1. Ezen a héten három új videóval bővítettem a Csorba youtube-csatornát. Csorba Győző: A fák példája. (Előadja Kun Vilmos); József Attila: [Talán eltünök hirtelen…] (Előadja Nagy Kálózy Eszter) és József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat. (Előadja Varga Tamás)
Itt áttekintheti a csatornán meghallgatható versek, szövegek listáját. (2024.  I. 26.)
Kérem látogassa a Csorba youtube csatornát, lájkolja a videókat, ajánlja barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel a csatornára. A csatornán nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. Köszönöm a kattintást!
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. Mai Csorba vers válogatásomból:

Csata

Néhány tavalyi mandula
az ág-hegyen maradt.
De bontja, bontja már a fa
az új virágokat.
Ág és virág – még lomb alig, –
vas-szürke, rózsaszín;
– rózsás tüzek lobbannak itt
szürkék kanócain,
fölrobbantják a dermeteg
s makacsul ittragadt telet,
mely földre, ágra rátapadva
az életet bennük fagyatta.

Didergek még, bár süt a nap,
magas szobámra süt,
de biztat a tapasztalat
itt, ott és mindenütt:
nem csapkodó gerillaharc,
hadművelet folyik,
s holott esik néhány kudarc,
csak jóra változik,
és bizton győz a győzni jött
az eddig győzelmes fölött,
s ki jót pártolt a viadalban,
majd része lesz a diadalban.

Bízó, azért még nyugtalan
fogoly, számolgatom:
mily erő állhat ott alant
a szembe-dombokon,
és jobbról-balról mily hadak
zárulnak össze, hogy
döntő csatába fogjanak,
ha kell támadniok.
S örömöm egyre-egyre nő,
mert föl nem tartható erő
feszül a friss füvekben, fákban,
e láncait törő világban.

Első megjelenés kötetben: A szó ünnepe. – Bp. : Magvető, 1959. A verset utána minden válogatott kötetben és az Összegyűjtött versekben is megjelentette a költő.

Csorba a kert költője (is): mindent megörökít amit ott lát, aztán – mondhatni – humanizálja a növényeket, állatokat, viselkedésüket. A kert őszi elmúlásának, téli elhalásának, tavaszi megújulásának, majd az újra kiteljesedő nyári kert buja zöldjének egymást követő változásait, azaz a kert évszakait, az emberi életciklusok változásához hasonlítja. Szinte megszállottan figyeli, hogyan éli túl a telet, a saját halálát a fű, fa, mindenféle növény, talán megérti taktikájukat, módszerüket. Ez a gyönyörű vers még ezen túl is többértelmű. Általában hirdeti az újjászületés dicséretét, örömét: a kert, a régi ház megújulását, a költő újjászületését lányaiban és az általa már jó előre megálmodott leendő unokákban. A tavasz mindig újult erőt adott a költőnek. Ahogyan pár évvel előbb legkisebb lányának születését ünnepelve írta:

Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:
kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,
feltámadás köröskörül,
viharzó győzelem,
tenger piros tető,
játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!

Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,
elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,
a fogyhatatlan föld alól
kitört makacs füvek,
melyek most a kopár
határt zengő színű mézzel díszítitek!

Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!
Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már
a halál vendégeskedett,
ajtóm és ablakom
kitárom: a halál
helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!

Március. A vers Csorba előadásában
Csorba Győző az „őrtoronyban”, lányaival.
A vers Latinovits Zoltán tolmácsolásában meghallgatható erről az oldalról.

Csorba kertje és megfigyeléseinek fő terepe. A felső, nyitott bal oldali ablak Csorba dolgozó(fél)szobájáé:

5. Ígértem múlt héten az Útközben című kötetben megjelent Bertók verseket: „A következő alkalommal majd Bertók László verseit teszem közzé a kötetből. Nem csak azért, mert Bertóktól közölték benne a legtöbb verset, majd elmondom azt is, hogy a kisebb verseskötetnek beillő összeállítás (18 vers!) miért tetszik nekem különösen.” (In: 264. Csorba blog. 5  pont.)
Íme, itt olvashatók a versek.  És hogy miért tetszenek nekem különösen? Erről rengeteget tudnék írni. A költővel – életem nagy szerencséjének, különös kegynek tartom – sokat voltam „összezárva”. Egy kis szobában (furnérlemezekkel leválasztott „lukban”) dolgoztunk együtt a Pécsi Városi Könyvtárban, mikor Bertók már nem könyvtárigazgató volt, hanem munkatárs, aki velem szemben heti másfél napban a híres-nevezetes bibliográfiáit készítette. Máskor meg Csorba Győző Hátrahagyott versei című kötetét szerkesztette velem lakásának dolgozószobájában. Én vittem a kéziratos Csorba-versesfüzetekből az Ancika által „kigépelt” verseket, ő válogatott, aztán átnézte és kegyetlenül megkritizálta az általam írt jegyzeteket. Gyönyörű napok voltak, komoly munkával és sok vidám civódással, aztán végül jó pár kupica vései pálinka lehajtásával. Civódás volt, de néha „vérre ment”. Én mondtam: „Laci, a te mostanában írt verseidet én nem értem, nehezen kibogozható belőlük, mit akarsz mondani”, ő meg erre azt mondta: „Laci, te buta (kicsit csúnyább szóval) vagy a versekhez, esztétikához, mint a tök.” (Sokszor zaftosabb szavak is előbukkantak pörös szánkból. Laci is, én is tudtam jó párat.) De sértődés nem volt, újabb kupica rántotta helyre a hangulatot, ami tulajdonképpen igazán el sem romlott. Szóval az Útközben versei azért tetszenek nekem, mert azok a szó konzervatív értelmében versek számomra, és köztük van az a vers is, amely miatt olyannyira értettük egymást, hiszen ki tudta volna szebben-pontosabban megírni az érzéseinket, a „gyüttment” falusi érzéseit a városban, mint Laci. (Ld. lejjebb, Első napok a városban.)
„Emlékszel – mondtam Lacinak – Pákolitz Pista bácsi, mindenki kedves PáPistája, írta rólad a Jelenkor jubileumi számában”:

Arcvonások

A padláslesöprések időszakában nem hogy nem fogta vissza
lírai indulatát, de verseit cséphadaróra formálva rontott
Séta Pista kapcabetyárrá silányodott utódaira. Emiatt, hó-
napszám, busás honoráriumot sápolt az Állami Jótékonykodá-
si Kirendeltség* kasszájából.
Visszafojtott düheit mostanában bölcsen körülírja. Néha oly
csavaros-áttételesen, hogy olvasó legyen a talpán, aki szán-
dékait kiókumlálja. Kímélet a lektorok számára sincs.
Nevének e-betűjét gyakorta írják a-nak, kiterebélyesítve a
szabadasszociációs bázist. Ez a figyelmetlenség azonban in-
kább biztatással elegyes előleg: magasrendű eszmei-esztéti-
kai Kánonhoz kénytelen igazodni. Vagyis: csak tiszta Forrás-
ból meríthet. – Egyelőre Bertók. De lehet még Bartók.

*Az ÁVH, azaz az Államvédelmi Hatóság, amelynek cellájában Bertók jó pár hónapot töltött. (Ld. Priusz.)

Mutattam neki az idézetet, nagyon ízes káromkodással „környülírva” utasította vissza, talán mert elevenbe talált. De aztán erre is ittunk egy kupicával és szent volt a béke. Hát ezért tetszenek nekem az Útközben Bertók-versei: azokhoz még nem kellett rejtvényfejtés, azok még rólam is, nekem is szóltak. De – elfogadom – én vagyok a műveletlen. Azért csak olvassuk az ilyen műveletlenekről/nek szóló Első nap a városban című verset, amelyet fentebb már emlegettem:

ELSŐ NAPOK A VÁROSBAN

Minek jöttél? Senkise hívott!
Elegen vagyunk. Sziszegik
szemek kertjébe idomított
kígyók, megvadult idegek,
párologják, idegen arcok
közönyös állóvizei, rekedt,
nem is létező hangosbemondó
repeszti vele az eget,
kipufogócsövek gomolygó
bűze böködi orrlyukadba,
lelkiismereted árvize
agyad gátjaira sodorja,
és bámulsz a tegnapi partra…
Minek jöttél? Senkise hívott!
Húsvétra gyűjtött álmaidra
ráül kotolni a valóság,
s költ majd arcodra rideg függönyt,
füledbe hangtompító vattát,
szeges ideget, könyököt,
vágynak meleg falusi estét,
jószagú erdőt, üdezöld
sóskázó rétet, frissvizű gyerekkort…
Kakkukfiók! Kakkukfiók!
Ordítod majd, ha megpillantod.

De aztán, kedves Laci, te eltávolodtál verseidben ettől a világtól. Tudom, lelked mélyén maradtál, aki voltál, csak úgy érezted, hogy valami újat kell írnod, újfajtát, hiszen Csorba is biztatott a továbblépésre. Te eltávolodtál, fölemelkedtél, én leragadtam itt, ahol vagyok. De már nem kell sokáig várni, hogy megbeszélhessük újra, mi történt velünk, s miért, ha majd leereszkedsz hozzám néha a Parnasszusról az alsó világba. Mert én föl nem érhetek, de te leereszkedsz néha, ugye? Bízzunk!?
Istenem, Laci, de jó is volt az „érthető” Bertókra emlékezni ebben a blogban! Köszönöm.

Ezek előtt a könyvek előtt zajlottak az emlegetett beszélgetések… Régen volt, talán igaz sem volt. (In: Bertók László csak a dolgát tette…)

Ezekkel a gondolatokkal ajánlom figyelmükbe a „korai Bertók” verseit, kérem, olvassák, fogadják szeretettel őket.

6. A következő blogban Albert Gábor nagyszerű levelezéskötetét mutatom majd be, amelyet „frissen-melegen”, szinte még a kiadóból küldött Albert Zsuzsa, Albert Gábor nem kevésbé kiváló felesége. És ez volna az egyik örömhír. Hálámat majd az ismertetéssel fejezem ki… amennyire tudom.

7. A másik örömhír: ebben az évben is lesz a Szent Mórban versmondó verseny. Minden, amit tudni lehet róla, itt olvasható. Ha fiatalok mondanak verset, sokszoros öröm. Kérem, örüljenek majd velem/velünk együtt a gyönyörű környezetben a lelkes-ragyogó fiatalok és a versértő, versszerető tanáraik között.

8. Végül, de nem utolsósorban, gratulálok és további sikeres munkát kívánok prof. dr. Szabó Lászlónak, aki idén Tüke jubileumi emlékérmet kapott, valamint a Jelenkor szerkesztőségének és a díjat átvevő Ágoston Zoltán felelős szerkesztőnek. Mindkét kitüntetés hírét örömmel nyugtáztam. A Jelenkorét talán nem kell magyaráznom, miért, de Szabó László professzor, atyai kedves barátom – talán nevezhetem így – kitüntetése különösen nagy örömet okozott nekem. Csak azt sajnálom, hogy nem Tüke-díjat kapott…

Köszönöm figyelmüket!