A Csorba Győző Társaság 224. hírlevele. Kodolányi János emlékezete.

A Magyar Nemzet 2019. október 31-ei online oldalán találtam a következő emlékezést: Kodolányi János kettős jubileuma. Ajánlom olvasásra Kodolányi Gyulának ezt a nagybátyjáról írt, október 26-án Balatonfüreden elhangzott emléktábla-avató beszédét, ill. annak szerkesztett változatát. Idézet az emlékezésből:
“Így született meg helyi kezdeményezésként a füredi kórház melletti modern panteon is, történelmi épületek között, a gyógyforrás pavilonja közelében, ahol Kodolányi János most, a születés és a halál kettős, 120. és 50. éves jubileumán emléktáblát kap, rajta a címben idézett mondattal. Ide tartozik ő kétszeresen is. Nagy akarattyai alkotókorszaka végén ide, a szívkórházba kerül szívtrombózissal s a nélkülözés egész súlyos testi örökségével 1956 januárjában. De ide tartozik ő e szellemi csillagkép világító tagjaként is Balaton-imádatával, barátságaival, s e mondat szellemében: »az Isten és a világ bennünk van«.
Szép érdeme Balatonfüred városának, hogy nemes hagyományát egyre tudatosabban folytatva az elmúlt évtizedekben, méltón emlékezik meg Kodolányi Jánosról.”
Az avatásról itt látható rövidfilm.
Azt gondoltam, Kodolányi Jánosról, erről a Pécshez, a Sorsunkhoz és Várkonyi Nándorhoz ezer szállal kötődő nagy alkotóról én is megemlékezem. Keresgéltem a honlapon és ezt az oldalt találtam. Az oldalon pedig ezt a mondatot: “Fehér Zoltán a pécsi irodalom és művészet, jelesül Bertók László és Csorba Győző tisztelője, mindig meglep engem valami érdekes-szép dologgal, valamilyen újdonsággal. Tekintve, hogy könyvaukciók lelkes látogatója, többször talált, és ha talált vásárolt is Csorba által dedikált könyvet. Most például a Csorba fordításában megjelent Helinant A halál versei c. kötet egy Csorba által Kodolányi Jánosnak dedikált példánya fotóit küldte el nekem… Fehér Zoltán két fotója a könyvről itt látható: a könyv címoldala és a dedikálás a szennycímoldalon.”

Idemásolom a képeket:
https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2012/04/Csorbahelinantcimoldal.jpg     https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2012/04/Csorbahelinantdedikacio.jpg

Nem csak ezt találtam azonban, van Csorba hagyatékából Kodolányiról Várkonyiról és Csorbáról közös fotó is:

 

https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2019/10/1941-kodol%C3%A1nyi.jpg

A Képen balról Kodolányi János, Várkonyi Nándor, Csorba Győző (hátul, állva), Várkonyi Péter és Várkonyi Péterné látható. (1941, Várkonyiék kertjében)

Galsai Pongrác, Csorba barátja igazán érdekes és vidám visszaemlékezést írt Kodolányi és Várkonyi egy 1955-ös akarattyai találkozójáról, melyen ő Várkonyi Nándor kísérője volt. Hogy a kép teljes legyen, közlöm a visszaemlékezést. (In: Galsai Pongrác: Maradjatok reggelig. Bp. : Szépirod. Könyvk., 1982. p. 267–273.)

Remélem, nem bánják majd meg az olvasás után, hogy velem tartottak a “Kodolányi-kalandra”. Szeretnék bízni abban, hogy egyszer majd Kodolányi is elfoglalhatja méltó helyét az irodalomkönyvekben. Szeretnék bízni… de nem nagyon tudok hinni is ebben.

“OSVÁT PÚPJA

1955 kora tavaszán találkoztam először Kodolányi Jánossal, e biblikusan nagyszabású, tumultuózus képzeletű, magá­nyos, sötét és harapós íróval.
Azon a napon Várkonyi Nándor társaságában jelentem meg az író balatonakarattyai házában. Kodolányi akkoriban a Balaton mellett húzta ki a telet is. Az akarattyai faluköz­pontban épült, verandás, szellős nyári lakában. Tündöklő márciusi délelőtt volt. Amilyen csak a vizek partján ragyog. Napfénytől ropogott a tó tükre, a levegő, a kék ég és összes izomzatunk. Megizzadtunk az erős hatástól. Az út men­tén sírtak a fák, dallamosan csörögtek az ereszek, foltokban szivárványlott a hó. Jelképesen szinte. Hiszen az író körül is azon a tavaszon enyhült meg a fagy. Még csak a Móricz Zsigmondról szóló, elfogultan izgalmas emlékirata kezdett folydogálni a Dunántúl című pécsi folyóiratban. Állítólag évek óta kis háztáji földjének terméséből élt. Felesége a gyümölcs- és zöldségfélékkel naponta kiült az akarattyai piacra. Várkonyi tavaly nyáron még uborkasalátát ebédelt náluk, kenyérrel.
Csöngetésünkre Kodolányiné zúdult ki a kertkapuhoz. Akár egy robusztus hősnő az Istenek alkonyá-ból. Hatalmas termettel, rengeteg vas-erős hússal, vállra dobott paraszt­bundában, két óriás sárdagasztó csizmával a lábán. Csak a Wagner-operákban és az Ormánságban teremnek ilyen sűrű asszonyok. Arca, amikor meglátott bennünket, nem árult el se örömöt, se meglepődést, se bosszúságot, se közönyt. Rez­zenetlen nyugalommal fogadta Várkonyi lelkes kézcsókját is.
A kerten áthaladva Kodolányit pillantottuk meg a tárt ajtó mögött. Az előszoba homályában állt. Üdvözlésre és ugrásra egyaránt készen. Bal kezével egy fokosbotra gör­nyedt, jobbját kinyújtva a falnak támasztotta, féloldalasan, csuklott testtartással, magasra húzott vállainak üregéből nézett ránk. Valósággal megijedtem tőle. Az asszony őserejű természetével szemben maga volt a támadásra fölajzott, riadt gyöngeség. Leginkább a szeme lüktető tüzére emlék­szem. A vadak figyelnek így. Az odújukban megzavart va­dak. Úgy tüzelt felénk, mint egy megsebzett ordas, aki nyíl­vesszővel a bőrében vészelte át a telet, s most hirtelen rá­törnek. Hogy kicsodák? A barátai? Vagy azok, akik meg­sebezték?
– Isten hozott, testvér! – Kodolányi ellökte magát a fal­tól, s szinte beleesett Várkonyi Nándor karjába. Majd jobbról-balról, oroszosan megcsókolta a vendéget. – Isten hozott!
– És téged is! – mondta rám emelve segélykérő, rette­netes szemét. – Isten hozott téged is! – A mindkét lábára beteg, gerincferdüléses, gyermektestű írót szinte át kellett kapnom Várkonyitól. Majd ezek után mélyen belém nézett. – Habár… – mondta, és támogatásra szorulón is, csupán a szeme erejével, mintha ellökne magától. – Tulajdonkép­pen egy pofont érdemelnél… De erről még tárgyalunk!
– Na, gyerünk beljebb! – Kodolányi egyik kezével a botra, a másikkal az ajtófélfába kapaszkodva, utat nyitott nekünk.
De mit is jelenthet ez a pofon? Milyen galádságot követ­tem el? Miben vétkeztem? Sejtelmem se volt róla.
Kodolányi Jánossal a Dunántúl egyik szerkesztőjeként sűrű levelezésben álltam. Afféle érdemtelen költögetőjeként egy érdemekben gazdag, élőhalott írónak. (Pécsi barátaim­mal karban, természetesen.) E levelekben döntöttük el az Utóhang című Móricz-emlékirat folytatásos közlését, készítettük elő a Boldog békeidők megjelenését a Dunántúli Magvetőnél, és vettük fontolóra a Végrendelet bemutatását a Pécsi Nemzeti Színházban. (Később a regény kiadása s a színházi bemutató is megtörtént.) Ifjonti buzgalmamért, ha köszönetet nem is, legalább némi, zavarral fogadható hátba veregetést reméltem volna. Ehelyett jött… a szóbeli pofon.
S hogy miért?
Elhelyeztük csomagjainkat, lemálháztunk, pulóverre-ingujjra vetkőztünk a túl meleg lakásban. Majd e barátságos műveletek után a házigazda rám förmedt:
– És most beszélj! Milyen is volt Osvát? Púpos? – kér­dezte, amikor letelepedtünk a kerek társalgóasztalnál. – Még hogy Osvát Ernő púpos volt! – sziszegte, magasan domborodó vállai közül. – Mert a cikkemben ez áll! Ide nézz!
Azzal fölkapta a Dunántúl corpus delictiként odakészí­tett 10. számát, és kicsapta a 30. lapon.
A vörössel aláhuzigált szöveg így szólt:
„Ez alkalommal a szerkesztőségben tartózkodott Osvát úr is. Sokszor, sokszor leírták már őt, én sem láttam más­nak. Nagy homlokú, komoly, púpos, fekete ruhás férfiúnak, aki okosan csillogó, átható tekintetű szemét vastag szemüveg mögé rejtette…”
Kodolányi, akár egy statáriális eljárás ügyésze, ötször-tízszer-hússzor is rábökött a szóra:
– Púpos! Én papost írtam, te szöveggyilkos! Ez inszinuáció! Botrány! Skandalum!
Szerkesztői gyakorlatlanságomra hivatkoztam, a nyomda ördögére, a mindenféle határidőkre. De Kodolányi elvágta a szavamat:
– Ne köntörfalazz! Erre nincs mentség! Miért nem néz­ted meg a levonatot, miért nem ellenőrizted?… Húszvalahány éves korban olyan legyen az ember szeme, akár a sasé.
– Az ő szeme most is olyan volt. Mint amikor a sas egy ré­ten vacogó egeret észrevesz. – Jegyezd meg, ha a szerkesz­tőd lennék, kitépném a hajadat. Megtépáználak! Fenékbe rúgnálak! – Ezt a kifejezést azonban már ő is sokallotta. Lejjebb szállt. – Na, ebből elég… De elvárom, hogy leg­közelebb helyreigazítsátok a hibát…
(A Dunántúl következő számában meg is jelent a Kodolányi fogalmazta hibaigazítás.)
Várkonyi Nándor a süketek mosolygó kérődzésével, ajkát harapdálva statisztálta végig az egyoldalú civódást. Angya­lian béketűrő és nyájas ember volt. Látta, hogy barátja me­gint lávát ömleszt. Hát nem akart belekérdezni a szavába. Hiszen a mimizált szájmozgással, levegőbe írt betűkkel s kézzel-lábbal történő magyarázat, amelyet gyakran félre is értett, csak elnyújtotta volna az amúgy se kellemes perce­ket.
Kodolányiné némán kézimunkázott egy távolibb sarok­ban.
Házigazdánk, miután kifújta mérgét, egészen megenyhült.
– Kicsit megmostam a fejét a kölyöknek – mondta, mu­togatta Várkonyinak. – Ráfér.
– Mire ér rá? – kérdezte Várkonyi.
– A fejét! – kapott Kodolányi a fejemhez.
– Fáj a fejed? – kérdezte Várkonyi. Kodolányi most hirtelen elérzékenyült.
– Úgy örülök, hogy itt vagytok! – mondta, és kitárt kar­jával jobbról-balról mintha össze akarna ölelni bennünket.
– Hogy megmelegítitek az öreg, beteg farkast. Majd váratlanul:
– Szereted a lecsós rántottát?
– Igen – mondtam.
– Mert azt ebédezünk.
Dehogyis mertem bevallani, hogy a tojásrántotta, amely­nek kénes illata a gyermekkori hajmosások undokságát csapja az orromba, a legkiállhatatlanabb ételem.
Ebéd után a két író nekiszabadult a bibliai ókornak.
Kodolányi azon a télen-tavaszon írta Égő csipkebokor című hömpölygő Mózes-regényét. Fejezeteként szinte egy még hatalmasabb vállalkozásnak (Vízöntő, Új ég, új föld, Jehuda bar Simon). Tudnivaló, hogy Kodolányi figyelmét Várkonyi Nándor több évtizedes megszállottsága, nem is emberszabású tárgyismerete és történelmi kövületeket meg­puhító szívóssága irányította a témára: Jónás fia Simon, a birodalomalapító egyiptomi fáraók és az „istenközelben” élő próféták még távolibb korára; az emberi őstársadalom és őstermészet csak fantáziával megfejthető mamut-nyomaira s mindezek kapcsán az okkult tudományok, varázs­mesterségek, álomfejtések, hieroglifák rejtélyeire. A regény­író a kultúrtörténésztől merített ihletet is. Ezt alighanem ke­vesen tudják. Baráti munkaszövetségük során kötetnyi le­velet váltottak. (Egyszer talán megsokszorosíttatnak ez ér­dekes dokumentumok is.) Mindenesetre, az akarattyai ta­lálkozó idején már fél szavakból értették egymást. Várko­nyi nem hallván a saját hangját, istenneveket, bibliaszövege­ket, próféciákat, könyvcímeket rikácsolt. Héliosz, Nagy Ra­ta, Pohja gyér fogú banyája, Chimalpopoca krónika, Kysikusi Adrastus… Kodolányi pedig, a barátja zsebből elő­markolt „süketcéduláira” jegyezte fel a válaszait. De alig vetett a papírra néhány betűt, Várkonyi már tudta, miről van szó: s rácsapott. Jómagam járatlan voltam az antik­vitásban. Mégis megrendült érdeklődéssel figyeltem őket. Akárcsak egy réges-régi, az őseim által is elfelejtett, az őse­im ősei álomvilágából való városban sétálnék, fűvel benőtt csarnokokban, égboltozatú termekben, szétporladva is ra­gyogó oszlopok között, amelyekhez nincs közöm, nem volt, nem is lesz soha, de az áhítat kötelező, mivel óriás léptű szellemek jártak itt… Így múlt el az idő estélig.
Vacsorára a zöldséges rántottába kolbászt is sütöttek.
Kodolányiné közös szobában: férjének a hagyományos, fej- és lábtámlás ágyban, Várkonyinak a kanapén, nekem talán egy tábori alkalmatosságon vetett fekhelyet. Maga pedig a paraszti feleségek módján, visszavonult egy szemér­mes laktérbe.
– Itt jól fogunk tanyázni – monda Kodolányi, beteg lá­bainak nyugalmas vízszintet találva.
Ezentúl, Várkonyi Nándor „kizáró” fogyatékossága mi­att, kettesben beszélgettünk.
Nem novellát írok, hanem emlékezést, tehát bevallha­tom: ma már fogalmam sincs, miről társalogtunk. Csak ne­vek jutnak eszembe: Mikes Lajos, Babits, Szabó Lőrinc, Basch Loránd, Zilahy. Pártfogók és képzelt ellenségek. Ez utóbbiak voltak döntő többségben.
Másnap reggel Kodolányi írógépének jégeső-verésére éb­redtem.
Kodolányi látszólag évekig meddő volt. Egyetlen sort se írt. Emlékezetében rögzítette bibliai félistenektől és ször­nyektől hemzsegő, zsúfolt meseszövevényű, archaizált stílu­sú regényeit. Elejétől a végéig. Se puskát, se mankót, se jegyzetet nem használt. Majd, amikor a mű „fejben” elké­szült, boszorkányos gyorsasággal kopogta papírra a szöve­get. Naponta tíz sűrű oldalt írt, szinte diktandóra, gyakran mondat közben, a kötőjelnél hagyva abba a munkát. Ezzel a képességével nemegyszer dicsekedett is.
Hanem amikor kiléptem a meleg, ágyneműszagú „tanyá­ból”, újabb meglepetés ért. Kodolányi a falnak fordított íróasztalnál, otthonkában verte gépbe az Égő csipkebokor soros napi penzumát – miközben házias eszmecserét folytatott a feleségével. Hogy mit vásároljon a boltban, s mennyiért. Kihez ugorjon be útközben. Azt a levelet is föl kel­lene adni ifjabb Jánosnak! S ideje lenne már a diót össze­söpörni a padláson…
Amikor pedig megérzett a háta mögött:
– Jól aludtál? – kérdezte. – Örülök. És az éjszakai be­szélgetés is a kedvemre való volt. De a barátságunk azért nem felhőtlen. Ezt ne feledd! – mondta a tegnapi fogadta­tás vicsorával, s írt tovább. – Osvát púpjáért még lakolni fogsz!
Boldog békeidők című regényét is ekképp dedikálta ké­sőbb:
„G. Pongrácnak, bár olykor-máskor zúgolódva, mégis szeretettel, meleg kézszorítással: Kodolányi.”
Majd levette ujjait a billentyűkről, s hátrafordult:
– Míg el nem felejtjük… Lediktálom a helyreigazító nyilatkozatot. Itt a papír, ceruza, írjad! „Legutóbbi közle­ményünk 30. lapján az Osvát Ernőről szóló rész helyesen így hangzik…”
Kodolányi János egyébként századunk egyik legterméke­nyebb prózaírója. Életműve több százmillió szót tartalmaz.”

Befejezésül az írást tartalmazó, Csorbának megküldött Galsai-könyv  ajánlását is bemutatom:

https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2019/10/galsai-maradjatok-aj%c3%a1nl%c3%a1s230.jpg

Köszönöm a figyelmet.