Szomorú hírrel kezdem, idézem is. „A Pécsi Egyházmegyei Könyvtár mély megrendüléssel tudatja, hogy 2023. május 23-án, életének 82. évében elhunyt Boda Miklósné dr. Szepes Zsuzsanna Szinnyei József-díjas könyvtáros, a Pécsi Egyetemi Könyvtár (később Janus Pannonius Tudományegyetem Központi Könyvtára) osztályvezetője, a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Könyvtár Tanszékének vezetője, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola Könyvtára és a Pécsi Egyházmegyei Könyvtár korábbi igazgatója, az Egyházi Könyvtárak Egyesülésének tiszteletbeli tagja.

Megdöbbenve hallottam és olvastam a hírt, hogy a kedves, mindenki által csak Boda Zsuzsaként ismert tudós könyvtáros kollégánk mostantól az örök könyv- és katalógusmezőkön dolgozik tovább. Az egész Csorba-Pintér család őszinte részvétét és együttérzését fejezem ki ehelyről is a családnak és Zsuzsa férjének, szeretett kollégánknak, Boda Miklósnak. A kedves halott emlékét őrizzük, ameddig nem követjük hosszú égi útján. Legyen neki könnyű a föld.

(A kiemelt képhez fűzött magyarázatomat ld. a blog utolsó pontjában.)

1. A Csorba Győző Társaság youtube csatornája elérhető erről az oldalról. Ezentúl hetente egyszer-kétszer fogom frissíteni. Kérem, látogassa az oldalt, lájkolja a videókat és iratkozzon is fel a csatornára. Nem csak Csorba verseket közölök majd, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. Köszönöm a kattintást!

2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. Csorba mai versei a válogatásomból:

Barátságtalan versek

EPIGRAMMÁK

IRODALOM

I

Terhelten születik minden hősöd, s nyomorultan
tengetik elfuserált, bánatos életüket.
Szánd meg az árvákat! Lökd őket időnap előtt a
sírba! – Halóporuk is áldani fogja neved.

II

Nem értem, nem, s talán nem is
fogom megérteni. –
De, hogy ne szóljanak meg érte,
azt mondom rá: zseni.

III

Ennyi sok író! – Drága hazám, van okod vigadozni.
Ennyi silány író! – Sírnivalód is akad.

IV

Karját a kútba nyújtja.
A fenekéig persze hogy nem ér. –
S orcátlanul szól:
ez a kút sekély.

V

Lám, alapos kritikus szólalt meg: amit csak e könyvről
írtak volt, alapos hévvel előkeresé,
majd alapos hévvel bezabálta, betűt se mulasztva,
és alapos hévvel visszaokádta megint.

VI

Inkább cipőt tudnék csinálni,
mint verseket!

HÁROM ARCKÉP

                       „Fővárosi” író

Gyarmatosítóként jön e gyarmati földre: vidékre,
s hódolatot követel: hisz nem akárki-alak.
Furcsa eset: nagysága a Pesttől távolodása
hosszmértéke szerint nő, terebélyesedik.
Otthon a társbérlő sem tudja, kiféle-miféle,
itt „Gyuszi” Illyés és „Árcsi” Tamási neki.
Otthon a szerkesztők, kiadók menekülnek előle,
itt hajigálja nekik vissza a megbizatást.
Otthon a folyton-hajlongástól hónapokig nem
lát eget, itt felhők közt viszi büszke fejét.
Hódolatot követel. Megadod? Majd gondol ügyeddel –
mondja –, hisz egyformák pesti, vidéki írók.
Rangbeliként kezeled? Vérig sértődik azonnal:
– Mit képzelsz? Ki, mi ő? Hagyd a pimasz bratyizást! –
Mért nem tízszer ilyen nagy az ország? Tízszeres úttal
könnyen lenne akár Goethe is, a nyomorult.

                              Karakán

Jó volt minden, ahogy volt, szája panaszra sosem nyílt,
még illemhelyen is csak fanyalogva nyögött.
Emberforma Vonal, Kétlábú Dogma, Vezércikk,
Hurrá, Lelkesedés, Rózsaszinű Szemüveg. –
Váltana már lépést szivesen, hisz folyton az élen
járt, és mások után járnia rettenetes,
(bár, hogy mások után járt, épp az vitte az élre,)
ám karakán gőggel megmakacsolta magát.
Ím, a bizonyság: ő soha nem mondott le eszéről,
győzzék meg s akkor csatlakozik, – ha akar.
Ó, de ne féltsétek: lesz még majd lepke a bábból!
Farsangol még ő mostani böjtje jogán!
És noha lakkoz még dühösen, már készül ecsetjét
sutba hajítani és fogni a Nagy Vakarót.

                       Irodalmi mindenes

Összekötőszöveget, kritikát, irodalmi riportot,
szél- s lábjegyzetet és jegyzetet egy s egyedül,
szépprózát s nem is annyira szépet, elő- meg utószót,
zanzásítást és lektori vélekedést,
minden műfajt, sőt mű-korcsot, hogyha kivánod,
házhoz szállít, csak szálljon a Múzsa reá.
S azt könnyű megidézni: forint-csörgés a varázs-szó,
fölhangzik, máris szántja a gép a papírt.
Szebben cseng, telt-mélyebben? Szebb mondatokat kapsz:
bővítettet, sőt – persze ha futja erőd –
mellérendeltet meg alárendeltet, esetleg
dús körmondatot is, válogatott szavakat,
tarkább jelzőket, bátrabb képzést, ragozást (fél-
múlt-alakot, mondjuk, bár ez utóbbit alig
bírja az erszény) vagy szórendi cserét, kihagyást vagy
ismétlést, ezeregy nyelvtani fordulatot.
Mennyi sok oldala van! – csapod össze kezed – mire képes!
Szentigaz: oldala van sok, de gerince alig.

EGYÉB

I

Túlórázik a jámbor. Túlórázik – igen: még
munkaidőn túl is lopja a pénzt s a napot.

II

Hangod farkasüvöltés, dúvad mancsa a markod.
S kétlábon járkálsz. – Itt valahol hiba van.

III

Vendéglátásra, fogadásra,
van költség reprezentálásra.
Él is vele, meg nem tagadja;
s ha nincs vendég, – magát fogadja.

Megjelent: A szó ünnepe. – Bp. : Magvető, 1959. – p. [52]-58. [A Három arckép versei Egy „fővárosi” író, Egy karakán és Egy irodalmi mindenes címmel jelentek meg!] Uez: Összegyűjtött versek  [A szó ünnepe (1947-1958) c. fejezetben, p. 228-230.] – Bp. : Magvető Könyvkiadó, 1978. 

Csorba különösen első kötetiben több epigrammát is közölt, erősen hatottak rá a latin költők, akiket fordított. Jól ki tudta írni mérgét ebben a velős, rövid, gunyoros formában. Kortársakat, társadalmi jelenségeket mutatott be görbe tükörben. Voltak, akik magukra ismertek, voltak, akik megharagudtak érte, voltak, akik nevetve idézték a róluk szó verset.
A bemutatott epigrammák közül többnek az ” alanya/tárgya” ismert az utókor előtt is. A tehetségtelenek és a törtetők előkelő helyet foglaltak el az epigrammák „szereplői” körében. Az Irodalom című csokor első epigrammájának egyik „címzettje” egészen biztos az a személy lehetett, akit Csorba a szokásos nyers modorában eltanácsolt az írástól, és azt mondta neki, „Apád inkább valami mást csinált volna helyetted.” Kegyeleti okokból nem említem a nevét, annál inkább sem, mert az író később még barátsággal köszöntötte is Csorbát egy nevezetes születésnapján.

A 3. epigramma a kor irodalmi életének kritikája. Boldog boldogtalant írónak neveztek, írószövetségi taggá emeltek, aki a(z) (egy)párt (MSzMP) dicséretét zengte.

A „Fővárosi” író történetét egy mulatságos visszaemlékezésben Galsai Pongrác írta meg. Itt olvasható az egész történet. A vonatkozó rész másolom:

„És most ez az Angelika-est!
Ott a Majakovszkij utcai presszóban mindenesetre elolvastam a műsorban szereplő, jól ismert költeményeket.
Az egyik ciklus a költő szatirikus verseit, epigrammáit tartalmazta.
Köztük az Egy fővárosi íróra címűt.

Gyarmatosítóként jön e gyarmati földre: vidékre,

s hódolatot követel: hisz nem akárki-alak.

Furcsa eset: nagysága a Pesttől távolodása

hosszmértéke szerint nő, terebélyesedik.

Otthon a társbérlő sem tudja, kiféle-miféle,

itt „Gyuszi” Illyés és „Árcsi” Tamási neki.

És a vers vége:

Miért nem tízszer ilyen nagy az ország? Tízszeres úttal

könnyen lenne akár Goethe is, a nyomorult. 

Erről a versről személyes emlékeim is voltak.
Az ötvenes évek közepén, már az „olvadás” időszakában fővárosi írócsoport látogatott Baranyába, így is mondhatnám: le a „valóságba”. Egy igen jóravaló mozgalmi költő és négy-öt, a dogmatizmusból kiábrándulófélben lévő, masszív szocreál íróember: Sarkadi Imre, Kuczka Péter, Tardos Tibor, talán Szeberényi Lehel is… Utóbbiak, brancsba tömörülésük játékos formulájaként a Kormorán Szövetség nevű titkos viccszervezet tagjai is voltak. A szervezetet, ha jól emlékszem, Kelemen János, a Kelet Népe egykori segédszerkesztője alapította, még delíriumos ötletei idején, és igen furcsa szokásokat eszeltek ki, például kézfogáskor egymás tenyerét cicerélték, „buzi” módra, és minden kijelentésükön az ellenkezőjét kellett érteni, így a „Takarodj innen, gazember!” szíves invitálást, a „Foglalj helyet, édes komám!” meg durva elutasítást jelentett. Bizarr mulatságukat persze kemény rumadagokkal is felfűtötték. A „fővárosi írók” azért jöttek vidékre, hogy újra fölfedezzék a korábban félreismert valóságot. Komlóra is leruccantak. De a komlói valóságbányászat túl jól sikerült – vagy megírhatatlan tanulságokkal zárult? Mindkét változat ok lehetett az ivásra. Este mindenesetre már az ittasság különböző fokán zuhantak le a Nádor étterem asztalához, az erős kapatosságtól a csillerészegségig. Csorba meg én, a helyi írócsoport elegyes színvonalú tagjaival az étterem túlsó sarkában ültünk. Kik voltak még a társaságban? Szántó Tibor, Gáll István, Őrsi Feri, Fábián Pista bácsi, Tárja Béla, a cipész költő, aki a „fölfedezését várta”? S talán egy-két lány is? Olyan volt a két művészasztal, mint a távoli szirtfokokra épült szomszédvárak. A „fővárosiak” bécsi szeletet vacsoráztak, megfelelő körítésekkel, futotta a Kossuth-díjukból, mi pedig sült krumplit vagy galuskát, pörköltszafttal. Csorba Győzőt ez a gasztronómiai osztálykülönbség is bosszantotta. Magába süppedve gyúrta a kenyérgalacsinokat. Kisvártatva a már említett mozgalmi költő, különben mindenkivel jótékony, báránylelkű ember, s a pestiek társaságában a legkevésbé ittas is, fölállt az asztaltól, és a vécére menet, inkább csak a barátkozás ügyetlen módján, odaszólt Csorbának: „Mit nézel?”. Csorba még jobban elkomorult. „A falat! – mondta, szinte vakkantva. – A falat!” A „fővárosi költő” meghökkent ettől a rövid hangtól. Politikai célzást érzett benne. „Hát csak nézd! – mondta. – Az is olyan üres, mint a világnézeted!” Azzal folytatta útját a megkönnyebbülés felé. „Ez beszél, ez a csasztuskaköltő, ez a fűzfa, ez a nyikhaj? – dühöngött a barátom. – Én utána megyek, és szájon vágom! Belefojtom a klozettbe!…” Már emelkedni akart, de szelíden visszanyomtuk. Így botrány helyett csak egy fullánkos vers született az afférból.
Csorba Győző néhány nap múlva megírta szatíráját a „fővárosi íróról”.
– Emlékszel az ominózus Nádor-beli jelenetre? – kérdeztem huszonöt évvel később, a Majakovszkij utcai eszpresszóban Csorba Győzőtől. – Nevet persze nem említenék. De ma este elmondanám az esetet. És utána megkérdezném, hogyan alakul át egy költői ingerület – verssé?
– Nagyon helyes – válaszolta Csorba. – Ez érdekes kérdés. Lehet róla beszélni.
Csorba Győző költői estjét hét órára hirdették.
Az Angelika fél hétkor még a szokásos délutáni képet mutatta. Kávénénikék, fiatal párok, rejtvényfejtő magányosok, fehér bóbiták villanása, sustorgás, halk magnózene, porcelán edények diszkrét koccanásai… Majd hét óra tájban mozgalom támadt. Sokan eltávoztak, még többen érkeztek. Nem mondhatom, hogy a közönség szétnyomta a falakat. De kényelmesen elhelyezkedve megtöltötte a termet.
Az előszót rendben elmondtam. Átadva magam annak a lámpaláz hajtotta svádának, amit közben mindig megbánok, de már nem tudok lefékezni.
A bemutatkozó mondatokon is hamar túlestünk. Utána kérdések-feleletek következtek, majd versek, újabb kérdések-feleletek, s megint versek.
Végül a szatírák és epigrammák kerültek sorra. Közöttük az Egy fővárosi íróra.

Furcsa eset: nagysága a Pesttől távolodása
hosszmértéke szerint nő, terebélyesedik…

Itt volt a parádés anekdotaalkalom. A műsorvezető nagy magánszáma. Előadtam, hogy jelen voltam a vers fogantatásánál, beszámoltam a Nádor étteremben történtekről, részletesen leírtam a szereplőket, név nélkül ugyan, de annál élénkebb színekkel… Megjegyeztem, miszerint ritka öröme a kritikusnak, ha egy költői élménynél asszisztálhat, játszottam a bennfentest, kiéltem minden kínálkozó stiláris fordulatot.
Csorba Győzőnek eközben juthatott eszébe a régi adóssága. Az a dermesztő Petőfi-emlékműsor. Amikor Tóth Ernő László a jóvoltomból előrohant a késsel… A költő egy ideig hagyott érvényesülni. Majd a torkát megköszörülve így szólt:
– Te ugyebár tulajdonképpen magyar szakos tanár vagy?
– Tulajdonképpen…
– El is végezted az egyetemet?
– Majdnem. Csak az utolsó vizsgám hiányzik.
– Kár, nagy kár. Akkor mindent értek. Ugyanis már az általános iskolában tanítják, hogy a vers nem egyetlen élményből születik!… Sok hasonló típusú élményre van szükség. Gyakran hosszú évek összeszűrt tapasztalataira… Mondom, ezt már a tíz-tizenkét éves gyerekek is tudják…
Ez volt a fekete poén a beszélgetésünk végén.
Csorba Győző azóta egyre magasabbra emelte költői épületét, az elmúlt években sokszor találkoztunk, Pesten és Pécs városában, több kötetet cseréltünk, vacsorára is meghívott Mándy Ivánnal, remek csirkepaprikást ettem nála, barátságunk zavartalan, de az Angelikát soha nem emlegettük, talán már el is felejtette…”
In: Galsai Pongrác: Hulló karácsonyfák. – Budapest : Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984. – p. 184-193.

Én is óvatos leszek, amikor a célba vett alakokat megnevezem/megnevezném, mert Csorba Galsainak mondott „fekete poénja” örökérvényű igazság: „Ugyanis már az általános iskolában tanítják, hogy a vers nem egyetlen élményből születik!… Sok hasonló típusú élményre van szükség. Gyakran hosszú évek összeszűrt tapasztalataira… Mondom, ezt már a tíz-tizenkét éves gyerekek is tudják…”

A felületes kritikusok is megkapták a magukét:

V

Lám, alapos kritikus szólalt meg: amit csak e könyvről
írtak volt, alapos hévvel előkeresé,
majd alapos hévvel bezabálta, betűt se mulasztva,
és alapos hévvel visszaokádta megint.

Ismert az Irodalmi mindenes címzettje is, Mivel ezt mindenki tudta a kortársak közül, nyugodtan megírhatom: Galsai Pongrác. Ő maga is nevetve idézte sok helyen.

Külön története van az Egyéb verscsokor II. darabjának is. Ezt maga Csorba mesélte el Galsainak. Itt olvasható a blog végén. Csorba nem hagyta megtorlatlanul, hogy akkori főnöke (a költő 1948-ban a polgármesteri hivatal alkalmazottja volt) kivezettette a tanácsteremből egy meghallgatáson. Idézek az írásból:

„Így esett, hogy az előadáson, mely – hogy a történet szebb legyen – épp annak az épületnek a nagytermében zajlott le, ahol legfőbb főnököm uralkodott, s az ott dolgozók közül is sokan megjelentek hallgatóként, a Pálhoz, Déneshez, Bertalanhoz s másokhoz szóló [Janus Pannonius. P. L.] epigrammák között felhangzott az aláb­bi is:

Györgyhöz

Hangod farkasüvöltés,
   dúvad mancsa a markod.
         S két lábon járkálsz.
         – Itt valahol hiba van.*

A közönség, látszólag, nem vett észre semmit. Én viszont csöndes megnyugvást éreztem, hogy ott, a saját várában, számos alattvalója jelenlétében sikerült szóbéli portréját megrajzolnom. Ha csak vázlatosan is, de hiszem, hogy találóan. Méghozzá szomszédságában annak a szobának, amelyből kivezettetett engem.
Később az epigrammát „visszavettem” Janustól. Először más címmel (Kidobómra)¹ megjelent valahol, aztán cím nélkül besoroltam egyéb epigrammáim közé.
Hát így voltam én Janus Pannonius.
Remélem, hogy igen tisztelt elődöm szelleme sem a névbitorlásért, sem azért, mert nem utaltam végleg az ő művei közé az ajándék epigrammát, nem nagyon neheztel rám.
Az irodalomtörténészeket pedig intem: ha netán fülükbe jutott volna, hogy Janus Pannoniusnak elhangzott egy epigrammája, ami hiányzik az eddigi kiadványokból, ne kezdjenek nyomozni utána, vagy ha már csinálják, sürgősen hagyják abba.”
(1984. IV. 17.)
In: Rakéta Irodalmi Kávéház / Vál. és a bev. írta Galsai Pongrác ; szerk. Zsámboki Zoltán. – Bp. : Magvető Könyvkiadó. – 193–196. p.
* A Rakéta Irodalmi Kávéház című kötetben az epigrammát rosszul tördelték: A szó ünnepében és az Összegyűjtött versekben is így jelent meg:

Hangod farkasüvöltés, dúvad mancsa a markod.
S kétlábon járkálsz. – Itt valahol hiba van.”

Mivel ma hosszúra sikeredett az epigrammák bemutatása, nem is írok most a versesfüzet következő oldaláról, hanem annál inkább írok majd – és örömmel – a versesfüzetek (jó irányt vett) sorsáról a következő blogban.

Szomorú hírrel kezdtem, vidámabb „kis színessel” fejezem be a blogot. Csorba unokái az 1970-es évek közepétől a költő révfülöpi nyaralójában töltötték a nyári heteket-hónapokat a szülők váltott felügyelete mellett. Kötelező penzum volt az unokák képeslap írása-küldése nagyszüleiknek. Az egyik ilyen képeslapon a Pintér Viola nevű unoka (nem véletlen a névegyezés;) versikéje volt olvasható. Nem tudom, Csorba milyen instrukciókkal látta el a képeslap vétele után az unokát. Valószínű, nem biztatta nagyon, mert nem lett költő;) A képeslapon az általunk is sokszor látogatott szocreál típusú tapolcai áruház látható az ÁFÉSZ és a Skála-Coop emblémájával. (Révfülöp és Tapolca között 19 km a távolság és útba ejthető volt a kékkúti forrás is a palackozóüzem mellett. Amíg rossz volt a víz a révfülöpi vezetékekben, innen vittük a nyaralóba az ivóvizet.) Szép volt, tán igaz sem volt.

Köszönöm figyelmüket.