a jóformán éhező, kivéreztetett ország vezetői számára vádiratként hatott volna, ha beleolvasnak a levélbe, s természetesen az is mérhetetlenül bosszantotta a kommunista vezetést, még Kádárék idejében is, ha a "kinti" jólétről valaki tájékoztatást adott a Magyarországon maradtaknak. Takács itt is óvatos volt, a jólét bemutatása elé odaírta: Ha nem is olyan az, ahogyan szeretnék… Értse ezt mindenki, ahogy akarja: gondolhatunk nyugodtan honvágyra, hazaszeretetre: a szépség és a jólét azért nem olyan, amilyent szeretnének, mert nem itthon, Magyarországon vannak! A zenei bemutatók felsorolása szintén "kódolt beszédnek" tűnik: ki utasítana vissza ilyen lehetőséget? A "kiskaput" ugyan Takács nyitva hagyja, de az útlevél meghosszabbításának kérése "utánlövés": pontosan tudhatták az érintettek, hogy megbocsáthatatlan bűn az, ha valaki nem jön vissza az útlevél lejárta előtt. Amint azt is, hogy ha aaz illetékesek mégis meghosszabbítják, az is csak csali: hátha bedől a kint lévő, hazajön, hiszen milyen rendesek, megértették, aztán majd itthon megkapja a magáét… Az "érvek" felsorolása Takács levelében pontos látlelet arról, mit kívánt a rendszer a művésztől: az iskolájában csupa jó demokratikus gondolkodású tanerő tanít, a zeneszerző munkás zeneiskolát szervezett, "munkáskottatárat" állított össze dalosoknak, s minden működik és a dolgozók érdekeit szolgálja… Hát éppen ezt a "mutatványosdit" unta meg Takács, ahogyan Csorba plasztikusan megfogalmazza: "Jenő itthon látta, hogyan változott meg a világ, és hogyan ráncigálják jobbra-balra az embereket. Nem volt kedve társadalmi munkában csinálni valamit egyszer a sörgyárnak, másszor a bőrgyárnak. Megunta ezt, és 48 karácsonyán Évával disszidált." Ráadásul, még ha valóban bíztak is volna benne, Csorba válaszleveléből Takácséknak akkor is rá kellett volna jönni, nincsen reményük a hosszabbításra: az irányítás már teljesen központosított, mindent "fönt" döntenek el, hiszen dr. Csolosz, Takács főnöke már nem adhat saját beosztottjának "fizetéstelen" szabadságot, csak ha azt a minisztérium engedélyezi. Csorba ezzel pontosan tudtára adta a zeneszerzőnek: ne gyere, nincsen értelme. Ezért írtam: a levélváltás kor- és kórtünet: így működött akkor a rendszer, így, "kódolt" szöveggel kényszerült kommunikálni két egymástól távolra szakadt barát. Így szökött, "tántorgott" ki a magyarság színe-java hazájából, így lett igaza megint, sokadszor, Kölcsey látomásos sorainak: "Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám, kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!
S végül akkor lássuk Csorba emlékezését, amelyben derűsebb dolgokról is szó esik. (A kérdező – CSI – Csuhai István a költő kötetbéli beszélgetőpartnere, lapszerkesztő, irodalomtörténész.)
"CSGY: – […] Aztán idehívott különféle tehetséges embereket (Esztergár Lajos, Pécs akkori polgármestere, P. L.), például Takács Jenőt, aki most Burgenlandban él. Ő 1942-ben került Pécsre mint a zeneiskola igazgatója, hosszú vándorlás után, mert addigra bejárta a fél világot. Aggódom érte, mert ő már a kilencven felé jár. Hosszú, kalandos utazások után telepedett meg itt Pécsett, ő akkor már túl volt Amerikán, Egyiptomon, a Fülöp-szigeteken. Érdekes volt, ezt megírta a Jelenkorban is, hogy mikor Bartók Egyiptomban járt, ő volt a kalauza. Lehet, hogy a Jelenkorban közöltük is azt a fotót, melyen Bartókkal együtt egy piramis tövében áll.
CSI: – Igen, ez egy közismert kép.
CSGY: – Takács Jenő negyvenkét éves volt, mikor idekerült Pécsre, egy bonyolult házassági bontóper után. Volt egy angol felesége. Ahogy ő mesélte (ez anekdota, de kedvderítőnek talán jó), a feleségének is volt egy palija, és neki is egy nője. Ő zongorázott, de „nem tudott olyan gyorsan zongorázni”, ahogy később ezt megfogalmazta, hogy mind a négyüknek tudott volna keresni. Mert tulajdonképpen négyük közül csak ő keresett egyedül. Elszökött Egyiptomból anélkül, hogy feleségének egy szót szólt volna. Nem is találkoztak többé, csak egyszer, úgy tíz év múlva, amikor egy bécsi nemzetközi bíróság hivatalosan elválasztotta őket. Negyven éves volt körülbelül, amikor itt megjelent. Azt akarta Esztergár, hogy a zenei élet is föllendüljön, ezért a zeneiskolát is megszervezte. Jó zenészeket gyűjtött egybe, olyanokat, akik később országos hírűvé váltak. Köztük volt Takács Jenő. De meghívta Maros Rudolfot, az akkor még kezdő fiatal zeneszerzőt, továbbá egy olasz származású hegedűművészt, Piovesan Siriót, Thirring Zoltán gordonkást, aztán Maros Rudi akkori feleségét, a hegedűs Molnár Klárát, akihez Weöres Sanyi azt a nagyon szép versét írta, amelyiknek Egy ismeretlenhez a címe. Arról szól, hogy Sanyi egy színházban lát egy vonzó szépségű lányt, akiről semmit sem tud; ahhoz írja ezt a verset.
CSI: – Ez is itt Pécsen történt?
CSGY: – Nem, nem, Budapesten, akkor Sanyi is, Klára is ott élt. Sokat lehetne mindegyikükről beszélni. Takács Jenő 43 körül elvette Pasteiner Évát, Jékely Zsoli első feleségét. Pasteiner Éva édesapja korábban meghalt, őt Pasteiner Iván nevelte fel, aki levéltáros volt, innen a név. Pécsről mi 1947-ben mentünk el Rómába. Ott is együtt voltunk. Ez már későbbre tartozik, de 48-ban Takács Jenőék még hazajöttek, még érvényes útlevelük volt. Akkor volt a „fordulat éve”. Jenő itthon látta, hogyan változott meg a világ, és hogyan ráncigálják jobbra-balra az embereket. Nem volt kedve társadalmi munkában csinálni valamit egyszer a sörgyárnak, másszor a bőrgyárnak. Megunta ezt, és 48 karácsonyán Évával disszidált.
"CSGY: – […] Kalandosan érkeztünk meg az Akadémiára. Akkoriban még létezett a trieszti szabadállam: az egy külön állam volt, még nem dőlt el, hogy Ausztriához, Jugoszláviához vagy Olaszországhoz fog-e tartozni. Úgy alakult, hogy én Takács Jenővel és a feleségével, valamint egy pécsi újságírónővel mentem négyesben. Ez az újságírónő, akinek tanár végzettsége volt, nem nagyon gyakorolta a második foglalkozását, nem nagyon újságíróskodott, mert az orvosegyetem alkalmazta szakfordítóként, tökéletesen beszélt olaszul és franciául. Ott feküdt hát előttünk a trieszti szabadállam. Megkérdeztük a kalauzt, hogy itt mit tudunk tenni, hogyan tudunk rajta átjutni. Azt mondta, hogy itt is kell egy vízum, egy átutazóvízum, különben nem fognak átengedni rajta. Megvolt Olaszországba a vízumunk, a jegyünk, rendben volt az útlevelünk, és a trieszti szabadállamba mégsem utazhattunk be. Akkor Takács Jenő, aki jó humorérzékkel volt megáldva, azt mondta, hogy ő beteg lesz most. Összeroskad, legalábbis imitálja, mi meg mondjuk csak azt, hogy ő nagyon beteg, és nem tudjuk még felemelni sem, hogy kiszálljunk és orvost keressünk. Meg is kezdtük ezt az akciót, de sajnos, a vámőr egyáltalán nem törődött vele. S annak ellenére, hogy Takács Jenő igyekezett betegeskedni, és kitűnően játszotta el a nagybeteget, egyszerűen leszállított minket a vonatról."
