1. Ma két verset ajánlok. Ezúttal is itt a honlapon, mert a letöltő nem működik. Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre, Sipőcz András előadásában és Babits Mihály: Fortissimo Rátóti Zoltán előadásában.
Nem mindig hétvégén frissítek, ezért, kérem, kattintson időnként a videókra (mostanában erre a Csorba-linkekre), ajánlja az oldalt barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel az oldalra, ahol nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. Köszönöm a kattintást!
Csorba youtube csatornájára feltöltött videók listája (162 cím) itt megtekinthető (2024. 11. 28-ai állapot.)
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. Mai vers Csorba válogatásomból Csorba egy kiadatlan, cím nélküli verse az egyik versesfüzetből.

[A halál is helyénvaló…]

A halál is helyénvaló,
az élet is helyénvaló –
De aki él, az éljen,
ne keserítse száját rettegéssel.
Példa a kerti gyom körülöttem:
a szívós tarack, gyönge árvacsalán,
a lámpás gyermekláncfű, a sudár
szép farkasalma és a többi mind-mind.
Egynyári életük csaták,
győzelmek és próbáltatások
füzére, de élet,
élet:
szakadatlan
bizonyság s tiltakozás.
Bizonyság a napfény a felhő,
a szél, a hajnalok, s az esték,
a sarjadás, a termő változás mellett
s tiltakozás
a sötétség, a meddő bomlás ellen.

Mert a nagy törvényt csak így képes
terjeszteni élő
s így válik méltóvá a halálra is.
A halál életet kíván,
nem élet-látszatot:
saját magával nem táplálkozik.

Íme, a kertnek tanítása (61. május 6.)

(Idézetet ebből ld. az 5. pont végén.)

A vers azonnal törvénybe foglalja, hogy „a halál is helyénvaló”, ugyanúgy, mint az élet, s azt is azonnal alaptétellé teszi, hogy az élő emiatt „ne keserítse száját rettegéssel”. A helyénvaló szó „kétfenekű”, mert úgy is megfejthető, hogy „jogos”, de úgy is, hogy a helyén kell értelmezni életet és halált is. És természetesen mindkét értelmezés jogos. Fogadja el az ember a törvényt, amelyet a kert növényei mutatnak neki példaként: az egynyári virág is bizonyság a termő változás mellett és tiltakozás egyben a sötétség és a meddő bomlás ellen. Tehát miközben Csorba a halállal viaskodik, az életet dicséri, harcol az elmúlás ellen. „Életigenlő, halált látó”, ahogyan azt kritikusa írta. Az élő csak akkor méltó a halálra, ha ezt a nagy törvényt elfogadja, terjeszti, mert a halál – szögezi le Csorba a zárótételben – életet kíván, nem az élet látszatát, mert a halál „saját magával nem táplálkozik”, mert a halál tápláléka az élet.
Így aztán érthető is, hogy miért gondolják sokan Csorba verseit „nehéznek”, túl sötétnek. Pedig csak annyi kell megértésükhöz, hogy az olvasó is olyan elmélyülten olvassa és fogadja be a sorokat, amilyen elmélyülten, töprengve írta azokat a költő. Ebben a rohanó világban a „percemberkék” egyre vadabb és magamutogatóbb tobzódásában ez nehéz, szinte lehetetlen, pedig néha meg kellene állni, hogy a pillanatot is jobban értsük és legyen képességünk a nagyobb összefüggések megértésére, ezzel a jövő pontosabb tervezésére, megélésére is.

5. Temetőkről, sírokról tartottam előadást a Dél-Dunántúli Történelmi és Sajtótörténeti Egyesület 2024. 12. 04-i konferenciáján. Talán nem lesz túlzó magamutogatás, ha itt közlöm az előadás vázlatát és elérhetővé teszem az előadás diáit, itt. Előre is köszönöm figyelmüket, ha követnek a temetők és sírok között tett „sétámon”.

Az előadás szerkesztett vázlata. [Az előadásból időhiány miatt kimaradt, csak tervezett részeket itt dől betűkkel írom. P. L.]

Tanít a temető

Az előadás első változatát a Csorba Győző Társaság 2024. szeptember 15-ei, a költő halálára emlékező gyűlésére állítottam össze pécsi, Pécshez köthető írók, költők, művészek sírjairól.

Most, a „bővebb merítésű” hallgatóságnak, bővítve adom elő az akkori mondandómat, mert nem csak művészek sírjairól beszélek majd, hanem általában temetőkről, a temetőknek életünkben, halálunkban, történelemben betöltött fontos szerepéről. [Mert halál nem csak a temetőkben, történelmünkben, de életünkben is „‘helyénvaló” állapíthatom meg mostmár, Csorba után szabadon.]

Hogy halálunkban mi a temetők szerepe azt tudjuk, de mi a szerepük életünkben? Az emlékezés és az emlékeztetés. Az élők a temetőben emlékeznek meghalt szeretteikre, ismerőseikre, ismeretlenekre, és emlékidézés közben, a holtak életének ismeretében, megismerése közben történeteikből tanulságokat is levonhatunk, mi – még – élők. A holtak segítenek élni – ezt a címváltozatot is használtam egyszer…

A temetőkről és a halálról könyvtárnyi irodalom található, én most néhány saját(?) gondolatot gyűjtök egybe.

Az első tanulság lehet pl. az, hogy a halál életkor szerint – sem – válogat. A látvány a Pécsi Köztemetőben azonnal mellbevágó: ha az északi bejárat felől megyünk be, a kaputól jobbra azonnal kisgyerekek, kisgyerekek, csecsemők sírja fogad minket. Sőt, angyalkáké is… Aztán beljebb haladva, balra az első keresztútra térve megtalálhatjuk Csorba Győzné sírját, aki 91 évet élt, ugyanabba a sírba pedig, ahol ő pihen, halva született dédunokája hamvainak csöppnyi urnáját is eltemettük.

Második tanulság: a halál érdem szerint sem válogat. Tovább haladva, a pécsi temetői kápolna déli oldalán, ahol régebben valamiféle díszsírhelyek lehettek, mások mellett Várkonyi Nándornak, Pécs nagy öregjének, nagyszerű tudósunknak a sírját találhatjuk, nem messze tőle pedig Gyurkó Lajos vezérőrnagyét, a gazemberét, ki 1956-ban repülőről békés tüntetők közé lövetett („Október 27-én Gyurkó parancsára egy vadászgép géppuskatüzet zúdított Tiszakécskén az éppen a Himnuszt éneklő tömegre. Tizenhét halott és 110 sebesült maradt a földön.” In: Internet). Gyurkó pályáját (lopás miatt) benzinkutasként fejezte be Pécsett. A „puha” kádári diktatúrától mégis díszsírhelyet kapott, így békésen pihen azóta egy parcellában, szinte egymás mellett, a tudós és a sokszoros gyilkos.

Harmadik tanulság lehet a fenti történetből, hogy a diktatúra és az utókor a saját érdeke szerint válogat, s tömeggyilkost is díszsírhellyel jutalmazhat. (Aztán ki is dobhatja, sőt, sokszor ki is dobja onnan őket.)

Negyedik tanulság, a halál demokratikus: elvitte Kádár, Apró, Dögei-t, elvitte a degeneralisszimusz posta- és vonatrabló Sztálint is, de elvitte Antall Józsefet is. A halál a demokratikusan megválasztott vezetőket és a diktátorokat is elragadta, szülő- és működési helyüktől függetlenül.

Az 1160 körül, Flandriában született Hélinant, a froidmonti cisztercita, a középkori francia halálköltészet kiváló képviselője, a Vers de la mort, a Halál versei szerzője mindent megmagyaráz:

Halál, mindenhol gazda vagy,
minden vásáron megmarad
hasznod, s a dúsat megnyuzod.
Kezedtől porbahull a nagy,
báb lesz a leghatalmasabb…”

„A szépség és a kincs mit ér?
A méltóság s a dics mit ér?
Majd a Halál sírunk felett
derűt, borút kedvére mér.”

Versfüzérében Helinant összesen 50 strófában „énekli meg” a mindenkit „demokratikusan” elérő halált. (Az ófrancia nyelven írt Halál verseit Csorba Győző zseniális fordításaiban – mert két fordításban is – olvashatjuk magyarul.)

Ötödik tanulság, vagyis általános tanulság: a halál úr mindenen! A fentiek alapján kimondhatjuk, ha van demokratikus „intézmény”, akkor az öreg kaszás az. Az a gyanúm, az egyetlen…

És sok tanulság lehet még, pl. az is, hogy temető és a temetés sokféle lehet: lehet koporsós, lehet urnás, lehet „szórós” (Pécsett is van szóróparcella), lehet temető a katonák tömegsírja, lehet temető a levegő, (ld. hamvak szétszórása, krematórium füstje), s talán a legnagyobb temető az óceán. (A tengerek utasai mellett mennyi katona pusztult hullámsírba a háborúkban… fölöslegesen!)
És ide kívánkozik egy különös, magyar vonatkozású „temető”, egy tengeri hadisír, az SMS Szent István csatahajó temetője, a csatahajó 1918-as „halála” után. A Szent István magyar építésű csatahajó, amelyet, 1918. június 10-én a MAS 15 jelű olasz gyorsnaszád (torpedókkal felszerelt motorcsónak) torpedói süllyesztettek el, első bevetése során, Pula, közelebbről a horvát Permuda szigetének közelében. (Milyen abszurd: a legnagyobb hadihajót egy motorcsónakról süllyesztik el!) A roncsot a horvát hatóságok 1974-ben hadisírrá nyilvánították, azóta nem zavarhatják meg a nyugalmát tengeri sírrablók.

Maradjunk még kicsit a Szent Istvánnál és a tengeri csatáknál, már csak azért is, mert ezt a részt az előadásban időhiány miatt nem tudtam kibontani teljesen. Beszéltem ugyan elnagyolva Gallipoli és Otranto I. világháborús tengeri csatáiról, a hiányok egy részét most pótolom. Miért éppen ezt a két olasz várost emelem ki? Olasz vejem ősei Gallipoliban éltek, ott temették el őket. Az ősök egy része viszont munkát keresve egészen északra, Trieszthez közel, Monfalconéba költözött (ez a munkalehetőség után északra vándorlás tulajdonképpen azóta is tart), ahol Európa talán második legnagyobb hajógyára adott munkát nekik. Így kislányom férjének szülei (és kislányom is) monfalconei lakosok lettek. A kedves rokon pedig elhatározta, hogy feleségemmel, az ő feleségével és két gyerekükkel, vagyis unokáinkkal, s velem elautóznak Gallipoliba, a csizma legdélibb sarkába „őslátogatásra”. Így keveredtem én egy nagyon fárasztó, de csodás egyhetes utazással Gallipoliba, ahol a híres angol-török tengeri csata volt az első világháborúban. Mel Gibson egészen kiváló filmet készített erről. A csata lett angol részről a totális vereség miatt Churchill veszte (le kellett mondani tengerészeti miniszteri címéről, mert elhamarkodva, rossz felszereléssel, rossz haditervvel küldte a harcba a hajókat és a partraszállókat), ugyanakkor az angol támadókkal szembenálló Kemal atatürk (akkor Gazi Mustafa Kemal Paşa) felemelkedésének megalapozása, akinek katonái legyőzték az angol seregeket. Kemál (akkor még nem atatürk) azt mondta katonáinak, „Nem harcolni küldelek titeket, hanem meghalni.” Beszéltem volna még a négy otrantói hajócsatáról – az otrantói szoros kijárat Ázsia felé -, de erre nem került sor, mert helyette kissé elragadtatva magamat a politikusok és a katonai vezetők felelősségéről beszéltem, Churchillről és Kemálról is, akik értelmetlen háborút vezettek és általában mindenkiről, maiakról is, akik háborúba küldték/küldik nemzetük legnagyszerűbb fiait. Még Gyóni Géza Csak egy éjszakára című versét is idéztem. Most néhány további mondatot ideírok még arról, miért kerül ide Otrantó is. Ez a fontos város a csizma sarkantyújának majdnem pontosan Gallopollival szemben fekvő tengerpartján található. És ezért tudok néhány dolgot az otranatói csatá(k)ról is. Tudom azt pl. hogy négy is volt, a harmadik, 1917. május 15-i otrantói csatában részt vevő osztrák-magyar hadihajók pedig egy kivételével magyar építésűek voltak! (ld. kiváló magyar mérnökök). Fontos adalék nekünk magyaroknak az, hogy a csatát Horthy Miklós kezdeményezte és ő vezényelte fényes győzelemre csatahajóit az SMS Novara (SMS = Seiner Majestat Schifft, azaz Őfelsége Hajója) fedélzetéről, amely a csatában súlyosan megsérült, akárcsak Horthy, ám a későbbi kormányzó a magyar-osztrák hajóhad legfényesebb tengeri győzelmét aratta, hordágyról irányítva tengerészeit. Horthy hírneve is innen eredeztethető. Tulajdonképpen ez a győzelem, melyről az ellenfél tábornokai is elismerően nyilatkoztak, szerepet játszott későbbi kormányzói kinevezésében is. A IV. otrantói csatában aztán végzetes vereséget szenvedett a Szent István csatahajó vezette magyar-osztrák hajóhad A Szent Istvánt elsüllyedt (ld. részleztesen az előző bekezdést), erről filmfelvétel is fennmaradt.

Mi értelme volt és van hát a háborúknak? Kinek használnak? Ezeket a kérdéseket is föltesszük, föl kell tennünk ezeket is a temetőkben… És ezekre mindenkinek tudni kell(ene) válaszolni.

Azzal folytattam, hogy a temetőkben szemlélődve azt is megtudhatjuk, hogyan, mennyire becsüli múltját az utókor, egy család, nagyobb közösség, falu, város, ország, nemzet, nép. Ebből pedig az adott embercsoport pillanatnyi állapotára és várható jövőjére is lehet következtetni. Erre később még a diákon is visszatérek. (Ld. az őskereső olasz familiát.)

Tehát összegezve az is tanulság lehet, amit én mondok: tanít a temető. Megtanítja a fentieket és ha ismerjük a sírokban nyugvókat, akkor azt is megtanulhatjuk, kik voltak rosszak, kiket nem érdemes, nem szabad követni (pl. Gyurkó Lajos) és kik a jók (pl. Várkonyi Nándor) és tőlük mit érdemes tanulni.

Oldandó a feszültséget, mondhatjuk, az életben csak két dolog biztos, a halál és az adó.

Hogy még jobban oldjuk, ideidézem még egyszer a fent idézett Csorba vers első négy sorát:

A halál is helyénvaló,
az élet is helyénvaló –
De aki él, az éljen,
ne keserítse száját rettegéssel.

De azért ne feledjük a vers befejezését:

A halál életet kíván,
nem élet-látszatot:
saját magával nem táplálkozik.

(Teljes vers a 4. pontban olvasható.)

És akkor, nézzük hát a „tanító” holtakat a pécsi és a pesti temetőkben, ezúttal is főleg művészeket, írókat és festőket.
(Itt következett a pps bemutató, de talán csak az első 10 diát tudtam vetíteni. Lejárt az időm. Ajánlom figyelmükbe mind a negyven diát erről az oldalról. Lassan töltődik, nagy fájl, lehet, csak a számítógépre letöltve nyílik meg!)

Mutatóba három temetői kép. (Ezeket az előadásban nem emeltem ki, eddig nem jutottam el.)

1. Gallipoli. Sírok ott. Vejem és az unokák az ősök sírját keresik éppen. Nézzék meg, milyenek építmények ezek a síremlék(műv)ek, amelyek a temető utcájával (ez csak egy a sok közül, és mindegyik ilyen) együtt a holtak iránti mély tiszteletről tanúskodnak. Ahogyan az is, hogy hajlandók voltak az ősöket meglátogató utódok a pihenőkkel együtt közel 12 órás, közel 1200 kilométeres autóútra…

A 312. Csorba blog melléklete: Gallipoli temető, unokák, ükunokák őskeresőben.

2. És az egyik ős sírja meg is van! Addoloráta … gyakori névelem, utalás a Fájdalmas Szűzre.

A 312. Csorba blog melléklete: készül a dokumentáció: az egyik ős meg is van!

2. Pécs. Sírok itt… én meg itt sírok. Milyen tiszteletről tanúskodik ez a temetőrészlet? (Persze, mondhatják, lenyírják majd a füvet, vannak szebb részek is, pl. éppen a díszsírhelyek, a temetőkápolna, urnatemető stb, de akkor is: mi ez?)

A 312. Csorba blog melléklete: Pécsi temetőrészlet

3. Katonatemető, Redipuglia

A 312. Csorba blog melléklete: Redipuglia. Hősi halottak temetője

A katonatemetők a temetkezési kultúra fontos részei. A hazáért, elveikért életüket áldozó katonák, vagy a „csak” parancsra, erőszakkal „vágóhídra” hajtott emberek (Vonnegut: Ötös számú vágóhíd) sírjai a temetőknek (ma már Pécsett is) tisztelettel gondozott részei, de önálló katonatemetők is lehetnek. A bűnbánó(?) politikusok, hadvezérek építtetik ezeket, miután halálba vezényelték a derék polgárokat. Olaszországban van például a világ egyik legnagyobb haditemetője, Redipuglia. 107 m magas, 108187(!) katona csontjai vannak eltemetve itt. 1938-ban Mussolini avatta, adta át. Állítólag ott nem mondott rikácsoló, harsány beszédet, talán tudta, ha valahol, ott illik, hallgatnia.

7. Nem illik ide, csak halkan megjegyzem, micsoda világ „jött ránk”: világháborúvá eszkalálódó helyi háború(cská)k itt vannak a nyakunkon, közben az eltunyult, jólétbe belezavarodott szomszédok Bécsben kiállítást rendeznek a bécsi szeletről. Hm. Ha más nincsen, ez is eladható művészetként. És így haladnak a birodalmak – Amerika a gerjesztő és Európa az elszenvedő – az összeomlás felé.

Köszönöm figyelmüket.