A Csorba Győző Társaság 223. hírlevele.

1. Elnökünk, Nagy Imre professzor októberre választott Ady-verse és verselemzése.

HULLA A BÚZA-FÖLDÖN

Ott feledték a havas sikon,
Ásatlan sírján sohasem nő
Szekfű, Isten-fa, bazsalikom.

Elitatódik nagy csendesen,
S növendékeit veri rajta át
A győzedelmes búzaszem.

S a nyáron majd porhadtan lapul,
Mint megcsúfolt madárijesztő
Arany-tengerben fövenynek, alul.

Letipró sorsa már távolba zúg
S belőle és fölötte díszlik
Az Élet, a reményes és hazug.

Nagy Imre: Ady Endre: Hulla a búza-földön

A mi kis Társaságbeli Ady-sorozatunknak ez az aprócska jegyzet a tizedik darabja. Ideje, hogy ennek kapcsán mi is szembenézzünk az irodalmi művek, kivált a versek értelmezésének gondjával. Mire gondolok? Válaszul elmondok egy kis történetet. Ady kedves éjszakai tartózkodási helye a „Három Holló” volt, ahol hajnalig tartó beszélgetésekre, no, és iddogálásra jött össze barátaival. Ezek az éjszakák gyakran valóságos Ady-szemináriummá alakultak át. (Erre korábban Fülep Lajos esszéjével összefüggésben már utaltam.) Egyszer parázs vita alakult ki egy Ady-versről, melynek során a költő maga is megfogalmazta saját értelmezését a költeményről. Ekkor Reinitz Béla, az Ady-versek megzenésítője felállt, kikapta a költő kezéből a verset, és emelt hangon azt mondta: „Maga nem érti ezt, uram!” Mindenki csodálkozott, de Ady tudomásul vette, hogy minden olvasónak, így Reinitznek is jogában áll saját interpretációt kialakítani a műről, s ez akár el is térhet az alkotó véleményétől. Az olvasó szabad, de amit állít, azt persze a szövegből kiindulva igazolnia kell. Különféle olvasatok lehetségesek. Erre gondolva azt mondom, hogy az én havi jegyzeteim is csupán kísérletek, amelyeket kinek-kinek jogában áll felülbírálnia.
Minthogy október vége van, s már csak néhány nap választ el bennünket Mindenszentek ünnepétől és a Halottak napjától, olyan verset választottam, amelynek témája a halál. Kétszeresen is az. Mert a Hulla a búza-földön, e havi versünk, A halottak élén című kötetben jelent meg (egyre inkább úgy látom, hogy ez Ady legnagyobb, legfelkavaróbb, legmaibb könyve), s tárgya egy holttest leírása, pontosabba egy holttetem felbomlásának bemutatása: „Elitatódik” a havas síkon, majd nyáron „porhadtan lapul”, és lassan szétbomlik a búzamező fövenyén. Igaz, minden halottal valami hasonló történik, de ez mégis más. Mert egy temetetlen halottról van szó. Minden bizonnyal egy harcokban elesett katonáé ez a holttest, akinek nem adták meg a végtisztességet. Sorsa ezért is „letipró sors”, megalázó és embertelen, melynek komor mélységét a vers virágszimbólumai tárják fel: „Ásatlan sírján sohasem nő / Szekfű, Isten-fa, bazsalikom.” Tudjuk, hogy a bazsalikomnak gyógyhatást tulajdonítottak, a szegfűnek hasonlóan, ezt pestisfűnek is nevezték a fertőzéstől megóvó ereje alapján. S ha fellapozzuk Rapaics Rajmundnak A magyarság virágai című, 1932-ban megjelent könyvét, abból azt is megtudhatjuk, hogy az Isten-fa nemcsak a kolostorok kedves növénye volt egykor, sőt, már Plinius is említi, de a házi kertekben is gyakran elültették, mert rontást elhárító erőt tulajdonítottak neki, varázsszernek tekintették. Ezért is ültették temetőkben a sírokra, hogy védje meg a halottat a rontó erőktől, és segítse lelkét a boldog feltámadáshoz.
A vers halottja mindezt nélkülözi. Az ő sírján nem volt, és nincs Isten-fa. Nemcsak az élettől van megfosztva, s nem is csak a méltó elhantolást nélkülözi, „megcsúfolt madár-ijesztőként” ki van szolgáltatva a teljes meg-semmisülésnek. A háromsoros strófák középső sorai rímtelenül, visszhang nélkül koppannak, hiába ölelik át ezt a néma csendet a páratlan sorok rímei. A zenének és a zene hiányának ez a kettőssége a szöveg jelentésének feloldatlanul hagyott, mert feloldhatatlan ellentétére utal. A nagybetűs Élet diadalmaskodik ugyan, a szétbomló hulla rostjain búzahajtások törnek át, de ez a remény a halott katona szempontjából hazug. Hazug – ez a vers utolsó szava. (2019. október 29.)

A vers a Halottak élén című Ady kötetben jelent meg. (Fotók az internetről.)

https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2019/10/halottak-%C3%A9l%C3%A9n-ady.jpg       https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2019/10/halottak-%C3%A9l%C3%A9n-Ady-Athenaeum-4.-kiad%C3%A1s.jpg

Első kiadás                                                                       4. kiadás

2. Csorba születésének 103. évfordulóján, november 21-én csütörtökön 17 órakor, a Tudásközpont kis konferenciatermében tartunk megemlékezést. A est programja még nem végleges. Terveink szerint Nagy Imre elnökünk beszél a Jelenkorban novemberben megjelent és a következő, még a télen megjelenő tanulmányairól. Mindkettő  a múlt század első felének pécsi irodalomtörténetét tárgyalja. A megjelenő tanulmányban Kardos Tibor és Csorba Győző kapcsolatáról is szó esik, ezt előadásában Nagy Imre részletesebben elemzi. Az emlékezés második felében Pintér László Csorba Győzőt az embert mutatja be fotók, hang- és videófelvételek segítségével.

3. Ebbe a hírlevélbe egy olyan Csorba verset  választottam, amely majd az egyik bemutatásra szánt videóban is elhangzik.

BÖLCSESSÉG-ÓHAJTÁS

Én tudom hogy mi lesz a fával
a fa nem hogy mi lesz magával

én tudom sorsát a madárnak
ő nem rövid múltát a nyárnak

s hogy a bogár meg hogy a lepke…
(Szemem alásuhan a kertre)

Én tudom… mégis de szeretném
bölcsességük ha elvehetném!

A képen a költő a tetszhalott kajszifával és szőlőtőkékkel. (1973. február 25.)

“Én tudom, hogy mi lesz a fával…”

https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2018/12/1973-febr-25-1.jpg

4. Figyelmükbe ajánlom az alább beharangozott konferenciát. Sok érdekes előadáscím olvasható benne, biztosan érdekesek lesznek az előadások is.

Nem érhető el leírás a fényképhez.