Nagynak lenni dicső! Nagy költőnek, mint Goethe, Dante, Homeros!
És csöppet se dicső, de nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni,
valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret
vonz engem, nem a nagy ragyogás, a szörnyü talapzat.
Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető
legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset irok:
ennyit kivánok önmagamtól. Munkámat használni lehessen,
ne szájtátva csodálni.
Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tizezer évig araszolva majszol
megannyi puhány kandiság (mit izélt, hol?) és kathedra-éhű hódolat;
se példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszti meg
a multba mutató zsandárkodás; se fennkölt szobor a sarkon,
melyről csurog a vidám verebek és galambok kritikája
nem is őróla – mit bánják, kifene volt? – hanem az életről, kinek szobra nincsen.
Minden nagyság: kicsiség is. Mert van mégnaqyobb, vagy ha nincs: lehet.
De most elképzelek egy fehér elefántot – áll képzeletem benső terében
és nézegetem – mekkora? Most az asztalra vetítem: mint porcelán szobrocska figyel;
most ablakon át a hegyre vetítem: a világot beborítja.
Állandó mérete nincs – nála se kisebb, se nagyobb nincs –
tehetem mogyoróhéjba, vagy mennybolt teknőjébe: mindegy.
Íly mérettelen legyen a munkám. Se kevesebb, se több,
mint amennyi kinyújtózás vagy zsugorodás nélkül erőmtől telik,
se pompás, se szegényes: a mérettelen Istenek teremtésével közös ütemű.