1.  Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
2. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
3. Csorba mai verse a válogatásomból

A költő előadásában
Nagy Attila előadásában

ARS POETICA

Kimondani kimondani –
Ismerni kell a rejtezőket
A köddel együtt eltűnnek a rémek

Miért örülnek szörnyeimnek?
Minek botránkoznak meg értük?
A saját szörnyeikre néznek

A pokol korhoz kötött Újra újra
alá kell szállni ellene

Fekete szavak szárnyán kél a nap

A sokat idézett és sokoldalúan elemzett vers először a Séta és meditáció című kötetben jelent meg, utána pedig minden válogatott kötetben és természetesen az Összegyűjtött versekben is, most nem is fűzök hozzá semmit. (Ld. még a versről Csorba nyilatkozatát a blog 4. pontjában, a fotó alatt.)

4. Tudom, kicsit (?) túlzó megállapítás, de úgy érzem magam, mint ember a köztes létben: a régi testből, a régi számítógépből kiszabadultam (?), de az új létbe, az új számítógépbe még nem értem el, az új testet most kezdem belakni. Van, ami megújulva átmentődött, van ami még a köztes létben kóvályog, mint például a nyomtató konfigurálása. Most azonban gyorsan közlök egy új híreket és felhívom a figyelmet egy régire.

A nagyon kedves Rakovszky Zsuzsa, Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja (Wikipédia) készített egy összeállítást „A haza legjobb meghatározása: könyvtár” címmel, melynek második része itt olvasható . Idézem a második rész bevezetőjét. (Kiemelés tőlem.) „Összeállításunk második részében olyan elhivatott és összetett érdeklődésű karaktereket gyűjtöttünk össze, akik az 1920-as évektől napjainkig az irodalmi alkotótevékenység és a könyvtárosi munka metszetében valósították meg elképzeléseiket.
Az összeállítás első részéhez csatlakozva ezen életművek közötti rengeteg összefüggésből kiviláglik valamiféle általános érvényű alkati tényező: akár az irodalomtudomány terén, akár a társművészetek valamelyikében, de könyvtáros íróinkra jellemző egyféle nyughatatlan alkotásvágy, elhivatott kulturális munka, olthatatlan kíváncsiság a legkülönfélébb tudományok valamelyikén. Úgy, hogy mindeközben ezeknek a tevékeny karakterek egyéni és egyedülálló útja is megmarad: orvostanoncok, jogászok, kertészek, énekesek, művészcsaládok sarja, és elsőgenerációs értelmiségiek egyaránt vannak közöttük.
A könyvtáros írók első részének megjelenése óta több könyvtáros megkeresett, hogy gratuláljon a cikkhez, és finoman érdeklődjön, vajon az ő kedvence, illetve munkahelyének névadója bekerül-e a gyűjtemény második részébe. Ez különösen érdekes visszajelzés volt, hiszen tapasztalati szinten mutatkozott meg benne egy olyan ma is élő közművelődéssel foglalkozó réteg, akik az aktuális fórumokkal lépést tartva komolyan veszik, és szívükön viselik könyvtáruk, és a kultúra egészének népszerűsítését, a potenciális olvasókhoz való eljuttatásának munkáját.
Listánkon első helyet elfoglaló Csorba Győző is egy ilyen levélnek köszönheti jelenlétét, hiszen alkotó könyvtárosaink bőségének zavarában az eredeti válogatásból kimaradt volna. Hát így alakítja a kulturális emlékezet egészét egyetlen lelkes dolgozója.”

Mint a bevezetőben írtam, a köztes létben voltam/vagyok, s bár több helyről is kaptam jelzést a cikk első részéről is, meg most a másodikról is, nem tudtam foglalkozni az írással. Az első rész közlése után bizony kaptam én is erősebben szóló, vagy finomabban hangon kritizáló  megjegyzést Csorba Győző említésének hiányáról, de nem foglalkoztam vele. Majd azt mondom, nem vettem komolyan, hozzászoktunk már itt mucsaiak, hogy mi kimaradunk a fősodorból. Mit tegyünk? Gondoltam, ha lesz gépem, majd írok. Nos, épen mostanra lett gép, mire a könyvtáros-írók, író-könyvtárosok hiánypótlása megtörtént. Köszönöm a Rakovszky Zsuzsát figyelmeztető kollégának (nem tudom, ki volt ő), hogy még emlékszik Csorbára és köszönöm, hogy az összeállítás kiváló írója komolyan vette a figyelmeztetést. Sokan megsértődve félredobnák a hasonló levelet, de a szerző kiválóságát mutatja az is, hogy ő sértődés helyett pótolta a hiányt. Köszönöm szépen, köszönjük szépen. Egy rövid történet jut eszembe: Csorba mesélte valahol, hogy nagyon ritkán járt Budapestre, szerkesztőségekbe meg alig, míg egyszer valamilyen ügyben bekopogott az egyikbe. Ott éppen egy antológia összeállításán dolgoztak, s amikor Csorba betoppant a szerkesztőség sűrű cigarettafüsttől homályos teremébe, valamelyik szerkesztő fölpillantott és fölkiáltott: „Ni csak! Itt van Csorba, hát ő is mennyit fordított, őt is be kell venni ebbe az antológiába.” Lám, így van a „vidéki” (hej, nekem meg Budapest ám a vidék, ha tudnák ezt odafönt;) alkotó sok esetben, ha nem mutatja magát minden héten a fölkent pestiek között. Még szerencse, hogy Csorbának olyan befolyásos barátai éltek Budapesten, mint Fodor András, Tóth Krisztina, Albert Zsuzsa, Kalász Márton, Lázár Ervin, Galsai Pongrác, Csuhai István, Kabdebó Lóránt, Parti Nagy Lajos, Pomogáts Béla… hogy csak néhányat említsek. És elnézést kérek mindenkitől, akit a kapkodásban kihagytam 😉

Szóval még egyszer köszönöm az említést és gyorsan másolok is a cikkből egy képet, ami valószínű Csorba hagyatékából kerülhetett a Csorbát méltató részébe. (Harcos Ottó, Weöres Sándor és Csorba Győző Pécsett a Dzsámi (Belvárosi Templom) előtt az 1940-es évek elején.

És ha már a hazáról szó esett, másolom a 70 éves Csorba egy idevágó nyilatkozatát, amelyet minden – nem csak vidéki – ember számára fontosnak tartok: A hazatérés vágya. Interjú. A kérdező Vörös T. Károly.

Idézet a beszélgetésből:

„– Valahol azt írja, hogy Janus Pannonius utódai közé számítja magát. És ön fordította magyarra a választott költőelődnek azt az epigrammáját, melyben hazaérkezése után így ír: „Mert ad a hely, de el is vesz a szellemtől”. Mit adott önnek és mit vett el öntől szülővárosa, Pécs.
– Ha esetleg valamivel többet utazhattam volna, akkor teljes nyugalommal mondanám, hogy nem vett el tőlem semmit. De még így is úgy érzem, hogy én itt csak kaptam. Szűkebb pátriám vezetői az utóbbi időben mindig nagyon figyelmesen, megértően bántak velem, s igen sok dologban segítettek. Így hát semmi panaszom nem lehet. A Rákosi-időkben persze más volt a helyzet. Amikor megírtam az Ars poetica című versemet, melyben nincs semmi rendszerellenes, hiszen csak azt írtam, hogy „a pokol korhoz kötött / Újra újra alá kell szállni ellene”, akkor a pártszervezetben suttogni kezdtek, hogy ez a Csorba milyen reakciós dolgokat ír. Pedig csak azt akartam megfogalmazni, hogy minden kornak megvan a maga problematikája, melyet meg kell oldania. (Megjelent: Népszabadság, 1987. máj. 1. 13. p.; Csorba Győző: Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. Pécs : Pro Pannonia, 2001. 272-277.)

5. Kétszer kettő. Most ismét közzéteszem a Csorba Győző Társaság Kétszer kettő című rendezvényének meghívóját. A Csorba Győző Társaság kettős könyvbemutatót tart a Pécsi Tudásközpont kis konferencia-termében 2023. március 29-én 16 óra 30 perckor. Prof. dr Nagy Imre irodalomtörténésszel Mohácsi Balázs, a Jelenkor szerkesztője, kritikus, Villányi Rózsa könyvtáros, író, költő, meseíróval Pintér László a szerző egykori kollégája beszélget. Kérem, jöjjenek minél többen. A meteorológia rossz időt jósol, ez ne tartsa vissza Önöket: a könyvtárban a kisteremben és remélem, a szívekben is meleg lesz.

6. Boda Miklós, kiváló nyugdíjas társam, egykor kollégám, költő, fotográfus olaszországi fotóiból nyílt kiállítás a Tudásközpontban. Sajnos, a március 17-ei megnyitóra nem tudtam elküldeni a meghívót, most közlöm. A kitűnő fotókból összeállított bemutató április 15-ig látogatható. Ajánlom mindenkinek. Bennem az arbelobelloi fotók különösen kedves emlékeket ébresztettek. A kis település II. Giangirolamo Acquaviva gróf adócsalását leplezendő lett olyan, amilyennek a képeken láthatják. Érdemes felkeresni a fentebb ajánlott oldalt. Boda Miklós kiállításáról pedig itt olvashatnak bővebben. (Csudás a helyesíró (számítógépes ismerősöm szerint „hülyesíró”) program: a nyugdíjas társam szókapcsolatot véletlenül egybe írtam, a következő javaslatokat adta a különírás mellett: nyugdíjhastársam, nyugdíjkastársam, nyugdíjsastársam. Hát ez utóbbi még akár tetszhetne is, ha nem volna sokszorosan értelmetlen, mert hiszen milyen is lehet egy nyögdíjas sas? Bár (nem nyugdíjas) sastársként nem is volna rossz Miklóssal körülnézni kicsit föntről…)

7. Nemrég, nagy nemzeti ünnepünkön osztották ki a legmagasabb magyar kitüntetéseket, köztük a Kossuth-díjakat. Én a díjazottak közül Orbán János Dénes mutatom be egy interjú erejéig, itt. Gratulálok a kitüntetéséhez. Ahogyan szokták mondani: mert ő megérdemli.

Várjuk Önöket a beszélgetésekre.

Remélem, köztes blogom nem volt unalmas.

Köszönöm figyelmüket.