Sietős blog, mert kicsit elmaradtam egy kedves feladatommal. Majd később magyarázom. Először a szokásos négy pont.

1. Hajt az idő, ma nem bővítem a Csorba youtube csatornát, majd csak a hét végén. Mindazonáltal a szokásos mantrát nem hagyom ki. (Ezt csak másolni kell;)
Itt áttekintheti a csatornán meghallgatható versek, szövegek listáját. (2024. IV. 20.)
Kérem látogassa a Csorba youtube csatornát, lájkolja a videókat, ajánlja barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel a csatornára. A csatornán nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. Köszönöm a kattintást!
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. A mai Csorba vers válogatásomból:

EGY HÜLYÉHEZ, GYERMEKKORI BARÁTOMHOZ

Áll az időben, s áll az idő benne.
Mint ki a jég közé fagyott, és kiben jég mered. –
Váltott lovakkal visz a végtelenbe
engem egy hallgatag sereg.

Pihennék itt-ott, nyújtóznám, leülnék,
de csak fut mellettem a táj, cseréli díszeit,
úgy szöktetnek, és mintha menekülnék
a rosszak törvénye szerint.

Ó, állandóság temploma, homályos
lélek, töretlen íveid között épen ragyog
boldog sorsom sok kincse; tárva-tárd most
elém: látod, szegény vagyok!

Látod, útjaim fonalát unottan
csavargatom: nem érdekel: nincs rajta semmi szép –
hozzád szaladtam, együgyű szavadban
remélem a legszebb zenét.

Bolond siető, mért kellett a puszta
homokra jutnom oly buján virágzó rét után? –
Most jajgatok, mint jégesőn a gazda,
vagy katona vesztett csatán.

És arcomat fényességedbe tartom,
homályos lélek, aki mint a háló a halat,
megfogtad múltam, s őrized a parton:
ne rántsa el az áradat.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 9.) A verset később – fontosnak és jónak gondolva – A Lélek évszakai, a Vissza Ithakába és az Összegyűjtött versek című köteteibe is beválogatta a költő. Ez az együgyű, ahogyan tudósok mondanák kicsit debil gyermekkori barát, mint a múlt kikötőjének rönkje, mindig visszatartja az „oly buján virágzó rét”-et, amely után puszta homokra jutott a költő. Így ír erről később prózai vallomásában:
„Tíz évig tartó gyerekkorom legfényesebb szakasza kereken négy esztendő volt. Nagyjából 1923-tól 1927-ig. […] Ebben a négy évben az élet szinte minden fontos dolgával találkoztam. Nem túlzás, legfeljebb azt teszem hozzá, hogy „koromhoz mérten”. A barátsággal, a boldogsággal, a megaláztatás különféle formáival, a halállal, a lányokkal, sőt még a szexualitással is. […] Meregetem az emlékezet merítőhálójával ezeknek az éveknek tóvizét. Vissza-visszadobok egy-egy csillogó kishalat, de egy furcsa formájú és színű minduntalan hálómba akad, s nincs szívem visszadobni, nagyon nálam akar maradni…
Életem első, legfurcsább s ma is visszasajgó barátsága szövődött itt. A szomszédunkban lakott egy nálam két esztendővel idősebb fiú, Pista. Születése óta gyengeelméjű. Csak két elemit végzett, ezt is négy év alatt. Viszont csodálatosan tudott játszani, alkalmazkodni szertelen fantázia-bukfenceimhez. Teljes hittel és meggyőződéssel, aggálytalan odaadással.
Ma is él még. Tisztelettel és kicsit irigykedve nézek rá, mint nagyon drága titkaim őrzőjére. A későbbi évek hullámverései benne kevesebb erővel csaptak végig, s borzongó örömmel tapasztalom egyre-másra: milyen tiszta és sértetlen benne még sok minden, amit én már elvesztettem, vagy csak ködképként birtokolok.”
Csorba másutt is elmondja, irigyli kissé a hívő és a bolond embereket, mert a hitük vagy a bolondságuk (és itt most nem kell arra gondolni, hogy aki hívő az bolond is!) nyugodt, zavartalan életet biztosít számukra. Az igaz hívők életük minden pillanatát abban a bizonyosságban élik, hogy igaz mindaz, amit a vallásuk állít, a bolond pedig a legvadabb elmeszülemény(é)t is elfogadja és valóságként éli meg. Aggálytalanul ének. Például, mondja Csorba, ha a mélyen hívő embernek azt mondanák, hogy Pécsett a Széchenyi tér Szentháromság szobra fölemelkedett és a mennybe szállt, gond nélkül elhinnék. Csorba mind a hittel, mind az emberekkel, az élet történéseivel kapcsolatban elemző, sokszor vitázó álláspontot vett fel, mindent több oldalról megvizsgált, néha belebonyolódva az elemzésbe, lemaradt dolgokról. Egyszer például, amikor egy bizonyos hosszúságú lécet kellett valahova beilleszteni, én a fűrészelés előtt odatettem a beillesztés helyére, bejelöltem a méretet, fűrészeltem, Csorba megkérdezte: Te mindig ilyen intuitív vagy? Soha nem mérsz? Igen, ez a „méricskélő”, mindent megfontoló cselekvés volt jellemző rá, mindenen aggályoskodott, annak ellenére, hogy tudta, az nem mindig célravezető és szeretett volna ő is aggálytalanul hinni vagy csinálni valamit.

5. De nem erről akarok írni most, hanem arról, hogy a Jelenkor májusi számában Megvert almafa (Technikumi évek II.) címmel megjelent Nagy Imre professzor önéletrajzi írásának befejező része. A Jelenkor szokásos lapajánlója most a májusi számról Ágoston Zoltán klaviatúrája alól” került ki. Ebben így ajánlja Nagy Imrét:
„E lapszám prózarovatában zárul a pécsi irodalomtörténész professzor Nagy Imre (a tudományos művektől megkülönböztetendő szerzői névvel: Nagy Imre Ottó) memoárja. Az elmúlt két évben számos részletben közölt emlékezés felidézi a pécsi gyerekkortól, a kispolgári családi miliőtől kezdve a piusos iskoláztatáson át az értelmiségivé, tudóssá válás stációit úgy, hogy az egyéni életeseményeket mindig a szellemi-lelki alakulástörténettel kéz a kézben járva beszéli el a maga önreflexivitást és vallomásosságot elegyítő módján, miközben a társadalmi kontextust is felvázolja az ábrázolás hátterében. Írásának szövetébe kisebb-nagyobb portrékat is belesző, ezúttal két kép készül „pécsi mesterekről”: Tüskés Tiborról (egyebek mellett a Jelenkor egykori főszerkesztőjéről) és Bécsy Tamásról. Lapszámainkban, illetve honlapunkon a teljes memoár fellelhető, ám reményeim szerint nemsokára könyv alakban is kézbe lehet majd venni.” (Megjegyzem, ebben én is erősen bízom. Ennek a memoárnak egyben, kötetben is meg kell jelenni!)

És amiatt vagyok késésben, mert a májusi szám egy feleségemnek és nekem dedikált példányát már majd két hete megkaptam a szerzőtől. De nem volt időm elolvasni. Már írtam, Nagy Imre önéletírásának Jelenkorban megjelent fejezeteit nem szeretem le-letéve, lassan olvasni, hanem egyszerre, aminek oka az, hogy az írás olvastatja magát. Az emlékek hol szélesen áradva, hol csendben csordogálva sorjáznak, de úgy fűződnek egymásba, hogy lassú, de határozott sodrásuk nem enged megállni az olvasásban. Az elmúlt héten pedig nem volt időm ilyen elmélyült olvasásra, csak tegnap lett. Mondják, jó a nyugdíjasnak, mindenre ráér, pedig dehogy! Az elmúlt majd két hét éppenséggel túlzsúfolt volt. Pedig a várva-várt újabb fejezet megint olyan nagyszerű, amely emlékezésre és kissé vitára is késztet. Ez a rész a professzor egyetemi éveinek „előjátékával” és az egyetemi évekkel foglalkozik. A Készülődés fejezetcím alatt a Kézfogás, a Szakfelügyelő leszek („Tanférfiú”), Irodalomóra, Európica varietas, A Zarándok Pál-eset; Pécsi mesterek, az Alsóbélatelepi históriák és legvégül az Átszállás című „bekezdések” sorjáznak. A Pécsi mesterek című fejezetben Nagy Imre kiemelten foglalkozik Bécsy Tamással, Tüskés Tiborral, míg főként a Kézfogásban, azonnal az elején, az Átszállásban pedig a végén Nemes István főiskolai tanszékvezetővel.
A visszaemlékezés első és utolsó két oldala:

Ez az időszak már emlékezésre késztet engem is, mert a szereplők egy részét főiskolás koromból magam is ismertem, kivéve Bécsy Tamást. Így őróla nem is tudok semmit mondani, elhiszem Nagy Imre szavait. Tüskés Tibort viszont jól ismertem, vele sokat dolgoztam együtt Csorba hagyatékán, a levelezéskötetek összeállítása kapcsán. Csak annyit tennék hozzá Nagy Imre róla írt emlékezéséhez, hogy Csorba is hasonlóképpen gondolkodott Tüskésről. Például a Nagyváros születik című, Csorbának is ajánlott kötet margója tele van a költő kézírásos jegyzeteivel: „Hű de irodalmi…” és a többi. A kötet bemutatására Tüskés Csorbát kérte fel, a bemutatóra készült Csorba szövegvázlatot pedig megtaláltam a hagyatékban, elolvastam. Micsoda finom jelzés: Martyn Ferenc kötethez készült illusztrációiról Csorba többet és dicsérőbben ír, mint Tüskés szövegéről. (Nem tudom, csak gyanítom, a bemutatón is hasonlóan alakult.) És éppen egy Tüskésnek adott interjúban Csorba finoman Tüskés tudtára is adja azt, amit sokszor emlegetett róla: Tibor bizony házalt az írásaival. (Erről ld. a következő idézet utolsó mondatait.)

Tüskés Fodorral (és Takáts Gyulával) Kaposváron egy másik dunántúli művészeti központot akartak kialakítani, amit a Somogy című folyóirat indításával szerettek volna megalapozni, elősegíteni. Méghozzá néha nem fair módon. A Takáts Gyula Fodor András levelezést Szirtes Gábor erős nyomására – nem nagyon akartam elvállalni a munkát – én állítottam össze. Mondhatom, az egyik legnehezebb és legkellemetlenebb feladatom volt. Mást ne írjak, mert Fodor András egyik levelében például ilyen részleteket találtam:

„De nézzük meg alaposabban Fodor [Takáts Gyulához írt P. L.] levelének két mondatát.
Az első »Fodor-tétel«:
»És kiábrándító bizony, hogy Győző annyira jól érzi magát ezzel a nem csak neki járó stallummal.«
Ez bizony nem igaz, alapos félreértés (félremagyarázás?), ráadásul nagyon egyszerűsítő is: a »stallum« természetesen nem csak Csorbának járt: előtte is, vele egyidőben is, utána, is nagyon sokan megkapták a díjat. Takáts Gyula is. És, hogy el ne feledjük, Fodor András is. A »kiábrándulás« oka az, hogy később kapták meg a díjat, mint Csorba. Ez bizony kicsinyes sértődés okán odavetett sértés.
De a mondat eleje sem igaz: »Győző« egyáltalán nem érezte magát »annyira jól« a díjazás után. Elég csak Csorba Bertha Bulcsuhoz írt levelét idézni:
»Mi csak vagyunk. Iparkodom írni, de nehezen megy. Rossz a közérzetem. Mintha a K.-díj inkább gyűlöletet, mint szeretetet ébresztett volna. Pedig – Isten látja a lelkemet – a kisujjam sem mozdítottam érte, nem nyüzsögtem, nem ajánlottam magam, nem mondtam rosszat senkiről. Dehát mi emberek (vagy magyarok?) már nem bírunk megváltozni.« (Csorba 75. levele Berthához, ld. itt.)
A másik különös Fodor-állítás:
»Ráadásul hallottam Győző nyilatkozatát a Stúdió 85-ben. Országossá tette az ő statariális-szigorú szerénységét: hogy soha nem ád verset, csak ha kérnek tőle. Merjenek ezután nem kérni!… És különben is, az ilyenfajta tisztességfelmutatás nem egyéb félszeg gőgnél és hivalkodásnál.«
Nos, emiatt (is) közöltem most a Vas István levelet (ld. itt), hiszen látható abból is, hogy Csorba igazat beszélt: tőle kértek verset, fordítást, s nem ő „házalt” verseivel, írásaival. Ha azt a sok kérő, sőt sürgető levelet digitalizálni akarnám, amiket Csorba szerkesztőségektől, kiadóktól kapott, bizony sok időbe telne, s össze sem tudnám válogatni mindet, de aki akarja, a Petőfi Irodalmi Múzeumban megnézheti javarészüket, amelyek megmaradtak és odakerültek.  S bizony, sokakat bántott, sokan irigykedtek amiatt, mert nekik kilincselni kellett írásaikkal… alkalmasint éppen Csorbánál, aki a Sorsunk és Jelenkor versrovat-szerkesztője is volt.
Csorba a vidéki lét »hátulütőjeként« el is mondta, hogy egyszer, amikor Pesten járt (nem gyakran, mint más vidékiek, akiknek még lefoglalt albérlete is volt a fővárosban), bement egy szerkesztőségbe, s akkor egy éppen ott lévő költő-szerkesztő a fejéhez kapott, mikor meglátta, s azt mondta: »Hiszen itt van Csorba Győző, őt is bele kellene venni az antológiába.« Ha nem megy oda, eszükbe sem jut. És Csorba tényleg  nem gyakran járt szerkesztőségekbe, íme: »Azt mondod – és ezt már más is hasonló módon fölvetette –, hogy nem járok különféle szerkesztőségekbe. Valóban – ezt én teszem hozzá – életemben legfeljebb két-három alkalommal voltam akár folyóirat-, akár könyvkiadói szerkesztőségekben. De ha mindezt tenném, hogy az közéleti cselekvés lenne, abban erősen kételkedem. Bizony én az ilyesmit hajlamos vagyok inkább önadminisztrációnak nevezni. Amire persze mértékkel szükség is van…« (Tüskés Tibor beszélgetése a költővel: „Szeretnék másokat élni tanítani.” In: Kritika, 1985. 11. sz. 21-22. p.; Tüskés Tibor: Az utolsó évszak. Pécs, 1997. Pannónia Könyvkiadó. 99-111. p.; Vallomások, Interjúk, nyilatkozatok. p. 112.)” Ez bizony finom „szúrás” Tüskésnek…
Másutt is azt mondja Csorba: „…bizonyos függetlenséget, belső szabadságot jobban megőrizhet így [vidéken, P. L.] az író. Titkárnőktől, előszobáktól, megalázásoktól mentes. Én egyszer jártam a kiadónál, ahol pedig már nem egy könyvemet kiadták… Ez a jó.” (Művészeti díjak, József Attila-díj 1. fokozat, 1972. Dunántúli Napló, 1972. ápr. 2. 9. p. In: Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. p. 156.)

Tüskés Tibor más helyen teljesen alaptalanul kritizálta Csorbát (aki akarja, a honlapon kikeresheti az inszinuáció leírását), engem pedig – tudatosan vagy véletlenül? – de félrevezetett egyszer, ami miatt Bertha-Csorba általam szerkesztett levelezéskötetében az egyik hivatkozását minden kötetben le kellett ragasztani. (Szerencsére a kötetek még a kiadónál voltak.) Aztán „természetesen”, volt olyan kritikus, aki a ragasztót valamilyen sugallatra figyelve, fölszedte, s a kritikájában az alatta fölfedezett, Tüskés által jóváhagyott hibát alaposan kicsúfolta. De mindegy, spongya rá, ahogyan Virág elvtárs mondja a Tanúban.

A diáknyelven „irodalomtanszékről” még annyit: Nemes tanár úr kedves, barátságos ember volt, sokunknak kicsit unalmas, de biztosan olyan jóságos, mindenre emlékező, ahogyan Nagy Imre leírja. Két anekdotámat most nem mondom el: a jó embereket ne bántusuk. Kolta Ferencről hasonlókat mondhatok, mint Nagy Imre. Ő is egy mondatot szánt rá. Nekem (ismét rövid nevén) az irodalomtanszékről Péczely László tanár úr jutott eszembe, mint a legkedvesebb és legbarátságosabb tanár. Nagy professzor ebben biztosan nem ért egyet velem, hiszen a „Péczely Laci bácsi” kedves vesszőparipája a tartalom és a forma egységének boncolgatása volt, ez pedig Nagy Imre esztétikai világképébe nem nagyon illik bele. Ld. a Bécsy-féle drámaesztétikai emlékek bemutatását, amit én már nem igazán tudtam követni Nagy Imre emlékezésében, nekem túl elméleti volt.

Azért  Bécsy Tamásról mégis idézek egy Csorba-emléket: „Később inkább a műfordítás irányában hajoltam el. Bár engem a pécsi színigazgatók vagy dramaturgok mindig valamilyen színmű írására próbáltak biztatni. Bécsy Tamás, aki a pécsi színháznál dramaturgként kezdte, határozottan agitált, hogy írjak drámát, mert ő az én költészetemben drámai feszültséget érez. Az volt a véleménye, hogy nyilván jó drámákat tudnék írni. Én ezt azzal hárítottam el, hogy nagyon tisztelem a színműírókat, de hogy valaki alig ismerjen rá az írására, mikor színpadra kerül, az engem végtelenül idegesít. Amikor mégis kapcsolatba kerültem a színházzal, az műfordítói minőségemben történt. Lefordítottam egy Hauptmann-darabot, a Patkányokat, korábban egy német ifjúsági darabot, Gergő király címmel. Ez egy Heltai-szerű, rímes versben írt mesejáték.„

Egyébként a Tanárképző Főiskoláról pontosan jellemzi Csorba véleményét a következő – Pesti Jánosnak (az ismét csak egyszerű nevén) a nyelvészeti tanszék tanárának írt – Csorba-válaszlevél piszkozata, melyet alább idézek:

„K. Barátom,
köszönöm szíves leveledet, s a nyomatékosító tanulmánykötetet. Már nézegettem a „Baranya megye földrajzi nevei” c. kötetben is ezt a részt. Megtaláltam bennük a Vilmos utcát, azt viszont nem, hogy honnan kapta nevét. Én valahonnan úgy tudtam, hogy a Miklós és a György utcával együtt a Zsolnay-család tagjairól.
Munkádhoz – a nagy kötethez is² – őszinte elismeréssel gratulálok. Szerény viszonzásul csatoltan küldök egy bibliofil versesfüzetet, ami könyvárusi forg.-ba nem került.³ Fogadd szeretettel!
Eddig a mi kettőnk ügye.
Ami a továbbiakat illeti, többféle okból kénytelen vagyok meghívásotokat sajnálattal visszautasítani.
A J. P. T. egyetem⁴ (ill. elődje) soha nem tartott igényt „szakmai” tapasztalataimra, sőt arra is alig, hogy hallgatóival mint író találkozzam. Pedig olykor szívesen leültem volna a [… olvashatatlan szó P. L.]; nem szereplési viszketegségből, hanem mindig erős pedagógiai hajlamomból.
A mostani felkérést, ha akarom [… olvashatatlan szó P. L.], ha akarom sértésnek is vehetem. Csekő Györgyit régóta ismerem, szeretem, de enyhén szólva kissé furcsának, sőt groteszknek érzem, hogy az egyetem tudományos dolgozói, az egész Magyar Nyelvi Tanszék Szépe György professzorral az élen (akivel, sajna, még nem volt alkalmam személyesen találkozni) a városi tanács egy kisebb beosztású alkalmazottjának a kezdeményezésére vártak, hogy eszükbe jussak.
Úgy vélem, most már kibírjuk mi (az egyetem tanárképző kara és én) egymás nélkül is. Ha meg az intézet a hallgatókat netán a műfordítás rejtelmeivel kívánja megismertetni, bizonyára sikerül fővárosi előadókat fölkérnie, ez itt egyébként úgyis rendes gyakorlat.
Szeretném hinni, hogy levelemet nem veszed személyed ellen irányulónak, s barátságunk továbbra is töretlen marad. Ám: „Amicus Plato, sed…”⁵
Köszönöm kedves érdeklődésed lányaim és unokáim iránt. Jól vannak. Ezt Neked és egész Családodnak is melegen kívánom.
Baráti üdvözlettel:
Cs. Gy.”

Nagyon tetszett az egész emlékezés, de a személyes emlékek, mint pl. a Alsóbélatelepi históriák és az Átszállás című részek, különösen. Magával ragadóak a leírások, a történetek, az almafa megvesszőzése és a „sámedlis” befejezés. Itt is előbújik Nagy Imre írói vénája, kirajzolódik igazi emberi alakja.

Hát bocsánat, kissé személyes lett az ismertetés, de Nagy Imre kérte, amikor a Jelenkor számot nekem adta, hogy mondjam majd meg, egyetértek-e a személyekről szóló jellemzéseivel. Hát neki majd lehet, többet is elmondok, de Pandora szelencéjét most csak ennyire nyitom ki. Szerintem ennyi is elég, aki pedig többet akar tudni a honlapon utána nézhet az én főiskolás és későbbi emlékeimnek.

Köszönöm figyelmüket és remélem, majd megveszik a kötetet is, amely reményeink szerint megjelenik majd.