161. Csorba blog. Az ígért dokumentumok és egy újabb oldal az 1. versesfüzetből

1. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.

2. Ahogyan ígértem, most kortörténeti dokumentumokat közlök, amelyek Csorba emlékezését is dokumentálják egyben. A város oldalában című Csorba-beszélgetéskötetből idézek. Az emlékezés ebben a fejezetben olvasható.

“A „háromesztendős irodalom”-nak, amit Nemes Nagy Ágnestől idézel [Csuhai István, a beszélgetőtárs. P. L.], itt Pécsett is megvolt a története, igaz, ez itt kissé másképp festett, mint Budapesten. Hogy ez szabadság volt-e vagy sem, azt döntsd el magad. Ehhez az időszakhoz tartozik, hogy részben a kommunista párt kezdeményezésére 1945-ben, ha jól emlékszem, újra elkezdett mozgolódni a pécsi értelmiség. 1945-ben meghívtak néhányunkat a kommunista párt megyei bizottságára, ami akkor az egykori vitézi székházban, a Rákóczi úton egy kis tornyos házban volt. A társaság már magában véve is valamiféle csoda volt. Mert ott megjelentek olyan figurák, akiknek csak a szándékuk volt irodalmi, de tehetségük egyáltalán nem. Főként ezek óriási lendülettel akarták, hogy legyen Pécsett valamilyen íróegylet. Akkor mi ennek a pártbizottsági unszolásnak a hatására összeültünk, és először csak egy nagyon laza csoportot alakítottunk. Ez volt az Írók, Művészek, Tudósok Szabad Szakszervezete. Ehhez hasonló az én tudomásom szerint az országban sehol másutt nem volt. Az Írók, Művészek, Tudósok Szabad Szakszervezete elnevezés is mutatja, hogy ennek a szervezetnek három csoportja volt; a tudósok csoportját Bálint Péter kutató orvos vezette, a képzőművészekét Martyn Ferenc, az írókét pedig én. Főtitkárunk Lissák Kálmán biológus, egyetemi tanár volt. Az írók esetében meglehetősen groteszkül jártunk el, mert tagokat úgy is toboroztunk, hogy az újságban közzétettük: aki írónak érzi magát, annak köztünk a helye. Ez példátlanul liberális és vakmerő módszer volt. Az lett az eredménye, hogy felhívásunkra jött mindenki, akinek valaha is toll volt a kezében. Talán mondanom sem kell, hogy a biztatásra roppant sokan vélték magukat írónak. Azt hiszem, azt sem kell mondanom, hogy még a fele sem volt az. Mindenesetre a szervezetnek ez a tagozata megszületett, és a működése ehhez az időszakhoz köthető. Egy szabad társulásra gondolj, amely tulajdonképpen nem azért volt jó, mert nagyszerű remekműveket hozott létre, hanem azért, mert itt a tehetségesek is láthatták egymást. Ebben mindenki részt vehetett, aki akart. Hetente rendszeresen találkoztunk, és én rettentő sokat kínlódtam. Roppant változatos társaság gyűlt egybe. Volt ott egyetemi tanár, tehetséges, jó egyetemi tanár, és volt vasúti fékező, mert az írt néhány rossz verset. Igazolványt is kaptunk. Ez addig működött, amíg a Batsányi Társaság meg nem alakult. De ebben a szedett-vedett társaságban például Várkonyi Nándor nem volt benne. Én voltam az áldozat mindig, mert engem hol erre ráncigáltak, hol arra. Azért mondtam én egy alkalommal, hogy én itt, Pécs városában legalább ötször-hatszor elölről kezdtem mindent.”

Az első igazoló dokumentum ezzel kapcsolatban ez az igazolvány:

A továbbiak pedig az élénk szervezeti életről tanúskodnak. Összegyűjtve itt mutatom be őket. Nagyon pontosan kirajzolódik a szervezés menete: a vezető kérése előadások vállalására, két előadó vállalása, végül az előadásra kért terem használatának engedélyezése. (Az engedélykérő levél sajnos nincsen meg.)

Az első oldalon felkérés olvasható a szervezet tagjaihoz, “akiktől közművelődési előadás várható.” Az aláíró nevét nem sikerült kiderítenem. A második és harmadik oldalon Csányi László illetve Galsai Pongrác vállalása látható. A negyedik oldalon Keserű János, Baranya vármegye alispánja engedélyezi a Vármegyeháza közgyűlési termének használatra átengedését az Írók, Művészek, Tudósok Szabad Szakszervezete Szépirodalmi Szakosztályának. Lám, 1945. április 11-én, amikor a háború  Európában még be sem fejeződött, Pécsett már ennyire komolyan szervezték a tudományos, művészeti életet. Virágzott is az a maga fura módján 1948-1949-ig: “Hogy ez szabadság volt-e, vagy sem, azt döntsd el magad.” – mondja Csorba Csuhai Istvánnak, én pedig átadom a döntés jogát az olvasónak.

A felkérést és Csányi László vállalását bemásolom, mert nehezen olvasható.

“Csányi László

Mélyen Tisztelt Tagtárs!

Pécs művelődési színvonalának emelése szempontjából igen fontos, hogy a Szakszervezet tagjai tudásukat népszerű előadások tartásával a társadalom legkülönbözőbb rétegeinek javára fordítsák.
Ezért az Írók, Művészek, Tudósok Szabad Szakszervezete kéri, szíveskedjék szaktudománya területén megjelölni, hogy miről óhajtaná közművelődési előadását megtartani.
Előadásának címe:
Széchenyi arca. 25-30 perc
Moliére. 25-30 perc
Erdély. Kultúrtörténeti vázlat. 40 perc.
/Megjelölendő a cím után: 1. / vetítéssel, 2./ diapozitívval, 3./ fényképekkel, /azok méretével/ színezi-e előadását. A pontos időtartam közlését /25-50 perc/ is kérjük./
Az előadásokat a Szakszervezet elgondolása szerint, amennyiben a közművelődési előadások keretébe beilleszthetők, díjazzuk.
Felkérjük, hogy válaszát az illetékes szakszervezet vezetőjéhez mielőbb elküldeni szíveskedjék.
Pécs, 1945. évi április hó 10. Írók, Művészek, Tudósok Szabad Szakszervezetének vezetése.”

Az írók szakszervezetét Csorba vezette, nyilván ezért kerülhettek hozzá és maradhattak nála a dokumentumok.
Galsai Pongrác vállalása a stencilezett papíron a következő volt: „Ady Endre szocializmusa és magyarsága. / A költő ilyen irányú verseivel. Időtartama: 30 perc.” Nem tudom, végül megtartotta-e Galsai az előadást, de kíváncsi volnék ma is erre a „kényes témájú” elemzésre.

3. Az I. versesfüzet 17. oldalának bemutatása. A vers a Hátrahagyott versek című kötetben jelent meg. (Pécs : Pro Pannonia, 2000.) Csorba a füzetben nem adott címet a versnek, a szerkesztéskor az ilyen cím nélküli verseknek Bertók László a vers első sorát, vagy annak néhány szavát adta, [ ]-be téve és lezárással.

[Mindinkább azt kell hinni…]

Mindinkább azt kell hinni ami
lehetetlen
Ó Don Quijote
Az óvatos meszet evők hiteit

serényen megfojtják az okosok

A hitnek eztán nem az igazság
hanem az élet
legyen anyja
Abban higgyünk ami segít
S hogy az okosak kedvét elvegyük
a cáfoló iparkodástól
higgyünk a képtelenben
mely legalább szilárd

Mindennél fontosabbá vált a hit
Mindennél fontosabbá Don Quijote

(63. I. 4.)

Bertók László elhagyta a központozási jeleket, Csorba is élt már ezzel a gyakorlattal 1963 körül. Az oldal első sorát – A tél nagy tenyere a földre lapul. – talán a sor után következő * miatt nem érezte Bertók a vershez tartozónak, szintén elhagyta. A nagyon szép kép Csorba verseiben később sem jelenik meg sehol. A kéziratban a harmadik sorban az Ó, Don Quijote után Csorba, talán túlságosan aktualizálható tartalma miatt  áthúzta a legkorszerűbb hős szavakat, ezt Bertók László is kihagyta a közlésből. Valóban a vers így is aktuális volt, hiszen Csorba Don Quijotét segítségül híva éppen a kitartásra, a korszellemmel való ellenállásra buzdít. Valószínű éppen az öncenzúrázás miatt nem jelentette meg a verset kötetben. Don Quijote erősen izgatta Csorba fantáziáját, egy kötetben megjelent versében (Kétfelé) is idézi:
“Ó, Don Quijote! Sancho Panza!
Ha így, ha úgy –, csak köztetek ne!
Vagy fellegek szárnyán lebegve,
vagy bunkóként földhöz ragasztva.”

Ez is nyilvánvaló utalás a “köztes létre”, ahogyan írja: “Nem hallgattam csábra, ijesztgetésre: /voltam tehát többször se bent, se kint.” (A legszebb hang is)

A város oldalában című beszélgetéskötet Faust és egyebek című fejezetében Csorba hosszasan beszél Don Quijotéról és a hozzá fűződő kapcsolatáról. Idézem:

“CSI: – Győző bácsi, így a végefelé hadd tegyem fel az ilyen beszélgetésekben elmaradhatatlan kérdést az egyetlen könyvről…

CSGY: – A válaszom erre furcsa lesz, mert az én egyetlen könyvem tulajdonképpen két könyv. Annak ellenére, hogy verset írok, ha az olvasmányaimra ilyen szempontból visszatekintek, két könyv ragadott meg leginkább, és maradt bennem, azt hiszem, örökös élményként: mind a kettő regény. Az egyik a Don Quijote Cervantestől, a másik Swift Gulliverje. Gondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy ez a két könyv lényegében teljesen azonos. Tulajdonképpen mind a kettőben ugyanarról van szó. Csakhogy amit az egyikben egy csoport képvisel, azt a másikban egy ember képviseli: az a szerencsétlen drága Don Quijote, aki mindent végigcsinál. A Gulliverben maga a főhős a normális, a Don Quijotében viszont a társadalom a normális, az a norma. Érdekes, hogy mind a kettőnek született gyerekkönyv-változata is, és mint gyerekkönyvek is ragyogóak. Én Don Quijote figuráját nagyon-nagyon szeretem. Valahogyan így képzelem el én a normális embereket, mint amilyen Don Quijote volt. Annak ellenére, hogy mindig kinevették, megverték, megszégyenítették, mégiscsak jó lenne, ha a Don Quijote-szerű emberek lennének többségben. Rengeteg abban a regényben a szellemes dolog. Például a lovag paripájának a neve; Rocinante, aki csak volt ló, most már csak gebe. Aztán a borbélytányér, a szélmalmok és a többi. Don Quijote-rajongásomhoz Martyn Ferenc illusztrációi is nagyban hozzájárultak. Ő is igen kedvelte Cervantest, és élt Spanyolországban is egy darabig… Én soha nem jártam Spanyolországban, de a spanyolokat nagyon szeretem. Ebben szerintem része lehet a Don Quijoténak is. Tudod, a duende, ami tulajdonképpen a magyar virtusnak felel meg, és amiről García Lorca ír, az a spanyolokban van meg körülbelül olyan mértékben, mint bennünk, magyarokban. Óriási bennük a kedélyanyag. Az olaszok nem tudnak annyira tragikusak lenni, mert még a tragikumukban is van valami kis érzelmesség, egy kis színház. A spanyoloknál viszont mindig odaképzelem a vért. A bicskázó magyar és a duendés spanyol egymáshoz nagyon közel áll.”

A legfontosabb talán a vallomásnak ez a része: “Én Don Quijote figuráját nagyon-nagyon szeretem. Valahogyan így képzelem el én a normális embereket, mint amilyen Don Quijote volt. Annak ellenére, hogy mindig kinevették, megverték, megszégyenítették, mégiscsak jó lenne, ha a Don Quijote-szerű emberek lennének többségben.” Azt gondolom, Csorba azért is szerette a búsképű lovagot, mert ő nem tudta követni a meg nem alkuvásban, “a szerencsétlen, drága Don Quijote(-t), aki mindent végigcsinál.”
Rendkívül érdekes az is, amit Csorba Gulliverről mond, ajánlom Don Quijote jellemzése után a róla mondottakat is elolvasni.

Lám, a meg nem jelent Csorba vers főhőse végig követhető az életműben 1963-tól 1990-ig. Azt hiszem, Don Quijote ma egy napig sem élne: mint a fősodortól eltérőt azonnal eliminálnák a szent demokrácia nevében, még jobban, mint a történet korában az “igazit”.

Különös, hogy Csorba könyvtárában egyetlen Don Quijote kötetet sem találtam, ezért most más “szerencsétlen drága” hősünkhöz köthető dokumentumokat mutatok be.

Don Quijote 1605-ös kiadásának első lapja

A Don Quijote 1605-ös kiadásának első lapja

A következő blogban egy újabb kéziratoldalt mutatok be a versesfüzetből és egy másik kordokumentumot a Csorba hagyatékból.

Köszönöm figyelmüket.