De hogyha mindez csak mese?

Persze Galsai sem tudott küldeni semmiféle jelet…

5. A Csorba és Pécs kapcsolatát bemutató sorozatom 5. folytatása: Elvesztett otthonok. Beszélgetés, a beszélgetőtárs Kabdebó Lóránt. In: Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. Pécs : Pro Pannonia, 2001. Idézem az első mondatokat, amely idézetnek azt a címet is adhatnám: Így kezdődött.

„– Csorba Győzőt egy kert közepén álló házban találom. Előzetes beszélgetésünkkor említette: ez a tizenkettedik lakása. Hadd kérdezzek most ezekről. Azt hiszem, történetük egyben egy kis várostörténet, sőt irodalomtörténet is lehet.
– Valóban ez a tizenkettedik hely, itt Pécsett, ahol lakom. Mindig Pécsett laktam, ennélfogva számomra az élet helyszínét Pécs jelentette.
– Persze, majd megengeded, hogy beszélgetésünk során azért mégis más helyszín felé is kitekintsünk.
– Természetes. De most szeretném röviden elmondani, hogy ez a tizenkét lakás hogyan és miért következett egymás után. Ugyanis, ha az én idén betöltendő hetven évemet elosztjuk tizenkettővel, akkor kereken hat és fél, ha jól tudok számolni, jut egy lakásra. Viszont ebben a lakásban, ahol most lakom, már huszonhetedik éve élek, ami azt jelenti, hogy nem egészen arányosan oszlottak meg a különféle lakóhelyeim évei. Ebből az is következik, hogy a költözködéseim nem mindig önkéntesek voltak.
Kezdődött azzal, hogy megszülettem, innen körülbelül úgy kétszáz méterre légvonalban, a Vilmos utcában. Csak úgy érdekességként megjegyzem, hogy Zsolnay Vilmosnak a családja volt itt akkoriban a tulajdonos, még mielőtt ezek a házak felépültek. Van György utca is, Miklós utca is. Mind a három utca a Zsolnay-család egy-egy tagjáról kapta a nevét. A Vilmos utcában születtem, de hatéves koromban már el kellett onnan költöznünk, ugyanis azt a házat, ami akkor magánház volt természetesen, megvette egy postás, ahogyan nekem később elmesélték. Mert hát hatéves koromban én még nem tudtam pontosan, hogy mi történik. Az a postás be akart költözni a lakásba, el kellett mennünk. Ugyanakkor, ez 1922-ben volt, amikor az első világháború után megindult az élet Pécs délnyugati részén, egy régi temető mellett, egy volt szemétgyűjtő telep helyén építettek egy úgynevezett tisztviselőtelepet. Ez kis házak sorából állt, minden házban négy lakás, méghozzá úgy elosztva, hogy a házak körül mind a négy lakónak kis kert is jutott. Ide kerültünk. Nem azért, mert valami közünk lett volna a tisztviselőkhöz. Édesapám MÁV, tehát vasúti betűíró volt. A vagonok falára különféle titokzatos jeleket, betűket írt, a vasútállomás melletti műhelyben festő és főleg betűíró, tehát címfestő munkákat végzett. Amikor ez a költözködési kényszer bekövetkezett, akkor már a családunk teljes volt. Ami annyit jelentett, hogy kilenc gyermek és két szülő élt, vagyis összesen tizenegyen. Én a sorozatban a nyolcadik voltam, tehát majdnem a legkisebb. Föltételezem, hogy inkább szociális szempontok vezették a városi törvényhatóságot – akkor ugyanis még nem tanács volt –, hogy nekünk ott lakást biztosítson. Körülöttünk mindenhol valóban tisztviselők laktak, sőt, még katonatisztek is, aktív meg nyugdíjas katonatisztek. Jellemzésképpen: az egyik lakó, aki ugyanabban a házban lakott, amiben mi, egy mérnök volt, a másik egy törvényszéki bíró, a harmadik pedig egy tűzoltótiszt. Hát ezek közé kerültünk mi egyáltalán nem hasonló rangban. Itt laktam tízéves koromig. Ez a lakás azért volt nagyon kedves számomra, mert volt egy kis kert hozzá, ahogyan említettem. És nem volt háziúr, még úgy sem, hogy elsején jött volna a lakbérért. Teljesen szabadon garázdálkodhattunk abban a lakásban. Azért mondom ezt a szót, mert nekem valamennyi bátyám már akkor serdülő fiú volt, és hozzá iparosgyerekek mindannyian. Amikor én hatéves voltam, akkor a legidősebb bátyám már húsz, és onnan kezdve lefelé, a közvetlen utána következő négy évvel volt idősebb nálam. Ezek a már mind félkamasz vagy kamasz fiatalok nagy életet éltek. Olyannyira, hogy hamarosan már a telepnek szinte egész gyerekseregét vagy kamaszseregét oda csábították a mi lakásunkba, mert hát ott volt élet mindig. Jellemző, hogy az egyik szomszédunknak, a mérnöknek, három fia volt, azok is mindig ott tartózkodtak nálunk. Oldal-szomszédunk törvényszéki bíró volt, neki viszont egyetlen gyereke volt. Az meg egyszerűen nem tudott játszani. Féltették is, alig engedték ki a lakásból. Ez azzal járt, hogy időnként áthívtak, hogy menjek játszani a fiúval. Így ismertem meg olyan játékokat, amikhez én soha életemben nem juthattam volna hozzá. Ahogy mondtam, egyetlen gyerek volt, és a szülei mindent megvettek neki, amit el lehetett képzelni. Én tanítottam meg játszani.
Mi itt igen boldogan éltünk azért is – ami kicsit furcsán hat –, mert tőlünk körülbelül ötven méterre kezdődött egy régi temető. A mi lakásunkat és ezt a temetőt csak egy kocsiút választotta el egymástól, a telep egyik része a temető mellett futott. Ez a temető számunkra csodálatos játszótér volt. Nem temettek már bele, dzsungellé változott. Ebben a dzsungelben nekünk egyetlen ellenségünk vagy ellenfelünk volt csak; mégpedig az ott ragadt temetőőr, aki ugyan nem őrizte már különösképpen a temetőt, de ha valami pogányságot elkövettünk, akkor azért meg-megkergetett minket. Ez a temető annak a társaságnak – és az elég népes társaság volt –, amelyik ott lakott, a legkülönfélébb szórakozásokat, érdekességeket, tapasztalatokat nyújtotta. Láttunk mi itt fiatal párokat elrejtőzni a bokrokban, láttunk Mindenszentek napján még sírlátogatókat is, égett még néhány síron gyertya. Mert ahogy mondtam, már nem temettek bele, de hozzátartozók még éltek, és a temetőt még nem szüntették meg.”

Azt hiszem, ebből a rövid idézetből is jól látszik, miért került a Csorba és Pécs sorozatba ez a beszélgetés. Kérem, olvassák el a hivatkozott helyen az egész „vallomást”.

5. És most valami egészen más: Szabó László Gyula (Pécs, 1942. március 28. –) professor emeritus, gyógyszerész, kutató, egyetemi tanár küldte el nekem kedves feleségével a Brantner Antal gyógyszerészről szóló kötetet, amelynek felelős kiadója Szabó professzor volt. Baloldalt Szabó László, jobboldalt Brantner Antal.

  

Idézem a fenti címről a könyvismertetőt: (Sajnálatos, hogy az ismertető címében Brandtnernek írják a kutató-gyógyszerész nevét.)

” A borító hátlapján olvasható: [Brantner Antal, P. L.] „A pécsi Gyógyszerésztudományi Kar alapítása szempontjából jelentős hatást gyakorolt a gyógyszerészi kémiai szemlélet kialakulására a budapesti Semmelweis Egyetem neves oktatója, a múzeumalapító Brantner Antal (1929-2006), aki igazi baranyaiként kezdettől fogva nagy örömmel támogatta a pécsi gyógyszerészképzés tervét. Az általa Szentlőrincen létesített Brantner-Koncz Műemlékház ma is igen értékes gyógyszerész- és helytörténeti értékeket tár elénk, mint alapítványi múzeum, könyvtár és kutatóhely.
A könyvben munkásságát volt munkatársai, Hankó Zoltán, a Magyar Gyógyszerészi Kamara elnöke és Takácsné prof. Novák Krisztina méltatják.
A szentlőrinci Alapítvány tevékenységét Győrvári Márk, volt szentlőrinci polgármester, kuratóriumi elnök mutatja be.”
Az egyes fejezetek szerzői:

• Győrvári Márk, Nyersné Gödöny Zsuzsanna: A múzeumalapító – A szentlőrinci helytörténeti alapítvány létrehozása és működése;
• Grunda Miklós: Dr. Brantner Antal gyógyszerészeti gyűjteménye;
• Takácsné Novák Krisztina: Dr. Brantner Antal a gyógyszerészi kémia tanára és kutatója;
• Mayer Klára: Emlékezés-töredékek dr. Brantner Antal szentlőrinci gyógyszerészre;
• Gál Károly: Tóni;
• Hankó Zoltán: Dr. Brantner Antal szerkesztő – a mentorom.

Sok korabeli fénykép, érdekes dokumentum teszi érdekes olvasmánnyá a most megjelent könyvet.
A Kar által kiadott történeti kiadványokat, köztük ezt is oktatási célra (a Gyógyszerésztörténet szabadon választható, időszakos tantárgy) és ajándékozásra szánjuk.”

A kötet felelős kiadója prof. dr. Szabó László a Pécsi Egyetemi Gyógyszerészképzésért Alapítvány elnöke

Megható számomra az az igyekezet és magasszínvonalú történelmi kutatómunka, amely a gyógyszerészeket jellemzi és amely szeretetben, tiszteletben kapcsolja össze őket. Sokszor hiányolom ezt a fajta összetartást a író-írogató emberek között, dehát őket „más fából faragták,” mint a Gyógyszerészeket. Szabó László ennek a gyógyszerész-összetartozásnak egyik fontos  „kovásza”, kelesztője.

Itt kicsit szerénytelen leszek: örömmel írhatom, hogy a kiváló tudóst, „a Laci bácsit” van szerencsém közelebbről ismerni. Erről tanúskodik a 282. Csorba (akkor még) hírlevél, amelyben főként róla és az Egymásért vagyunk című kötetéről írok. Szabó László felesége az én feleségem munkatársa volt a Pécsi Tanárképző Főiskola (ma már PTE Bölcsészkar) könyvtárában, innen az ismeretség. A professzorral egyszer együtt voltunk könyvtári kiránduláson Püspökszentlászlón, ahol a csodás arborétum minden egyes növényét, ideértve még a számunkra csak gazoknak látszó kis korcsokat is bemutatta, megmondta latin és magyar nevüket, föltárta hasznukat, vagy éppen káros tulajdonságukat. Szinte lubickolt a kertben az ősi fák és a fiatal sarjak között. Aztán eszembe jut éppen a szentlőrinci Brantner házban, ma már múzeumban, végzett közös munkánk, a Brantner gyűjtemény könyvtári részének rendezése, selejtezése, amikor a polgármester nagyon finom helyi, szentlőrinci lángost hozatott nekünk ebédre és ahol kicsit gondolkodtunk, hogy a Móró Mária Anna tudós pécsi könyvtáros által csak Issekutz-Issekutz-nak nevezett Gyógyszerrendelés című kötetet talán mégsem kéne kidobni, mert történeti értéke kétségtelen… De hol van már az a gyógyszerrendelés, hiszen ma már a „felhőben” én is megnézhetem a felírt, sőt, a közelmúltban kiváltott gyógyszereimet, s az orvos is csak rákattint és kinyomtatja az adatbázisból a receptet. És aztán arra is emlékszem, amikor a Brantner házból a szentlőrinci buszmegállóba menet a járda széle és a kerítés betonaljzatának rése között növő mindenféle virághoz, gazhoz lehajolt, és elmagyarázta, mi az és mire jó, vagy nem jó… Nagyon kellemes emlék az is, amikor a professzor elvitt ugyancsak Szentlőrincre egy gyógyszerész-találkozóra, melyen a gyógynövényekről volt szó. Itt is meghatott az a meghitt, baráti légkör, amelyben a gyógyszerészek találkoztak. A szünetben az állami gazdaság vendégelte meg a résztvevőket, köztük én is jókat falatoztunk a sűrű gulyáslevesből.
Nagyon sajnálom, hogy a szentlőrinci látogatásról készült közös képek valahogyan elkeveredtek.

A 282. Csorba blogban kicsit másképpen, de ezt írtam:  „Örülök annak és büszke is vagyok kicsit arra, hogy ebben a mai tudományos világban, a sok-sok egyetemi „professzor”, elöl-hátul dr., habil és egyéb „epitheton ornansokkal” felcicomázott egyetemi alkalmazott közül két olyan VALÓDI professzornak lehetek közeli ismerője, egyiknek itt-ott demonstrátora, de leginkább 76 éves koromra is tanítványa, mint Szabó László, vagy társaságunk elnöke Nagy Imre. Tudósok, akik szerények és emberek maradtak – immár az emeritus – professzori cím elérése után is. Köszönöm, hogy tanulhattam és remélem, még tanulhatok tőlük, ameddig Isten engedi.

Hálásan köszönöm dr. Szabó László professzor (akit én ma sem és már sohasem tudok Laci bátyámnak, ne adj isten Lacinak hívni, ahogyan Nagy Imrét sem Imre bátyámnak, vagy még kevésbé Imrének), meg nem érdemelt, dicséretnek is beillő ajánlását.

A kötetről készített képes összeállításom itt nézegethető.

Köszönöm figyelmüket.