Én egy korszerűtlen, „hagyományos” internet-használó vagyok. Még mindig firefox böngészőt használok. A fiam mindig megmosolyog miatta. De most összeomlott és nem tudom újra telepíteni. Valamiért mindig elakad. Most kor(kór)szerűbb leszek, Chromot használok. Nagyjából talán értem. Szerencsére nem nagyon más.

1. Mai ajánlatom az internetről: Szabó Magda: Január.

Nem mindig hétvégén frissítek, ezért, kérem, kattintson időnként a Csorba-csatorna videóira, ajánlja az oldalt barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel az oldalra, ahol nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. Köszönöm a kattintást!
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. Mai vers Csorba válogatásomból szintén egy újévi vers. A megszokott (?), borús:

1985. január 1.

Száll a fantázia óvatosan
új évet jár be kicsi fekete
foltokkal és nagy-nagy piros terekkel
s mindenképp úgy hogy még teljes jogon
s még a testnek is tervez örömöt
és nem is mindig mérsékleteset
száll a fantázia jól-szervezett
kísérő-csapatokat mozgósítva
s a gödröket és kőtorlaszokat
csak épp formálisan bekalkulálva
mert nem hiszi hogy valami komoly
de azt hiszi hogy folyton befelé
eztán is befelé és most is egyre
otthonosabbá s idetartozóbbá – –

S közben lehet hogy bőrön belüli
s bőrön kívüli mechanizmusok
megindultak már lassan biztosan
és dátumnak nem írja már le e
kéz 86 január elsejét

Az 1985.  január 1. c. vers a Vigilia folyóirat 1986. 12. számában a 924. oldalon jelent meg először; Csorba versesfüzetében 1983 január 1. címmel és 1983 jan. 1. dátummal szerepel.

S hogy mi ne legyünk-maradjunk ilyen borúsak, egy 1983-as kép az unokákról (a verset 1983 január 1-én írta a költő, ld. fönt), a Csorba-kertből. A gyerekek vidámak, kedvesek, a fák rügyeznek, maradjunk ebben. Idén már az ő unokáik is élhetnének, ha a fiúk-lányok kicsit jobban sietnének;) De ők már modernek, jelentsen akármit is ez a szó.

(A képet Csorba Zsófia készítette, balról Pintér Bálint, Hajdinák Szilvia, Pintér Viola. (Bálint nem kövér, sőt…, csak a zsebei tele vannak;)

5. Az Ország Világ című hetilap 1960 április 6-ai száma itt megtekinthető pdf formátumban.  Ezt a számot Csorba hagyatékában találtam. Nem tudom, miért volt meg Csorbáéknál, biztosan nem járt nekik a hetilap. Számomra emlékeket idéz, talán olvasóim is szívesen emlékeznek (már persze, ha velem egyidősek;), még akkor is, ha abban az időben az ún. puha diktatúra felé menetelt az ország – a kemény, kivégzések, bebörtönzések sorát az országra szabadító diktatúrából. De sokan mondják, diktatúra van ma Magyarországon. Kívánom nekik, soha ne tudják meg milyen az.
Nem fogok minden oldalhoz megjegyzéseket fűzni, de egy-egy dologra, eseményre felhívom figyelmüket. Rögtön a címoldal: április lévén miről is szólhatna másról, mint a hős szovjet katonáról. Gondolom, nem sok mai fiatal hallott róla. Itt találtam róla könyvei antikvár bemutatásán kívül adatot.
Az angol nyelvű wiki többet mesél róla:
„Within a few months Vershigora joined the partisan units led by Sydir Kovpak in northeastern Ukraine. After the death of Semyon Rudnev in the summer of 1943, he became Kovpak’s right-hand man and the head of his scouting and reconnaissance elements. Under his leadership, the 1st Ukrainian Partisan Division raided German-occupied western Belarus and eastern Poland, harassing the German rear. On 3 July 1944 they joined the regular Soviet army that was fighting to expel German forces from Belarus. In August 1944, after three years of fighting, Vershigora was promoted to the rank of major general.”
Nos, aki jó partizán volt, az biztos jó író is. Vagy nem;) Ukrajnához biztosan hű volt, ha talán nem is úgy, mint Bandera és utódai…
A második oldal csak félig igaz: a látogatás véget ért, de a párbeszéd nem folytatódik. Sem Hruscsov, sem az utódai nem folytattak párbeszédet Magyarországgal, csak parancsoltak neki. Nekünk…
A harmadik oldal megemlékezés a „fölszabadúlás” – melyik volt a három dúlás Magyarországon? hát a tatárdúlás, a törökdúlás, és a fölszabadúlás –   tizenötödik évfordulójára. Ottan vannak a képeken akik fontosak: Dobi eftás, Münnich eftás és hogy ne feledjem, apró antal eftás. Érdekes, Kádár eftás hiányzik. Pedig ő aztán igazán hálás lehet az oroszoknak/ukránoknak és egyéb csatolt, azóta „rugalmasan elszakadt” népcsoportoknak: ők hozták a nyakunkra. Az ötödik oldalon igazi színészek: Csortos Gyula, Makay Margit és Törzs Jenő. De a következő oldalak igazán érdekesek: pl. tudják-e mi az a kukszu? Aztán ott van egy igazi „nagy nő”: Krencsey Mariann. (8. oldal) Én nem nagyon látok hozzájuk hasonlóan nagy színészeket mostanában. (Legföljebb az öregek között. Mert hát Nagy Ervin pl. már a politikai gyűléseken is kicsi…) A divatot itt Tallin ajánlja kedves hölgyekkel… A Titkos háború című sorozat a kémszervezetekkel foglalkozik. Kényes ügy… Az Optikai csodák a misztikát „kóstolgatja”, a következő oldal a színes fényképezésről szól, „A tudomány és a technika” világából.  Aztán a 16. oldalon a szép(?)irodalom is előkerül, Barabás Tibor és Mihail Lukonyin (?) képviseli. (Az ő nevére talán még az élő irodalmi lexikon Nagy Imre prof. sem nagyon emlékszik:) A 17. oldalon a „kisszínes”, aztán az MSZBT… Érdekes számomra a filmajánló, a Három csillag című „új” magyar film már csak azért is, mert nem nagyon emlékszem rá. Pedig milyen stáblistája van! Valahol meg fogom keresni – online! Aztán az abban az időben kedvelt rovat következik: az újság válaszol.
„JÓZSEF. Ha egy menyasszony úgy érzi, hogy már nem szereti a vőlegényét, hanem mást szeret, akkor csak jót tesz önmagával és vőlegényével, ha ezt őszintén megmondja neki. Mert micsoda keserves, boldogtalan házasság lehet abból, ha egy nő már menyasszony korában ráeszmél, hogy nem szereti leendő urát, akivel egy életet kell maid leélnie! Hogy »sajnálja a vőlegényét elhagyni« és »nem akarja őt megbántani« – ez szépen hangzik, de érhet-e férfit nagyobb bántalom, mint ha, az anyakönyvvezető előtt mondja еgу nő neki, hogy szereti, pedig ez nem igaz. Ajánljuk, hogy nagyon alaposan vizsgálja meg az érzelmeit ez a menyasszony, vajon csakugyan elmúlt-e vőlegénye iránti szerelme. Emiatt nem árt ha még eltelik egy kis idő és addig várakoznak.” Ez ám a gond, nem a világpolitika. És, kérem, akkor is vakon bíztak az újságokban, újságírókban az emberek, mint most… Milyen kár! Természetesen van keresztrejtvény is, és hát Kuba és Fidel… meg viccrovat, sport.
De nekem az utolsó oldal is nagyon tetszik: időszerű, mert választ ad arra, minek a keserű levét isszuk most. Őszinte leszek, főként ez az oldal késztetett arra, hogy alaposabban átnézzem a lapszámot. Nézzük csak!
Ki is igázta le Afrikát? És az éppen ébredező „fekete Afrikáról” jó lenne, ha eszünkbe jutna: Ájropa is ébredezhetne már…
»… nyomorultan feküdtem a földön. Azután megpróbáltam kiszabadítani magam… és végül sikerült széttépnem kötelékeimet…« Ezt a Gulliver utazásaiból vett idézetet írta e rajz alá néhány héttel ezelőtt a londoni konzervatív Sunday Dispatch karikaturistája. És az események fényénél nagyonis érthető, hogy Macmillan brit miniszterelnök a kép balszélén csak kicsiny »liliputi diplomata« az ébredő óriással szemben…
Az elmúlt hetekben (Közép-Afrikáról, a Kongóról, Kenyáról, a Délafrikai Unióról szóló írásainkban) egy-egy pillantást vetettünk az óriás »karjára«, »lábszárára« vagy »nyakára« – ahol éppen pattant egy-egy kötél.[…]
Rhodézia, ahol minden jel szerint az afrikai felszabadítási harc egyik leghevesebb ütközete bontakozik ki – annak az embernek, Sir Cecil Rhodesnak a nevét hordja, aki a kincset érő terület legnagyobb részét 1888-ban havi száz fontért és ezer puskáért vásárolta meg egy Lobengula nevű törzsfőnöktől, ráadásul magával hurcolván a törzsfőnök fiait, hogy a csizmáját tisztíttassa velük. Az óriási véráldozatok árán függetlenség felé törő Belga Kongó fővárosa, Leopoldville, arról az uralkodóról – II. Lipótról – van elnevezve, akinek valaha személyes tulajdona volt a Kongó. Lipót sohasem látta Afrikát – de emberei az évtizedek során nyolcmillió kongóit pusztítottak el, hogy Lipótot a világ egyik leggazdagabb emberévé tehessék. (Kiemelés tőlem: P. L.)
És a rabszolgaságnak – nemcsak az emlékei élnek. A Kongótól délre, a portugál uralom alatt levő Angolában például a kerületi elöljárók egy-egy ültetvényes kívánságára még ma is rendőrökkel fogatnak össze rabszolgamunkásokat a falvakban és adják el egy-két esztendőre. A Délafrikai Unióban »törvényes« a korbácsolás és az »ellenzék« úgynevezett haladó követelésnek nevezte azt, hogy tizenöt korbácsütésnél többet senki ne kaphasson. (Ez rendszerint eszméletlenséget jelent…)
Múltnak és jövőnek, mérgezett nyílnak és bányakombájnnak, varázslatnak és modern nemzeti mozgalomnak ez az egymás mellett élése bonyolulttá tesz mindent, ami Afrikában történik. Az óriás minden porcikája külön tanulmányozást követel. Méghozzá gyorsan. Mert az afrikai iram óriási. Az akkrai rabszolgakastélyt három évszázaddal ezelőtt építették. Hetvenkét éve, hogy Rhodes becsapta Lobengula törzsfőnököt. És 1945-ben még minden csendes volt. Alig néhány éve ébredezik a Fekete Gulliver- és már roppannak az évszázadok alatt ráhálózott kötelékek.”

A Fekete Gulliver.

Micsoda éleslátó elődök voltak az Ország Világnál. Ájropa vigyázz, mert a kötelékek lassan már tényleg leroppannak! Jut eszembe: miért nem azok isszák most a levét Afrika tönkretételének, a migrációnak, akik miatt az van. Mondjuk a belgák, angolok stb. Jaj, jut eszembe az is, mostanában nem comilfo, nem pc  ezeket a mondatokat Európának címezve leírni, hiszen most mi is benne vagyunk… (Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy nem véletlenül maradt meg ez a lapszám Csorba hagyatékában.)

6. Meghalt Hajdu István műkritikus (ld.még itt) a Balkon Kortárs művészeti folyóirat szerkesztője. (Itt az első bejegyzés az ő búcsúztatója.) Miért érdekes ez? Személyes leszek: Hajdu István csoporttársam volt a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar nyelv és irodalom-történelem szakán, 1968-1972 között. Hát, mit mondjak, nem én voltam a legélesebb kés a fiókban, azaz a csoportban. (Nem szerettem tanulni, inkább minden mást csinálta, fociztam, udvaroltam „ezerrel”.) Pista viszont éles volt, nagyon éles. És zsidó. Amiből én nem érzékeltem semmit sokáig, mígnem a híres neves „Burits bárban” sörözés közben – akkor a pécsi madárképzővel;) szemben még földszintes, alacsony házak voltak, s az egyikben Burits néni egyenesen a Sörgyárból vásárolt literes tikettes söröket árulta a disznóól melletti földes padlójú fészerben (nyugodtan lehetett a padlóra köpködni;), literenként 8 kemény forintért, főként kocsisoknak és nekünk főiskolásoknak – szóval sörözés közben, legnagyobb megdöbbenésemre egyszer Pista azt mondta nekem, biztos azért utálsz engem, mert zsidó vagyok. Hát én addig semennyire nem foglalkoztam a zsidókérdéssel, senkit nem osztályoztam nemzete (a délszláv tanszék hallgatóival is voltam egy kollégiumi szobában, soha semmi bajunk nem volt egymással), vallása alapján, őt sem tettem semmilyen skatulyába. Mondtam ezt neki is, de ő nem nagyon hitt a szavamnak. Aztán később megnyugodott. Valamilyen országjáráson voltunk az évfolyam magyar (vagy történelem?) szakosaival Szegeden és bementünk az új zsinagógába is. Összevissza járkálás, számomra ismeretlen kántálás volt a zsinagógában, de én félrevonultam az egyik sarokba, s csöndben figyeltem. Templom ez is, mint a vági kis „fatornyos”, „viselkedni” kell. Kifelé menet aztán Pista mellém szegődött és azt mondta: „Figyeltem ám és láttam, csak te voltál csöndben, más mindenki nevetgélt, beszélgetett.” Nem is nagyon tudtam mást mondani neki, mint azt, hogy hát egy templomban mit csináljon az ember? Na, innentől jóban volt velem. Szakdolgozata Thomas Mann József és testvérei című nagy művének elemzése volt. A tetralógia – Pista általi – elemzéséből már semmire nem emlékszem, viszont a kötet egyik fontos részletére igen: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? […] Mert […] minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk, a kezdeti alapok tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármilyen kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe. Találóan mondhatjuk itt, hogy »újra és tovább«, mert kutató buzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő játékot űz, látszatmegállókat és úticélokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb szakaszok tárulnak fel […] /Előjáték: Pokolraszállás/ ” (In wikipédia)

Bizony így van. Lehet, Pista, te nem egészen úgy emlékszel a múltra ahogyan én, ha eljut hozzád oda a másik világba ez pár sorom, de mindegy, mert te már tudod, ugyanaz az Isten (Jahve?) vigyázott ránk itt a földön és vigyáz rád már ott a magasságban.
Hát ugyanaz az Isten nyugosztaljon, kedves Pista, a te Istened és az én Istenem is. Ketten együtt csak jutnak valamire;)

Istenről jut eszembe a vági templom, mellette jobbra a paplak, azaz plebánia. (Így monták, mongyák (sic!) mifelénk.) Jobbra fönt az orvosi rendelő és az orvos háza. Mellette lehetett bekanyarodni az utcánkba, a Kis utcába, azaz a Petőfi Sándor utcába. (A Nagy utca ma is megvan, a kicsivel párhuzamosan. A névadásnak egyszerű oka van;))

Itt meg a Rába, amikor árad és rajta kedves hidam. Bizony, ilyenkor az úton sem kehet továbbmenni Kemenesszentpéter felé. Kemenesszentpéter jobbra, Vág balra, Rábasebes följebb… három falu egymás hegyén-hátán.  Nem véletlen a mondás, „ahun szempéter vág ott sebes”, azaz ahol Szent Péter vág, ott sebes;)

Itt további vági képeket nézegethet. Ha érdeklik az én emlékeim;)

Hogyan jutottunk ide Hajdu Pistától? Lám csak, tényleg mélységes mély az emlékezés kútja.

Elnézést a „személyeskedésért”.

Köszönöm figyelmüket.