Egy nemzetnél nemcsak az a fontos, hogy vannak-e értékei, hanem az is, hogy vannak-e értékeinek megbecsülői. (Egry József)

Nem tudok mindig újat írni. Néha a legnagyobbak is ismétlik magukat;) Én is megismétlem alább a Magyar Kultúra napján a honlapra tavaly írt szövegeket, képeket.
Egy gondolatot fűznék hozzá az egészhez. Nagy Imre professzor úrral néhányszor érintettük a „ki a magyar?” kérdést. Mert, ha már magyar kultúráról van szó, azt is meg kell kérdezni, ki, mi a magyar? A professzor szerint mindenki magyar, aki magyarul beszél, ír. Szerintem nem. Magyar az, aki magyarul ír, beszél, de emellett magyarul él, álmodik, gondolkodik, dolgozik. Magyar élet, magyar álom, magyar gondolkodás, a magyarok érdekében végzett munka tesz magyarrá valakit a magyar beszéd mellett. Mert a szó veszélyes fegyver, lehet magyarul hazugságokat is mondani, magyar szavakkal, mondatokkal a magyarság ellen dolgozni. Különösképpen érdemtelen politikusaink veszélyesek ebben az ügyben Mert jó észbe vésni Szörényi-Bródyt. (Sajnos, bárki észreveheti, mennyire veszélyes fegyver a szó: a dal szövegét is lehet „alkalomhoz illően” értelmezni. Keletkezése idején az alábbi dalszöveget mindenki egyféleképpen értelmezte, ma már sokféleképpen és eltérő gondolkodású emberekre is értelmezhetik, de ebbe nem mennék bele, mert iszamós terület. Nem szeretném, ha mondataim Csorba csontfejére hullanának vissza, mint ahogyan sajnos ez már megtörtént. Pedig neki, szegénynek ehhez semmi köze. Amit írok, mondok, a magam nevében írom, mondom. De jó volna, ha köztünk volna a költő és segítene, de hát ez nem megy. Aki odaátra elment, onnan vissza már nem jöhet…)

A szó veszélyes fegyver

A szót kimondják
ki tudja, ki hogyan érti
A szót leírják
ki tudja, ki mire gondol

A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen
A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen

A szót hallgatják
ki tudja, ki hogyan érti
A szót olvassák
ki tudja, ki mire gondol

A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen
A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen

A szó elrepül
ki tudja, kit hogyan talál
A szó messze száll
ki tudja, hol áll meg végül

A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen
A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen

(Uez a youtube-on.)

És még két idézet, amelyet a Magyar Kultúra Napján a magyarok figyelmébe ajánlok:

Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted,
Szánt és vess; s hagyjad másnak az áldozatot’

(Kazinczy Ferenc: A nagy titok.)

és a másik:

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

(Huszt a youtube-on)

(Most vettem észre: a magyarságról fentebb írt gondolatot kibővítettem több másikkal. Akit érdekel, olvassa el az idézet után, mit írtam még a sosrkérdésekről.)

És a tavalyi hó, akarom mondani, a magyar kultúráról ezt az oldalt állítottam össze a honlapon a múlt évben.

„Soha nem lehet kihagyni a magyar kultúra napját, de kibővíthetjük így is a mondatot: a magyar kultúrát nem hagyhatjuk ki egyetlen napra sem életünkből… legalább egy vers, kép, zenemű s bármely más – magyar – művészeti, akár népművészeti alkotás erejéig. És mi lehetne más a magyar kultúrát megjelenítő vers a MAGYAR KULTÚRA NAPJÁN, mint a mi Himnuszunk és annak szerzője, Kölcsey Ferenc

Csorba két verset is írt Kölcseyhez: a Kölcsey és a Kölcsey visszagondol a „Vanitatum vanitas”-ra címűt. Mindkettőt ajánlom szíves figyelmükbe.

Ezen a 2024-es évfordulón szeretettel ajánlom minden magyar figyelmébe Kölcsey más sorait is:

A halhatatlan költő örökül hagyta keresztfiának, Kálmánnak a Parainesisben: „Sohasem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével; s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk. Minden, ami szerfeletti sok részre osztatik, önkicsinységében enyészik el. Így a szeretet. Hol az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg.”

Mivel a lehetetlen oktatás miatt ezeket a sorokat, ezt a veretes nyelvet nem minden fiatal olvassa szívesen, talán már meg sem érti (hiszen már az Egri csillagokat is átírják, mert annyira avítt a nyelvezete és olyan sok fölösleges ismeret van benne), lefordítom a fentieket „mai magyar nyelvre”:

Nekünk Magyarország legyen az első! Legalább ennyi jusson eszébe minden magyarnak Kölcseytől/Kölcseyről, ha már a Himnusz gyönyörű sorait nem is tudja hibátlanul elmondani. És tegyen meg mindent minden magyar azért, hogy a magyar emelkedő nemzet legyen és sose mondhassák ránk, hogy a magyar semmilyen formában nem comme il faut. (Írom így, hogy a lassan már csak idegen nyelven beszélő „újműveltek” is értsék, mit írok…)

Nem fűzöm tovább a gondolatsort, mert aztán én leszek comme il faut, bár ehhez nem kell sokat tennem, hiszen sokak szemében már most is az vagyok.

Mindenkinek ajánlom a Parainesis olvasását, lehetőség szerint vissza-visszatérve hozzá, mert mindig új, s új, fontos, személyre szóló intelmet találhatunk benne. Nekem például most ez ragadta meg a figyelmemet:

»Erőszak ritkán orvosol, mert nem világosít fel; példa és tapasztalás által figyelemre bírt emberek egymás után s észrevétlen térnek jobb útra” (Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz.)”

Isten, áldd meg a magyart!

A Himnusz itt meghallgatható Sinkovits Imre előadásában Csorba youtube csatornáján.

Nota bene: Ne bántsd a magyart! Mert, miként gróf Zrínyi Miklós írja:

Ne bántsd a magyart
Az török áfium ellen való orvosság,
avagy
Az töröknek magyarral való békessége ellen való antidotum.

Sors bona, nihil, aliud.
Dulce et decorum est Pro Patria mori.
Mors et fugacem persequitur virum.
Dulcius est pro Patria vivere^*.

[Jó szerencse, semmi más. Szép és
dicsőséges dolog a hazáért meghalni.
A halál még a menekülő férfit is
eléri. Még szebb a hazáért élni.]

Cyrus király, mikor Cresusra Sardis várasát vitatta^* volna, azt irja a historia, a városnak megvételekor egy vitéz magára a Cresus királyra akadván, s nem tudván ki légyen, meg akarja vala ölni. Cresus király fia, aki egész életében néma vala, és soha egy szót nem szólhatott vala, ott találkozván akkor lenni az atyja mellett, látván veszedelmét atyjának, megszólala a vitézhez, mondván neki: Ne bántsd a királt. Valyon nem hasonló-e az én mostani felkiáltásom, édes Nemzetem, te hozzád? Látok egy rettenetes sárkánt, mely méreggel dühösséggel teli, kapóul^* és ölében viseli a magyar koronát; én csaknem mint egy néma, kinek semmi professiom [hivatásom] a mesterséges szólásra nincsen, felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkánt, kiáltván: Ne bántsd a magyart! Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden? hogy senkinek ne keseredjék meg szíve romlásodon? hogy senki utolsó halállal való küzködéseden egy biztató szót ne mondjon? Egyedül legyek-e én őrállód, vigyázód, ki megjelentsem veszedelmedet? Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten az hazámhoz való szeretetet reám tette, imé kiáltok, imé üvöltök: hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tüz! Ime tudománt tészek^* előtted, nagy Isten, mindent akit tudok kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd elől, amint megfenyegettél az nagy Ezekhiel prophétával: Venientem gladium nisi annunciaverit speculator, animarum quae perierint sangvinem de manu ejus requiret Dominus [Ha az őrálló a közeledő kardot (fegyvert, veszedelmet) nem jelzi, a fegyvertől elveszettek vérét az ő kezéből kéri számon az Úr].

Ámen.

[Függelék a ki a magyar kérdéshez]:
„S mert anyakönyvi kivonat, apák, nagyapák talmi vérvonala alapján őrültek döntötték el, ki magyar, ki nem – sokak számára csengett gyanúsan a kérdés: ki a magyar?
Nem a kérdés elhibázott vagy felesleges. A hazug válaszok vastag rozsdája rámerevedett gondolkodásunkra: a sokféle rozsdát kellene magunkról levakarni.
Hányan értették 1939-ben Illyés Gyula rozsdamentes válaszát? „Ha egy indián kisdedet egynapos korában egy kecskeméti tanyára hoznának, az is a magyar testvériséget örökölné.”
Hogyan? Ereiben csipetnyi ázsiai vér nélkül, kardforgató végvári vitéz vagy harcsabajszú magyar paraszt ős nélkül, csupán mert egy kecskeméti tanyán nevelődött, magyarrá lehet egy idevetődött indián?
Lehet – mert nem szükségszerűen lesz azzá. A falra aggatott, kiglancolt ősi kard s kutyabőr nem tesz magyarrá senkit, ha gondolkodásában, érzelmeiben nem magyar. A rézbőrű indiánporontyból lehet magyar ember; a harcsabajszú, Amerikába kitántorgott magyarból jenki.
„Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől.”
Közös múlt: finnugor rokonságunk, nyelvünkben, mozdulatainkban, dallamainkban megőrzött ősi kultúránk, a kalandozások emléke, a honfoglalás, az államalapítás, Szent István, a tatárjárás, Mátyás király, a mohácsi vész, a három részre szakadt ország, Bocskay, Zrínyi, Rákóczi, március idusa, a szabadságharc, Világos… Ezer év Ázsiában, ezer év Európában.
Hasonló gond: elkötelezett tartozásunk egy nép halálához, feltámadásához.
Egy haza: nem csupán a föld, a Kárpát-medence, ahol éltünk és élünk; a haza: létezésünk az időben. Az emberiség általunk megélt, reménytelenül boldog évszázadai, a magyarság története, amivel mi tettük gazdagabbá az emberiség egyetemes történelmét.
Magyar, aki vállalja, megtartja életében, halálában a közös múltat, a hasonló gondot, az egy hazát.
Ki a magyar? – kérdezte Illyés Gyula 1939-ben. Lengyel földön már dübörögtek a német páncélosok, Bécsben cvikkeres SS-tisztek masíroztak, Budapesten országolt a lovastengerész, és politikai meggyőződésükért, származásukért magyarságuktól, szabadságuktól, életüktől fosztottak meg embereket. Pengevillanású volt a mondat: „Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban.”
Ki a magyar? – a kérdés azt rettenti, akit nem rettent börtönben, gondolatban a homály.”
In: Szigethy Gábor: „… Rendezni végre közös dolgainkat…„ Illyés Gyula: Ki a magyar. Előszó

Legvégül a méltatlanul mellőzött Illyés intelme:

Dolgozz levegőben úszó Kéz
működj, nemzeti lét szívdobogása, erő,
hirdesd: veszve a nép, aki lustán, mástól – akár a
mennybeli istentől várja a „boldogulást”.
– Hirdesd: gyáva a nép, amelyet csak vértanuk óvnak:
nem „hőstett” –: napi mersz, köznapi, percnyi courage
ment embert s honokat.

In: DIA. Illyés Gyula: Hunyadi keze.

(Ld. még Szekfű Gyula: Mi a magyar?; Reményik Sándor: Mi a magyar?; Vidnyánszky Attila: Mi a magyar? Babits Mihály: Mi a magyar? és még mások, továbbá google, „mi a magyar” keresés)

Köszönöm ünnepnapi figyelmüket.