(A meghívó és a kötet képe után a blog folytatódik!)

Meghívó Csorba Emlékestre

Köszönöm, hogy a dátumot máris beírták határidőnaplójukba!

1. Ma, a múltkori elmaradás miatt 4 verset töltök fel. Különösen a harmadik ütött szíven: Arany János: Walesi bárdok (Latinovits Zoltán); József Attila: Nagyon fáj (Latinovits Zoltán) József Attila: Majd megöregszel.
És egy emlékező, emlékeztető vers, 1956 ikonikus verse: Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán. Elmondja a szerző.
Egy másik, egészen különös, 1956-os esemény fotója a kitűnő FORTEPAN albumból. Kár, hogy Amerika és Európa fura urai ezen kívül csak vatikáni valutával hálálták meg 1956-os hőseinket.
Talán még nem késő emlékezni 1956-ra, a hősökre. Hiszen még nem vonultak be/vissza a szovjet csapatok kádár apró dögei megsegítésére. Nálunk, a teraszon még kint van a magyar zászló.

„A Coral Sea az egyik nagy, Midway osztályú anyahajója volt az amerikai haditengerészetnek. Története lefedi a hidegháború időszakát: 1947-ben, Magyarország szovjetizálásának évében bocsátották vízre, és noha a beceneve Ageless Warrior, azaz kortalan harcos volt, 1990-ben, a rendszerváltás évében nyugdíjazták. Az ötvenes években a Földközi-tengeren töltötte a legtöbb időt, és ezen a képen túl magyar vonatkozása nemigen lehetett. 1956 októberének végén, a magyar forradalom napjaiban éppen a másik nagy világesemény, a nyugati közvélemény figyelmét Magyarországtól részben elvevő szuezi válság miatt vezényelték a Közel-Keletre, hogy Alexandriából és Haifából evakuálja az amerikai állampolgárokat.” (Forrás: Heti fortepan)

A kép forrása.

Kérem, kísérje figyelemmel a csatornát (nem mindig hétvégén frissítek), lájkolja a videókat, ajánlja barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel az oldalra, ahol nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. Köszönöm a kattintást!
Csorba youtube csatornájára feltöltött videók listája (154 cím) itt megtekinthető (2024. 10. 11-ei állapot)
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. Mai vers Csorba válogatásomból:

ELŐRE-HÁTRA

Ha visszafelé úgyis rossz úgyis rossz ha előre
Görbül a föld az idő szintén fut a szem üres levegőbe
Tegnap egy fontos (fontos? fontos?) levelem érkezett
holnap ünnep lesz hívja föl rá figyelmem az emlékezet
Egyik se nagyon érdemel szót – de a ma az igen
az összegző s új alapot rakó buzgóság perceiben
A percek a percek az idő útjának zúzaléka
ha ők lazák becsúszik könnyen a láb a szakadékba
Különben is: a folytonos előre-hátra-fordulások
úgy meggyötörnek mint afféle testi tatárdulások
s az akkor még vagy az akkor már két távoli idegen ikre
múltból jövőből végül is esik egyazon gödörbe
Barátaim tudjátok-e hogy az idő nekem nagyon fáj
hogy nagyobbat nem ismerek ennél a fájdalomnál
hogy az időről hallani sőt rágondolni sem akarok
(ostoba strucc hiszen velőmig bennem van én meg benne vagyok)
S a percek is… határaik között maradni éppúgy képtelenség
hisz egyetlen perc is lehet kettős irányú végtelenség
amelynek tágassága oly roppant szűk hogy összemorzsol
Barátaim előbb-utóbb tudom hogy a halál kisorsol
nézzétek el ha tán olyannak látszom mint egy oktalan állat
sajdítóan iparkodom az is legyek ami a látszat:
belőlem az idő (úgy! úgy!) még nyomaiban is kivesszen
kívül meg? – föld barom növény ahogyan őket úgy vezessen

Görbül az idő. – Bp. : Magvető, 1985. – 18-19 p.

1982. II. datálással a versesfüzetben megtalált, a Hátrahagyott versekbe beválogatott cím nélküli négysoros ugyanezzel a két szóval kezdődik.

[Előre hátra…]

Előre hátra számolok: mi volt ekkor meg mi lesz akkor
Ha csak húszasával veszem: ekkor férfikor akkor aggkor

Ez a húsz év milyen bástya volt pedig riadva álltam ottan
most már bizonyítani is fölösleges hogy túljutottam

(I982. II.)

Csorba különleges viszonya az időhöz sokszor szóba kerül a költő nyilatkozataiban és verseiben, sőt, egy vereskötete az Időjáték címet kapta. Nem akarok erről írni, ezt a „Csorba-anomáliát” pontosan magyarázza a szerző, éppen a születésnapi Csorba-esten bemutatandó A város oldalában című kötetben. Idézem:

„Nekem nagyon gyakran van egy különös érzésem is, nem tudom, hogy ilyen van-e egyáltalán a pszichológiában vagy a pszichopatológiában. Ezt a különös érzést én időbeli klausztrofóbiának nevezném. Azt tudod, hogy a klausztrofóbia a bezártság iszonya. Előfordul, hogy mikor megnézek egy naptárt, vagy elkezdek elmélkedni azon, hogy az én lányaim most hány évesek, és hogy énvelem mi lesz akkor, mikor ők már ugyanannyi esztendősek lesznek, mint én vagyok, akkor elfog egy fulladásérzés, ami a klausztrofóbiában és az agorafóbiában is megvan. Mert a klausztrofóbia, ez a zártság-félelem bennem olyan erős, hogy például soha nem mertem fölmenni olyan toronyba, amin nem voltak sűrűn ablakok. Amikor Takáts Gyula engem a Szent Péter templomban rávett, hogy menjek vele, azt még mindig rettegve idézem vissza magamban. Ott a főoltár mögött van egy párkány, ami körülbelül egy méter széles. Magasan megy körül félkörben. Van egy vörösréz korlátja. A párkányon végig lehet menni úgy, hogy fölülről látható az oltár. Három kijárat van rajta, a közepén egy, és a két végén is egy-egy. A párkányra engem becsalt Takáts Gyula. Én azt hittem, hogy hamar ki tudok majd jutni belőle, de amikor a falhoz lapulva már egy darabig mentem, alattam a mély templom, nagy szentéllyel, akkor megijedtem. Kétségbeesve láttam, hogy a másik kijárat már közelebb van, mint az, amin bejöttem. Végiglapultam az egészet, de azt hittem, hogy ez soha nem fog véget érni.

Franciaországban, a Loire menti kastélyokban nagyon sok olyan régi torony van, amin csak néhány kicsi ablak nyílik. Körbe kell menni egy sor csigalépcsőt, hogy az ember megint egy ablakhoz jusson. Én emiatt nagyon sok mindentől elestem, mert akkor is csalt engem a kísérőm, hogy menjünk föl az egyikbe vagy a másikba, de én nem vállalkoztam. Ennek a fajta klausztrofóbiának van egy időbeli változata is bennem. Ha egy olyan időre gondolok előre, amit már biztosan nem fogok megérni, akkor valamilyen fulladásféle érzés fog el. Mit mondjak, hogy 2020-ban már nem fogok élni. Van másik példám is. Nézem a kislányaim fényképeit, mikor öt évesek voltak, hat évesek, akkor megint valami fulladási érzés fog el. Hogy nem tudok oda visszamenni hozzájuk. Hol vannak? Az időben hova tűntek? Ők azok, akik mostanra már felnőttek? Szóval ilyen érzés is van bennem. Idegi eredetű valószínűleg, vagy alkati sajátosságom, ezt nem tudom megmondani. És ehhez is kapcsolódik a halál tudata bennem. Szinte mindig.

CSI: – Neked az időhöz költőként is különleges a viszonyod.

CSGY: – Igen. Tudod, engem mindig megkérdeztek azelőtt különféle évfordulókon, hogy mi a véleményem erről, arról. Egyszer, valamilyen alkalomból megkérdeztek Radnótiról is. Az volt az érdekes, hogy szóba került a Razglednyicákból az egyik darab, az amelyikben az a sor van, hogy „a század bűzös, vad csomókban áll”. Én ebben azt, hogy század, mindig az idő értelmében képzeltem el. És mikor megjelent ez az Új Írásban, akkor meghökkenve láttam, hogy a századot mások úgy fogták fel, mint a katonai egységet. Én viszont mindig úgy olvastam, mint a XX. század, tehát az időnek az értelmében. És nem is gondolkodtam rajta, hogy ez mást is jelenthet.

CSI: – Amikor legelső alkalommal szó esett arról, hogy édesapád az órákat nagyon szívesen javítgatta, közbe akartam szólni, hogy talán nemcsak a betűvetés iránti szeretetet örökölted tőle mesterségként, hanem az órák iránti vonzalmat is. Most inkább azt gondolom, hogy ez a rengeteg óra körülöttünk valahogyan az idő-problémáidhoz kapcsolódik.

CSGY: – Ebben igazad van. Nekem egész életemben problémát jelentett, és most talán még inkább problémát jelent az idő. Verseimben is nagyon sokszor megjelenik ez. Valamennyire úgy próbálom „megfogni”, hogy szeretem, ha valami mindig jár körülöttem és mutatja nekem az időt. Ugyanakkor meglepő volt számomra az – aminek persze szintén megvan a magyarázata –, hogy Gáll Pista, szegény, nem tűrt a lakásban még egy egyszerű órát sem. Elmondta ugyanis, hogy amikor határőr volt délnyugaton-nyugaton, az aknák, amiket a határzáron leraktak, egyszer felrobbantak. Gáll Pista felépült ugyan, de a társának a fél lábát elvitte a robbanás. Ezek az aknák úgy ketyegtek, mint az órák. Emiatt Pista odáig ment az órák iránti gyűlöletben, hogy nem bírt hallgatni óraketyegést. Én meg akkor vagyok boldogtalan, ha parttalannak érzem az időt. Ebben a pillanatban valami huszonnyolc órám van. Nem jár mindegyik, de azért legalább a fele működik. Akármerre nézek itthon, mindig látom, hogy mennyi az idő. Az, hogy nem másodpercre egyformán járnak, nem izgat. Csak egy olyan órám van, amelyik üti a negyedeket is. De ez az óra időnként megáll. A többi órám csak az egészeket és a feleket üti. Szinte boldogtalan vagyok, ha éjszaka észreveszem, hogy a negyedeket ütő óra megállt. Azt is tapasztaltam, hogy az éjszakai ébredéseim kapcsolatosak az óraütésekkel. Ha a félóránként ütő óra az egészet üti, minden rendben van. De ha csak egyet üt, félkor, akkor nem tudom, hány óra van, és akkor várnom kell legalább egy félórát, amíg újra el tudok aludni. Ha jár a negyedórát ütő óra is, akkor ez a várakozás csak negyedóráig tart. És az kiüti az addig eltelt időt is. Mondom, az időt, ami számomra megfejthetetlen valami, így érzem egy kicsit megfoghatónak. Ha mindig konstatálni tudom, ha kissé fülöncsípem ezekkel a betagozódott szakaszokkal, akkor úgy érzem, egy kicsit úrrá leszek fölötte, mert birtokomban van, érzékelem, hogy hogyan múlik… És ez valahogy valóságos keretet ad az egész életemnek.

[Kiemelések tőlem. P. L.]

Junghans óra Csorba gyűjteményéből. Rajta néhány Csorba-relikvia: gyufásdoboz-tartó, csengők, távcső, és egy figura részlete.

Elég hosszú voltam, ezért gondolom, mára befejezem. Köszönöm türelmüket és a kattintást.