Kölcsey visszagondol a “Vanitatum vanitas”-ra

      Kölcsey  visszagondol
   a „Vanitatum vanitas”-ra

Fáj mindenem
(Nem a testem
valami többnyire szívnek hívott de nem szív)
Vastag vas-szürke felhők
rohannak át rajtam sűrű sorokban
kívülről nincs nyomuk
Összegörnyedek (meg se moccanok)
Ó egyéb miatt vagy épp emiatt
gyötörnek éjszakai fölriadások napközi ijedelmek?

De ha már így van rend legyen
Jó hogy rájöttem: hiábavaló

Akartam másokat akartam magamat
a föld színénél kissé magasabbra
legalább annyira hogy talpaink alól
ne por bufogjon föl lábujjaink közt
akartam másokat akartam magamat
úgy dirigálni
hogy a sommázó vélemény
kénytelen legyen embereknek mondani

És még sokat akartam
másoknak és, magamnak
tenni esetleg csak megmagyarázni

Például azt hogy
„Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék”

Vagy:
„Kártyavár légállítvány
Mindenféle tudomány”

Vagy:
„Kezdet és vég egymást éri”           

 Vagy:
„Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Se nem rossz az, se nem jó:
Mind csak hiábavaló.”   

Nem sikerült iparkodásom –

Vagy sikerült? – nem is tudom
Mert egy térben s időben
fondorlatos terepen
végiglátni igazmondó szemekkel
vajon nem a
sikerek sikere-e
maga is? 

(Csikorgó. – Pécs : Jelenkor, 1995. p. 117-118.)