Csorba Győző és Takács Jenő 1949-es levélváltása

Csorba Győző halálának 18. évfordulójára készülök egy összeállítással. Ehhez kerestem anyagot és közben a hagyatékban megtaláltam Takács Jenő Velencéből 1949. március 7-én Csorbához írt levelét (jpg-formátumban ld. itt!). Előkerestem a készülés közben a Jelenkor 1996. novemberi számát is, mely Csorba halálának első évfordulójára jeles alkotótársak, kritikusok műveiből készült emlékszám. Ebben a számban Csorba Takács Jenőhöz írt leveleiből is található egy válogatás, amelybe bekerült Csorbának a hagyatékban megtalált Takács levélre írt válasza (jpg formátumban ld. itt!) is. Az említett Jelenkor számot már többször is átnéztem, elolvastam, azonban a Takács-levéllel és Takács Jenővel – eléggé el nem ítélhető módon;( – eddig alaposabban nem foglalkoztam a honlapon. Most, a hiányt pótolva, szkenneltem a leveleket, a kissé nehezen olvasható Takács levél szövegét pedig a kép alá gépeltem, jegyzetekkel ellátva
      Takács Jenőről Csorba sokat beszél az A város oldalában c. kötetben (Pécs : Jelenkor K., 1991.), abból magyarázat- és kiegészítésképpen majd idézem a vonatkozó igen érdekes, szórakoztató, s emellett informatív részeket. (p. 64-65.)
      A levelek és Csorba emlékezése jó kor- és kórképet ad 1949-ről. Akkor már a "fordulat éve" – 1948 – után volt az ország,  ácsolták az akasztófát a forradalmár hősöknek, Rákosi írta, íratta a koholt vádakat, a vérbírók már készültek feladataikra, a halálos ítéletek kimondására. Aki nem volt teljesen együgyű, tudta, vészterhes idők vannak és következnek. Takács Jenő és Csorba is tudták, mi készül. A Takács levélben emlegetett zenésztársak vagy a Csorba levélben szóba került Sirio (Piovesan, Sirio, ld. Csorba válaszlevelének 2. jegyzete) is tudták ezt, s ki előbb, ki később, mind disszidáltak (ld. Takács levelének lábjegyzeteit), tudták, számukra Magyarországon nem lesz hely. Ezek a kiváló emberek, művészek kénytelenek voltak menekülni hazájukból. (Csorba félkarúsága miatt másféle alkat volt, visszahúzódó, utazástól ódzkodó és mint később pontosan kiderül, lokálpatrióta, olyannyira, hogy még Pestre sem költözött el.) A költő az emlékezésben azt mondja, Takács Jenő 1948-ban disszidált, ám a levél, melyben a zeneszerző az útlevele meghosszabbításának intézéshez kér tanácsot a költőtől, 1949 márciusi keltezésű. Az ellentmondás okára nincsen biztos magyarázat, csak sejteni lehet, előre megbeszélt levélváltás volt ez, s az igazság az, amit Csorba mondott, vagyis Takács Jenő 1948 karácsonyán valóban disszidált, már akkor tudta, hogy többé nem fog visszajönni. Azt gondolom, a  levelet itthon maradt barátai "biztosítására" írta, hogy azok ne legyenek felelősségre vonhatók, amiért nem jelentették Takácsék (a zenész és Csorba válaszlevelében emlegetett Vicuska, Pasteiner Éva, Takács felesége, akiről a költő emlékezésében olvashatnak majd) disszidálási szándékát, hiszen a feljelentést elmulasztók is kemény büntetésre számíthattak, ezért is gondolom, konspirációs trükk lehet emögött a levélváltás mögött. Takács Jenő levelének első bekezdése maró gúny és vádirat egyben: a Velencében naponta fogyasztott ételek és borok felsorolása a jóformán éhező, kivéreztetett ország vezetői számára vádiratként hatott volna, ha beleolvasnak a levélbe, s természetesen az is mérhetetlenül bosszantotta a kommunista vezetést, még Kádárék idejében is, ha a "kinti" jólétről valaki tájékoztatást adott a Magyarországon maradtaknak. Takács itt is óvatos volt, a jólét bemutatása elé odaírta: Ha nem is olyan az, ahogyan szeretnék… Értse ezt mindenki, ahogy akarja: gondolhatunk nyugodtan honvágyra, hazaszeretetre: a szépség és a jólét azért nem olyan, amilyent szeretnének, mert nem itthon, Magyarországon vannak! A zenei bemutatók felsorolása szintén "kódolt beszédnek" tűnik: ki utasítana vissza ilyen lehetőséget? A "kiskaput" ugyan Takács nyitva hagyja, de az útlevél meghosszabbításának kérése "utánlövés": pontosan tudhatták az érintettek, hogy megbocsáthatatlan bűn az, ha valaki nem jön vissza az útlevél lejárta előtt. Amint azt is, hogy ha aaz illetékesek mégis meghosszabbítják, az is csak csali: hátha bedől a kint lévő, hazajön, hiszen milyen rendesek, megértették, aztán majd itthon megkapja a magáét… Az "érvek" felsorolása Takács levelében pontos látlelet arról, mit kívánt a rendszer a művésztől: az iskolájában csupa jó demokratikus gondolkodású tanerő tanít, a zeneszerző munkás zeneiskolát szervezett, "munkáskottatárat" állított össze dalosoknak, s minden működik és a dolgozók érdekeit szolgálja… Hát éppen ezt a "mutatványosdit" unta meg Takács, ahogyan Csorba plasztikusan megfogalmazza: "Jenő itthon látta, hogyan változott meg a világ, és hogyan ráncigálják jobbra-balra az embereket. Nem volt kedve társadalmi munkában csinálni valamit egyszer a sörgyárnak, másszor a bőrgyárnak. Megunta ezt, és 48 kará­csonyán Évával disszidált." Ráadásul, még ha valóban bíztak is volna benne, Csorba válaszleveléből Takácséknak akkor is rá kellett volna jönni, nincsen reményük a hosszabbításra: az irányítás már teljesen központosított, mindent "fönt" döntenek el, hiszen dr. Csolosz, Takács főnöke már nem adhat saját beosztottjának "fizetéstelen" szabadságot, csak ha azt a minisztérium engedélyezi. Csorba ezzel pontosan tudtára adta a zeneszerzőnek: ne gyere, nincsen értelme. Ezért írtam: a levélváltás kor- és kórtünet: így működött akkor a rendszer, így, "kódolt" szöveggel kényszerült kommunikálni két egymástól távolra szakadt barát. Így szökött, "tántorgott" ki a magyarság színe-java hazájából, így lett igaza megint, sokadszor, Kölcsey látomásos sorainak: "Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám, kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!

S végül akkor lássuk Csorba emlékezését, amelyben derűsebb dolgokról is szó esik. (A kérdező – CSI – Csuhai István a költő kötetbéli beszélgetőpartnere, lapszerkesztő, irodalomtörténész.)

"CSGY: – […] Aztán idehívott különféle tehetséges embereket (Esztergár Lajos, Pécs akkori polgármestere, P. L.), például Takács Je­nőt, aki most Burgenlandban él. Ő 1942-ben került Pécsre mint a zene­iskola igazgatója, hosszú vándorlás után, mert addigra bejárta a fél vi­lágot. Aggódom érte, mert ő már a kilencven felé jár. Hosszú, kalan­dos utazások után telepedett meg itt Pécsett, ő akkor már túl volt Amerikán, Egyiptomon, a Fülöp-szigeteken. Érdekes volt, ezt megírta a Jelenkorban is, hogy mikor Bartók Egyiptomban járt, ő volt a kalauza. Lehet, hogy a Jelenkorban közöltük is azt a fotót, melyen Bartókkal együtt egy piramis tövében áll.
      CSI: – Igen, ez egy közismert kép.
     CSGY: – Takács Jenő negyvenkét éves volt, mikor idekerült Pécsre, egy bonyolult házassági bontóper után. Volt egy angol felesége. Ahogy ő mesélte (ez anekdota, de kedvderítőnek talán jó), a felesé­gének is volt egy palija, és neki is egy nője. Ő zongorázott, de „nem tu­dott olyan gyorsan zongorázni”, ahogy később ezt megfogalmazta,  hogy mind a négyüknek tudott volna keresni. Mert tulajdonképpen négyük közül csak ő keresett egyedül. Elszökött Egyiptomból anélkül, hogy feleségének egy szót szólt volna. Nem is találkoztak többé, csak egyszer, úgy tíz év múlva, amikor egy bécsi nemzetközi bíróság hiva­talosan elválasztotta őket. Negyven éves volt körülbelül, amikor itt megjelent. Azt akarta Esztergár, hogy a zenei élet is föllendüljön, ezért a zeneiskolát is megszervezte. Jó zenészeket gyűjtött egybe, olyanokat, akik később országos hírűvé váltak. Köztük volt Takács Jenő. De meg­hívta Maros Rudolfot, az akkor még kezdő fiatal zeneszerzőt, továbbá egy olasz származású hegedűművészt, Piovesan Siriót, Thirring Zol­tán gordonkást, aztán Maros Rudi akkori feleségét, a hegedűs Molnár Klárát, akihez Weöres Sanyi azt a nagyon szép versét írta, amelyiknek Egy ismeretlenhez a címe. Arról szól, hogy Sanyi egy színházban lát egy vonzó szépségű lányt, akiről semmit sem tud; ahhoz írja ezt a verset.
    CSI: – Ez is itt Pécsen történt?
    CSGY: – Nem, nem, Budapesten, akkor Sanyi is, Klára is ott élt. So­kat lehetne mindegyikükről beszélni. Takács Jenő 43 körül elvette Pas­teiner Évát, Jékely Zsoli első feleségét. Pasteiner Éva édesapja koráb­ban meghalt, őt Pasteiner Iván nevelte fel, aki levéltáros volt, innen a név. Pécsről mi 1947-ben mentünk el Rómába. Ott is együtt voltunk.  Ez már későbbre tartozik, de 48-ban Takács Jenőék még hazajöttek, még érvényes útlevelük volt. Akkor volt a „fordulat éve”. Jenő itthon látta, hogyan változott meg a világ, és hogyan ráncigálják jobbra-balra az embereket. Nem volt kedve társadalmi munkában csinálni valamit egyszer a sörgyárnak, másszor a bőrgyárnak. Megunta ezt, és 48 kará­csonyán Évával disszidált.
"CSGY: – […] Kalandosan érkeztünk meg az Akadémiára. Akkoriban még léte­zett a trieszti szabadállam: az egy külön állam volt, még nem dőlt el, hogy Ausztriához, Jugoszláviához vagy Olaszországhoz fog-e tartoz­ni. Úgy alakult, hogy én Takács Jenővel és a feleségével, valamint egy pécsi újságírónővel mentem négyesben. Ez az újságírónő, akinek ta­nár végzettsége volt, nem nagyon gyakorolta a második foglalkozá­sát, nem nagyon újságíróskodott, mert az orvosegyetem alkalmazta szakfordítóként, tökéletesen beszélt olaszul és franciául. Ott feküdt hát előttünk a trieszti szabadállam. Megkérdeztük a kalauzt, hogy itt  mit tudunk tenni, hogyan tudunk rajta átjutni. Azt mondta, hogy itt is kell egy vízum, egy átutazóvízum, különben nem fognak átenged­ni rajta. Megvolt Olaszországba a vízumunk, a jegyünk, rendben volt az útlevelünk, és a trieszti szabadállamba mégsem utazhattunk be. Akkor Takács Jenő, aki jó humorérzékkel volt megáldva, azt mondta, hogy ő beteg lesz most. Összeroskad, legalábbis imitálja, mi meg mondjuk csak azt, hogy ő nagyon beteg, és nem tudjuk még felemel­ni sem, hogy kiszálljunk és orvost keressünk. Meg is kezdtük ezt az akciót, de sajnos, a vámőr egyáltalán nem törődött vele. S annak elle­nére, hogy Takács Jenő igyekezett betegeskedni, és kitűnően játszotta  el a nagybeteget, egyszerűen leszállított minket a vonatról."