19. Csorba blog. A halál versei. 2., teljesen átdolgozott kiadás, 1989.

Az összes ismertetett Csorba-kötet linkje és a bevezetők elérhetők innen.

Amikor Csorba fordításköteteinek ismertetésébe kezdtem, rájöttem, hogy a kötetismertetések előtt egy bevezetőt is közzé kell tennem, mert olyan nagy és szerteágazó a költő fordítói munkássága, hogy fontos magyarázó szöveget fűzni ehhez a sorozathoz. A fordításokhoz készített bevezető elérhető innen. A bevezetőben először egy bibliográfiát közlök a fordításkötetek megjelenésének sorrendjében, majd ugyanitt Tüskés Tibornak a Csorba Győző, a fordító című kötetéhez írt bevezetőjét is közzéteszem. Csorba fordítói műhelyének megismeréséhez alapvetés ez az írás, ezért ajánlom külön is figyelmükbe. A Csorba Győző, a fordító című kötetet a PIM Csorba oldalán nem dolgozták fel. A Csorba Győző Könyvtár munkatársai által elkészített pdf-változatát azonban meg tudom osztani. A kötet tartalomjegyzéke itt külön elérhető.
A Halál versei 2. kiadásához a költő által írt utószót a Csorba Győző, a fordító című kötet 115–120. oldalán is olvashatja. Az 1. kiadásról írt ismertetéseket (Birkás Géza, Várkonyi Nándor, Bárdosi Németh János) a kötetben a 123–126. oldalig olvashatja. A 2. kiadásról írt kritikákat (Lator László, Forgács Iván, Szigeti Csaba) a kötet 181–197. oldalán találja. Lator László tanulmányát írójának francia nyelvtudása és az, hogy ő is költő, autentikussá, a kritikára alkalmassá, sőt a műhöz méltóvá teszi. Ráadásul Lator alaposan elemzi az első és a második kiadás eltérő fordítói megoldásait is. Ezért az ő tanulmányát itt a honlapon is közlöm.

A teljes szöveg word formátumban.

A kötet a DIA Csorba-oldalán.

https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2005/11/ahalal21.jpg         

További képek a kötetből.

[HELINANT] HÉLINAND DE FROIDMONT: A HALÁL VERSEI. ([Les] Vers de la mort.) Ford., utószó és jegyz.: Csorba Győző. Bp. 1989, Helikon. 63 l., illusztr. (Helikon stúdió.) – Bibliofil kiadás.

LATOR László. = Jelenkor. 1988. 3. 225–228.

SZIGETI Csaba. = Jelenkor. 1989. 12. 1199–1204.

– –. = Új Könyvek. 1989. 14. 76–77.

Lator László: Csorba Győző Hélinand-fordításai.
(A tördelést nem tudtam jól megoldani html-nyelven, ezért másolom a kötetből a tanulmányt bevezető  összehasonlító oldalakat. A kép a CTRL és a + billentyűk együttes lenyomásával nagyítható, a CTRL és a – billentyűk együttes lenyomásával visszakicsinyíthető. Hogy ne kelljen kattintgatni, a két oldalt jobban olvasható pdf-fájban is közlöm, itt.)

A műfordító életében vannak, egy kicsit fellengzősen szólva, sorsszerű találkozások. Arra a pillanatra gondolok, amikor egy idegen verssel szinte érzékiesen heves kapcsolatba kerül. Ha az a vers elindít benne valamit, ami egybeesik eredendő (bár talán még fel sem fedezett) hajlamával. Úgy képzelem, valahogy így találkozhatott a huszonnégy éves Csorba Győző a francia középkor egy nyilvánvalóan nagy alakjával. A filológusi-szerkesztői ösztön ritka szerencsével kínálta oda éppen neki a Froidmont en Beauvisis-i cisztercita rendház valahai szerzetesének, a vallás vigaszát kereső, megtért, léha udvaroncnak, Hélinand-nak a halálról meditáló nagy versciklusát. A francia irodalomtörténet-írás úgy tudja, hogy ő indította útjára ezt az egészen a barokk végéig eleven, gyönyörű középkori közhelyet. Igaz, a halál hatalmáról, a halál színe előtt való végső egyenlőségről írtak már az antikok is. De az is igaz, hogy ő valahogy másképpen csinálta. Furcsa, hogy a névtelenségre hajló középkorban ő izzó személyességgel énekli el ezt a nagy közösségi közérzet-verset. Van valami nagy újdonsága annak is, hogy az énekelt versek korában, a szerelem hivatásos énekeseinek, a trubadúroknak a szomszédságában ő olvasásra, mondásra szánt művet alkotott. Talán hogy komor áhítatát semmi se zavarja. S talán azért is, mert hihetetlenül erős formaérzéke volt. Halálversei olyan kemény formai kötéssel pántolják meg a szöveget, mint később a nagy olaszok, gyönyörű formaleleményeikben, a szonettben, a tercinában, stancában. A nyolc (kilenc) szótagú sorokat kétszer hat azonos rím tartja össze. így:  aab, aab, bba, bba. A háromsoros egységek úgy fonódnak egymásba, mint Dante tercinái. Képzeljük el, hogy egy XII. századi egyházi személy láthatóan nagy kedvét leli a telt rímekben, a sor belsejében is össze-összecsengő hangalakokban, az alliterációkban, hogy tobzódik a pontos, testes képekben, hogy káprázatos biztonsággal él a francia nyelv ritmikai lehetőségeivel. Csupa olyasmi, ami Csorba Győző verseszményének már akkor is nagyon megfelelhetett. De azért a legfontosabb mégis a nagy költemény tárgya. Hogy Csorba fiatalon is fogékony volt rá, annak persze nemcsak alkati okai voltak. Hiszen 1940-ben már az élet minden mozzanatába beleszivárgott a halál. Hogy Csorba mennyire magáénak érezhette a nála hétszázötven évvel idősebb költőt, az abból is kitetszik, hogy a tőle tanult, róla elnevezett tizenkétsoros strófákban írta meg a maga személyes és korhoz kötött, de egyszersmind korok fölötti egyetemes halálélményét. Ez a rokonság az elmúlt években még nyilvánvalóbbá lett: sokhúrú, most is nagyon mozgékony, de mindig a forma vonzásában épülő lírájában nagy tere van ennek a komor alapélménynek. Nyilván ezért is volt kedve hozzá, hogy csaknem egy félévszázad múltán újrafordítsa Hélinand-t.

De vajon miért érezhette úgy, hogy a régi fordítások átdolgozásra szorulnak? Nemcsak azért, mert a Hélinand-nal való első találkozása óta a műfordításról való elképzelésünk meglehetősen megváltozott: fontosabb lett a szöveghez való ragaszkodás. Hanem azért is, s talán leginkább azért, mert a költő ízlése, verseszménye a maga fejlődésének törvényei szerint is megváltozott. A régi változatnak nyilván vannak vitatható pontjai. „Ki dölyföl semmiségeken” – olvassuk az egyik darabban, s ez nemcsak adys stiláris túlságával szakad el az eredetitől, hanem fogalmazásával is. Az ófrancia eredeti („qui de vanité se vante”) némi biblikus ízzel ugyan, de egyszerűen csak azt jelenti hogy „ki hívsággal hivalkodik”. Az új változat („hivalg hiú hívságokon”) nemcsak szöveg szerint kerül közelebb Hélinand-hoz, hanem azzal is, hogy átmenti a nagy kedvvel-leleménnyel alkalmazott alliterációt is. De ha Csorba csak egyetlen sort is változtat, meg kell változtatnia az egész rímelést. Itt hat rímet kellett kicserélnie, vagyis gyakorlatilag fel kellett fejtenie az egész kötést, és lehet, hogy olyasmiről is le kellett mondania, amit szívesen átvett volna a korábbi változatból. De változtatott ott is, ahol meghagyta a régi rímhangtestet. A rímsort mindkét változatban a dalod indítja el. De nézzük ezt a hajdani rímpárt: „Halál, a bájlásod halott / azon, ki tudja jól dalod”. A megformálás az ófrancia szöveghez képest feltűnően bonyolult. Az új megoldás természetesebb, közvetlenebb. („Halál, meddő varázsod ott / hol szólni rólad dal szokott”.) A 17. strófa utolsó sora 1940-ben így hangzott: „s a szépből sárt csunyítsz megint.” Az ófrancia szöveg, nyersfordításban, ezt mondja: „a szépséget trágyává teszed”. A fordítás pontos, de megint csak bonyolult, mesterkélt, irodalmias. Az új megoldás („a szépség füstté változik”) a sár-t légiesebb, de a középkori és barokk költészetben honos szinonimával cseréli fel (a füst is az enyészetet, a formavesztést, a múlandóságot jelenti). De a változtatás lényege abban van, hogy a nyelvi megformálás ezúttal is a természetességet célozza. Vagy olvassuk a 28. darabot: „A nagy társalgó nyelvtelen / lesz tőle, sír és jajt lehel / a tréfás tőle, télbe tér / a nyár…”. Meg sem kell néznünk az eredetit, hogy a kimódolt megformálás hitelét kétségbevonjuk. Az új változat megint a szólásszerű kerekdedség, a közvetlenebb hang felé mozdul el: „…zárt zár a cserfes nyelvire, / nyög, sír a tréfák mestere, / s hol nap sütött, most szél forog.”

Ez a törekvés érzik még az ilyen apróságokban is: az „ő nyer, ha vélünk perre kél” tagadhatatlanul költőies-irodalmias, bár pontosan követi az eredetit. A mostani megoldás szerényebb, visszafogottabb: „Halál mindenkit perbe fog”. Ha az új fordításokban szabadabban értelmez, akkor is hitelesebben közvetíti az ófrancia vers szellemét. „Mit ér, mit gyűjt mohó tenyér?” olvassuk, s megint csak úgy érezzük, hogy ez a sor túlságosan is ékes. (Az eredeti persze hasonlót mond, csak egyszerűbben, parlagibban: mit ér, amit a kapzsiság szerez?) Az új megoldás a közbeszéd elevenségével hat: „Mit ér habzsolni, torkosok?”

Figyeljünk aztán a jelentéktelennek látszó eltérésekre is. A fiatal Csorba stílusérzéke itt-ott még bizonytalankodik, be-beépít a versbe egy-egy klisészerű elemet („sújtó karod”), egy-egy nyelvi hangulatával kirívó fordulatot (a „nem árt annak, ha megcsapod” nagyon is diákos-tréfás ízű) vagy a 2. strófában a „pour voir le puis acreanter” (valóban tanúsíthatom) a régebbi változatban „erről magam kezeskedem” lesz, ami ugyan pontos is, nem is igen hibáztatható, mégis elsápad az új változat mellett: „bizonnyal bizonyíthatom”. Ez igen, mondjuk magunkban, ez olyan, mint Hélinand, erős, természetes, enyhe ódonságában is eleven.

Másképpen alakulnak az új fordításban a periódusok is. Megváltozik a mondatoknak a verssorokban való elhelyezkedése. Nézzük például a 17. strófa kezdősorait: „Halál, szolgád az úr, s ki, mint / mi, éhező ebként kering, / akit lenéz a nagyvilág.” Szembeszökő a szöveg töredezettsége. A negyedik sorban a mindkettő-t erőszakosan kettétöri, a szóösszetétel második tagja kerül az ötödik sorba. (Csorba később a Szabadulás-ban mesterien él a szókat is feldaraboló merész áthajlásokkal, de ebben a fordításban ma már nem érezte helyénvalónak.) Az új változatban visszatér a középkori mester sornyi mondatokból építkező módszeréhez. Lezárt mondatokkal vagy a sorvégen nyugvópontra jutó szintagmákkal tölti ki a sort, s így feltűnően megváltozik, az eredetihez illeszkedik a versek tempója, lélegzése. S közelebb kerül hozzá abban is, hogy a fogalmazás így a szentenciák nyilvánvalóságával hat. Állítsuk csak a fenti sorok mellé az új megoldást: „Halál, egyként a foglyaid / a nagy nagyok, s mi, kis kicsik: / a föld lenézett tábora.” S hadd tegyem hozzá: nemcsak a mondatépítésben, hanem a nyelvi elemekben is felülmúlja a régi fordítást. (Az archaikus tautológiákra gondolok.)

A természetességre való törekvés nyilvánul meg a rímelésben is. A 17. strófa korábbi rímsora (mint – kering – mind – név szerint – int – megint) tisztább hangzatokból áll, de a rímek erőszakosan vannak a sor végére téve. Az új változat rímei fakóbbak (foglyaid – kicsik – vígy – mindenik – cselvetéseid – változik), de természetesen bomlanak ki a szövegből.

Ha ezek mögé a technikai, stiláris, mondattani változások mögé odagondoljuk Csorba Győző költői életművét, úgy látjuk, hogy lírájában is hasonló utat járt be. A feltűnést kerülő, közvetlen, természetes beszéd, a tiszta rajzú nyelvi és költői formák felé haladt.

Jelenkor, 1988/3. 225–228. p.

Köszönöm figyelmüket.