Hazaértem Olaszországból az unokáktól, lassan talán a lehetetlen vírustól is szabadulok, ami miatt az út végére már alig éltem, most hát visszatérek kedves témámhoz, Csorba Győző életéhez, munkáihoz.

Csorba – csonkasága miatt is – viszonylag keveset utazó, visszahúzódó alkotóként parányi dolgozószobája heverőjének fedélzetéről is elérte a világot, verset írt, fordított, levelezett, fontos kapcsolatokat tartott fenn barátaival, akik ellátták őt a szükséges információkkal, bekapcsolták az irodalmi élet vérkeringésébe, Csorba pedig viszont: Baranyát és Pécset, a helyi irodalmi művészetet kapcsolta össze a világgal. Erről a „különös kapcsolatról” gyűjtögetek adatokat, anyagot, s közben megint kezembe került egy Csorbához írt Vas István levél, amelyet Csorba könyvtárának katalogizálása közben egy 1947-es kiadású olasz nyelvű Ungaretti kötetben találtam meg. A levél írója és témája mellett azért is érdekes és fontos, mert arra is rámutat, milyen „vidéki költőnek lenni”, s csattanós válasz egyben Fodor András Csorba 1985-ös Kossuth-díja ürügyén Takáts Gyulához, a tanárhoz, atyai jóbaráthoz írt „vagdalkozására”.

Vas István levele.

„Bp. 68. december 12. Kedves Győző! Most olvastam különösen szép verseidet a Jelenkorban és erről – szégyen, hogy csak erről – jutott eszembe a következő: Mi (mármint az Európa Kiadó) elkezdtünk ebben az évben egy sorozatot: Napjaink Költészete, vagy ahogyan a kiadóban becézik, Bika sorozat. Eddig megjelent Nelly Sacho, Vasko Popa, Enzensberger, Auden, Szamojlov – valamelyik biztosan eljutott hozzád. Gondolom, egyetértesz velem abban, hogy szép, gusztusos sorozat. Ennek, mint sorozatnak, én volnék a szerkesztője. Nincs-e olyan modern költő, akit, akár egyedül, akár valakivel felesben, kedved volna fordítani. Persze, a vidéken-élés éppen a fordítást nehezíti meg a leginkább, mert annak az adminisztrációja (válogatás, kontrollszerkesztés stb.) nagyon körülményes.  De olykor nyilván megfordulsz Pesten, és ha tényleg érzel kedvet, akkor ezeket a technikai nehézségeket megpróbálnánk leküzdeni. Csak arra kérlek, lehetőleg egy-két költő nevét jelöld meg, az ütközés elkerülése céljából – mert már elég sok kötetet elindítottunk. Baráti szeretettel üdvözöl: Vas István”.  (1. oldal; 2. oldal.)

Fodor András Takáts Gyulának írt inkriminált levele:

„Budapest, 1985. IV. 9.

Kedves Gyulám,

közelgő neved napján Isten éltessen. Éltessen úgyis mint nem-Kossuth-díjast! Őszintén szólva, bármily furcsa ilyet mondani, az nyugtatott meg, hogy Te nem fértél bele ebbe a négyszögbe.*

És kiábrándító bizony, hogy Győző annyira jól érzi magát ezzel a nem csak neki járó stallummal. Legalább tízen érdemelték volna úgy, mint ő, s ezek sorában én természetesen Téged tettelek volna az első helyre.

Major Ottó kért, nem köszönteném-e Győzőt, mondtam, hogy miért nem. Bevallotta, őt is feszélyezi ez a féloldalas döntés.

Ráadásul hallottam Győző nyilatkozatát a Stúdió 85-ben. Országossá tette az ő statariális-szigorú szerénységét: hogy soha nem ád verset, csak ha kérnek tőle. Merjenek ezután nem kérni!… És különben is, az ilyenfajta tisztességfelmutatás nem egyéb félszeg gőgnél és hivalkodásnál.

No, az a fontos, hogy Téged ilyenféle disszonáns érzések nélkül lehet szeretni – és, ahogy addig bebizonyosodott, ezután is ki fog derülni: Te vagy a különb.

Amikor fölolvastam, otthon Somogy-beli naplód egy-egy remek részletét, szinte fölkiáltottam: ilyet bezzeg nem tudnak írni a Kossuth-díjasok, még ha belegebednek, akkor se.

Május folyamán tudunk tán találkozni egyszer-kétszer. Jó volna, ha a New Hungarian Quarterly kérésének (közös vallomás Kaposvárról) eleget tudnánk tenni. Még visszatérek erre a témára.

Névnapi köszöntőid közé pedig légy szíves gondolj oda engem is. Ölellek, Stefikét csókoltatom:

Bandi”

1985. IV. 9. – Címzés: Takáts Gyula írónak Kaposvár Kovács Sebestyén út 9. 7400. – Küldi: Fodor András Magyar Írók Szövetsége 1062 Budapest VI., Bajza u. 18. Telefon: 228-840 Postacím: Budapest Postafiók 546 1397. – MISZ fejléces írólapon

* A négy kitüntetett neve: Ottlik Géza, Száraz György, Vas István, Csorba Győző. A levél megjelent:  Fodor András és Takáts Gyula levelezése 1948-1997 c. kötetben. (Pécs : Pro Pannonia, 2007. – p 225. 216.)

Azt tudom, hogy Fodor Takátsot miért tartotta Csorbánál előbbrevalónak. Fodor felfedezője, első mentora – noha Csorba jelentette meg először országos folyóiratban, a Sorsunkban a verseit – Takáts Gyula volt, akit a „Pestre szakadt” költő mindenkinél fontosabb szereplőnek tartott indulásában, költői fejlődésében, sőt, a kortárs magyar költészetben is talán csak Weörest sorolta eléje. (Bár, a levelezésükből az is kiderül, a kolerikus Fodor Takátsnak is ellentmondott néha.) Az is Takáts támogatása mellett szólt Fodor szemében, hogy mindketten somogyi, sőt, kaposvári kötődésűek voltak, Somogyot és Kaposvárt Baranyánál is jobb, erősebb művészeti központtá igyekeztek alakítani (Somogy folyóirat, Berzsenyi Társaság stb.), s ha törekvésük hátrébb szorulni látszott (pl. Csorba kapta első „vidékiként” a Kossuth-díjat, nem Takáts), azt Fodor személyes sértésként élte meg.  De, hogy mi baja van Fodornak Csorbán kívül a további három 1985-ös Kossuth-díjassal is (Ottlik, Száraz György, Vas István), nem tudhatom, amint azt sem, hogy valóban ennyire el kell-e ragadtatni magunkat, ha valakiről szépet akarunk írni: „Amikor fölolvastam, otthon Somogy-beli naplód egy-egy remek részletét, szinte fölkiáltottam: ilyet bezzeg nem tudnak írni a Kossuth-díjasok, még ha belegebednek, akkor se.” A nyilvánvaló túlzás tulajdonképpen a levél egész mondandóját hiteltelenné teszi.

Sajnos, Takáts válasza hiányzik, nem ismerhetjük, mi lehetett az ő véleménye Csorba Kossuth-díjáról, vagy Fodor ájuldozó dicséretéről, leveléről.

Fodor Csorbának (természetesen?) nem írt hasonlókat  a díjról, sőt, három hónappal a fenti levél után teljesen „normális” hangvételben folytatódott kettejük levelezése, s 1985. VII. 6-án a pesti költő már elragadtatottan méltatta Csorba Görbül az idő c. kötetét a pécsi költőnek írt 193. levelében. Pedig Margitka, Csorba felesége nem egyszer említette: mennyire bántotta Csorbát Fodor viselkedése, amelyet Pesten az OSZK-ban tapasztalhattak, mikor Csorba odalátogatott, közvetlenül a Kossuth-díj átvétele után. Gyanítom, Takáts is közrejátszott a gyors „békülésben”, Fodor az ő nyugalomra intő szavára hallgatva  „békülhetett meg” Csorbával.

De nézzük meg alaposabban Fodor levelének két mondatát.

Az első „Fodor-tétel”:

„És kiábrándító bizony, hogy Győző annyira jól érzi magát ezzel a nem csak neki járó stallummal.”

Ez bizony nem igaz, alapos félreértés, ráadásul nagyon egyszerűsítő is: a „stallum” természetesen nem csak Csorbának járt: előtte is, vele egyidőben is, utána, is nagyon sokan megkapták a díjat. Takáts Gyula is. És, hogy ne feledjük, Fodor András is. A „kiábrándulás” oka az, hogy később kapták meg a díjat, mint Csorba. Ez bizony kicsinyes sértődés okán odavetett sértés.

De a mondat eleje sem igaz: „Győző” egyáltalán nem érezte magát „annyira jól” a díjazás után. Elég csak Csorba Bertha Bulcsuhoz írt levelét idézni:

„Mi csak vagyunk. Iparkodom írni, de nehezen megy. Rossz a közérzetem. Mintha a K.-díj inkább gyűlöletet, mint szeretetet ébresztett volna. Pedig – Isten látja a lelkemet – a kisujjam sem mozdítottam érte, nem nyüzsögtem, nem ajánlottam magam, nem mondtam rosszat senkiről. Dehát mi emberek (vagy magyarok?) már nem bírunk megváltozni.” (Csorba 75. levele Berthához, ld. itt.

A másik különös Fodor-állítás:

„Ráadásul hallottam Győző nyilatkozatát a Stúdió 85-ben. Országossá tette az ő statariális-szigorú szerénységét: hogy soha nem ád verset, csak ha kérnek tőle. Merjenek ezután nem kérni!… És különben is, az ilyenfajta tisztességfelmutatás nem egyéb félszeg gőgnél és hivalkodásnál.”

Nos, emiatt (is) közöltem most a Vas István levelet, hiszen látható abból is, hogy Csorba igazat beszélt: tőle kértek verset, fordítást, s nem ő „házalt” verseivel, írásaival. Ha azt a sok kérő, sőt sürgető levelet digitalizálni akarnám, amiket Csorba szerkesztőségektől, kiadóktól kapott, bizony sok időbe telne, s össze sem tudnám válogatni mindet, de aki akarja, a Petőfi Irodalmi Múzeumban megnézheti javarészüket, már amelyek megmaradtak.  S bizony, sokakat bántott, sokan irigykedetek amiatt, mert nekik kilincselni kellett írásaikkal … alkalmasint éppen Csorbánál, aki a Sorsunk és Jelenkor versrovat-szerkesztője is volt.

Csorba a vidéki lét „hátulütőjeként” el is mondta, hogy egyszer, amikor Pesten járt (nem gyakran, mint más vidékiek, akiknek még lefoglalt albérlete is volt a fővárosban), bement egy szerkesztőségbe, s akkor egy éppen ott lévő költő-szerkesztő a fejéhez kapott, mikor meglátta, s azt mondta: „Hiszen itt van Csorba Győző, őt is bele kellene venni az antológiába.”  Ha nem megy oda, eszükbe sem jut. És Csorba tényleg  nem gyakran járt szerkesztőségekbe, íme: „Azt mondod – és ezt már más is hasonló módon fölvetette –, hogy nem járok különféle szerkesztőségekbe. Valóban – ezt én teszem hozzá – életemben legfeljebb két-három alkalommal voltam akár folyóirat-, akár könyvkiadói szerkesztőségekben. De ha mindezt tenném, hogy az közéleti cselekvés lenne, abban erősen kételkedem. Bizony én az ilyesmit hajlamos vagyok inkább önadminisztrációnak nevezni. Amire persze mértékkel szükség is van…” (Tüskés Tibor beszélgetése a költővel: „Szeretnék másokat élni tanítani.” In: Kritika, 1985. 11. sz. 21-22. p.; Tüskés Tibor: Az utolsó évszak. Pécs, 1997. Pannónia Könyvkiadó. 99-111. p.; Vallomások, Interjúk, nyilatkozatok. p. 112.)

Másutt is azt mondja Csorba: „… bizonyos függetlenséget, belső szabadságot jobban megőrizhet így [vidéken, . L.] az író. Titkárnőktől, előszobáktól, megalázásoktól mentes. Én egyszer jártam a kiadónál, ahol pedig már nem egy könyvemet kiadták… Ez a jó.” (Művészeti díjak, József Attila-díj 1. fokozat, 1972. Dunántúli Napló, 1972. ápr. 2. 9. p. In: Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. p. 156.)

Vas István levele is megerősíti: bizony, a „vidéki” költő csak ritkán, véletlenül jut eszébe pestinek: Most olvastam különösen szép verseidet a Jelenkorban és erről – szégyen, hogy csak erről – jutott eszembe a következő…” (Még szerencse, hogy Vas István legalább olvasta a „vidéki” folyóiratokat.)  A levél második részében Vas leírja azt is, mi hátráltatja többek között a „vidéki” költő munkáját: „Persze, a vidéken-élés éppen a fordítást nehezíti meg a leginkább, mert annak az adminisztrációja (válogatás, kontrollszerkesztés stb.) nagyon körülményes. De olykor nyilván megfordulsz Pesten, és ha tényleg érzel kedvet, akkor ezeket a technikai nehézségeket megpróbálnánk leküzdeni.”  Csorba válaszát nem ismerem, de azt tudom, nem vállalt önálló fordításkötetet, ekkor már inkább saját verseivel foglalkozott, mint fordítással. Ettől függetlenül antológiákba, szerzői kötetekbe, modern és régi költőket is ültetett magyarra: már az 1960-as évek végén azt nyilatkozta, 28 ezernél több sort fordított. (És még utána is mennyit!) Bizonyíték erre Kettőshangzat c. válogatott fordításkötete is.

Amibe pl. – ha már emlegettem az olasz költő kötetét az írás elején, nyolc Ungaretti versfordítást is beválogatott Csorba. (Pedig ez nem volt olyan nagyon egyszerű: sem a fordítás, sem Ungaretti személye, hiszen Ungarettinek sokszor szemére vetették egykori „fasisztabarátságát”.)

Csorba egyik olasz barátja segítségével szerzett Ungaretti köteteket eredeti nyelven: „archív” példányt is 1947-ből, s modern, komplett kiadást is 1970-ből, hogy azok alapján valóban eredetiből fordíthasson: mindig tiszta forrásból igyekezett dolgozni.

Csorba Ungaretti kötetei könyvtárának katalógusa alapján:

1.       Ungaretti, Giuseppe: Vita d’un uomo : Poesie IV. : Il dolore, 1937-1946. – Milano: Arnoldo Mondadori, 1947. – 71 p. ; 20 cm. – (Lo specchio). – A kötetben Vas István kézzel írt levele: „Bp. 68. december 12. Kedves Győző! / Most olvastam különösen szép verseidet a Jelenkorban és erről – szégyen, hogy csak erről – jutott eszembe a következő: / Mi (mármint az Európa Kiadó) elkezdtünk ebben az évben egy sorozatot: Napjaink Költészete, vagy ahogyan a kiadóban becézik, Bika sorozat. Eddig megjelent Nelly Sacho, Vasko Popa, Enzensberger, Auden, Szamojlov – valamelyik biztosan eljutott hozzád. Gondolom, egyetértesz velem abban, hogy szép, gusztusos sorozat. Ennek, mint sorozatnak, én volnék a szerkesztője. / Nincs-e olyan modern költő, akit, akár egyedül, akár valakivel felesben, kedved volna fordítani. Persze, a vidéken-élés éppen a fordítást nehezíti meg a leginkább, mert annak az adminisztrációja (válogatás, kontrollszerkesz- // tés stb.) nagyon körülményes. / De olykor nyilván megfordulsz Pesten, és ha tényleg érzel kedvet, akkor ezeket a technikai nehézségeket megpróbálnánk leküzdeni. / Csak arra kérlek, lehetőleg egy-két költő nevét jelöld meg, az ütközés elkerülése céljából – mert már elég sok kötetet elindítottunk. / Baráti szeretettel üdvözöl: Vas István”. – Ungaretti kötet nem jelent meg a sorozatban, de Csorba több Ungaretti verset is magyar nyelvre fordított. – A kötet legtöbb verse mellett, ill. a versszakok között Csorba fordítása, kézírással, ceruzával. – Fűzött. – Jó állapotban. – Olasz irodalom, vers.

2.       Ungaretti, Giusseppe: Mérték és titok : Válogatott költemények. – Bp. : Kráter Műhely Egyesület, 1993. – 83 p. ; 20 cm. – A kötetben Csorba Győző versfordítások: Itália (Italia) p. 25-26.; Ereimben (Nelle vene) p. 66.; Lehet-e? (Accadrà) p. 67. – 2 példány. – ISBN 963 7583 19 X fűzött. – Jó állapotban. – Tiszteletpéldányok. – Olasz irodalom, vers, Csorba Győző. §

3.       Ungaretti, Giusseppe: Vita d’un uomo : Tutte le poesie ; a cura di Leone Piccioni. – 3. ed. – [Milano] : Mondadori, 1970. – 905 p. ; 18 cm. – (I Meridiani). – Fűzött. – Kitűnő állapotban, műanyag védőborítóban, eredeti kemény karton tokban. – Proveniencia ismeretlen. – Olasz irodalom, vers, olasz nyelvű.