160. Csorba blog. Egy oldal az 1. versesfüzetből. Egyebek

1. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.

2. Valamiért a napokban egy fűzfapoéta egy sora ugrott elő agyam valamelyik zugából: Számba veszem a legények elejét. Kopik az emlékezet, nem tudtam, ki írta, sőt, másra nem is emlékeztem a versből. De hát van Wikpédia, rákerestem. És hogy ne mindig komolykodjunk – hiszen Csorba is szerette a fűzfákat, rengeteg verssort idézett tőlük, Galsaival, Weöressel közösen nevetve rajtuk – most a talált oldalak közül kettőt is figyelmükbe ajánlok, azzal az előrebocsájtott megjegyzéssel, hogy olvasásuk a nevetőizmaikat is megmozgatják majd.

Íme, az egyik megfejtés: „El-elnézem a vitézek seregét, / Számba veszem a legények elejét”. A másik megfejtésben is remek fűzfák vannak, még több illusztrációval. És ebből kiderül, Csohány Gabriella volt az elkövető. Vagy Devecseri Gábor… vagy Kormos István … vagy Karinthy Ferenc küldte be egy lapnak Csohány Gabriella nevében. De mindegy, lényeg fűzfa-zsenialitás. Persze Csohány Gabriella mögött Fazekas Anna (ó, Öreg néne őzikéje!) sem marad le a versenyben:

Megy Rákosi a tanácsba
Körülötte fia, lánya
Szava mint az ezüstharang
Feje fölött békegalamb
Jobbján munkás, balján paraszt
Lába között zörg a haraszt

Csorba sokszor mesélt fűzfa-történetet, A város oldalában című kötetében is beszél erről. nem állom meg, idemásolom egy részletét, de érdemes elolvasni az egészet – nem csak a fejezetet, a könyvet is):

“Kő Kálmán [róla itt írtam a honlapon P. L.] később is írt még színdarabokat. Bevallhatom, az életem egyik legnagyobb tévedése az volt, mikor egyszer írt egy színdarabot, A fejedelem és a hét bölcs, valami ilyen címmel. Ez egy csodálatosan dilettáns mű volt. Nekem elhozta, hogy olvassam el. És én akkor nem a humorérzékemet szedtem elő, hanem az ízlésemet. Volt benne egy jelenet, amiben, Az ember tragédiájának silány utánzataként, sorban jönnek elő a szereplők, mondanak egy-egy rigmust, és utána beleugranak a sírgödörbe. Itt pedig jöttek párok, férfi és nő, egymás kezét fogták, és elmondtak két sort: „Mi most élünk, és jól élünk, / mert Rákosi a vezérünk…!”, ilyeneket. Ott követtem el a hibát, hogy én akkor azt mondtam neki, hogy „Ezt hagyd ki, mert ez már abszurdum”. Először gyalázott engem, de utána hallgatott rám, és kihagyta. Ezzel örökre elveszett a magyar irodalom számára ez a csodálatos dolog. Ő akkor ezt is elő akarta adatni a színházzal. Azt hiszem, nem rajta múlt, hogy nem lett belőle semmi.”

Végül egy saját történet. A vers címe, amelyet egy 1950-es évek elején kiadott könyvben olvastam, emlékeim szerint  talán ez volt: “Howard Fast elvtárs köszöntése”. (Sajnos, nem emlékszem már a könyvre, amelyikben találtam, így pontosan idézni sem tudom, interneten nem leltem föl. Fastról, akit a Spartacus című regénye tett híressé híres Magyarországon, és természetesen 1953-ban kapott nemzetközi Sztálin-díja, itt olvashat.) Nem magyar szerző írta a köszöntőt, úgy emlékszem Weöres Sándor fordította és valami nemzetközi munkásmozgalmi gyülekezésen köszöntötték vele Fast elvtársat. Minden strófának refrénje is volt, ilyenformán: Köszönjük, Fast elvtárs neked. Na most – rossz, aki rosszra gondol – szinte nem tudtam abbahagyni a nevetést, amikor ezt megpróbáltam hangosan felolvasni. És a zseniális fordító nyilván pontosan tudta, hogy nevetés lesz a végeredmény…
Hát valahogyan így lehetett gúnyolódni a zsarnokon, kinek “lába közt zörg a haraszt.” És milyen gyógyító nevetés volt ez!

3. Most már akkor komolyan: jöjjön a Csorba versesfüzet 16. oldala.

Az oldalon olvasható vers: Január. A költő a versesfüzetben nem adott címet a versnek, azt Margitka írta Csorba kézírása fölé, amikor az adatbázisomban megtaláltam a kötetben ezzel a címmel megjelent verset. (Akkor még nem voltak a Csorba versek a PIM-ben feldolgozva.) Csorbának 1973. január címmel is jelent meg verse az Anabázis című kötetben – Bp. : Magvető, 1974 –, melynek első sora Petőfi A puszta télen című versére utal, arra a versre, amelyet a költő annyira szeretett és olyan sokszor idézett, még halálos betegen is, mint a leíró költészet gyöngyszemét. Hányszor hallottuk tőle: “Leveles dohányát a béres leveszi / A gerendáról és a küszöbre teszi…” Az 1973. január című vers megjelent az Összegyűjtött versek (Bp. : Magvető, 1978) és a Válogatott versek című kötetben is (Bp. : Magvető, 1979.) Csorbát erősen izgatták az évek fordulói és más jeles napjai: 1985. január 1. címmel is írt verset, amely végül csak a Hátrahagyott versek című kötetben jelent meg, a Pro Pannonia kiadónál Pécsett, 2010-ben. A Hátrahagyott versek című kötetben a 167. jegyzet szerint: Megjelent “Vigilia. 1986. 12. 924.; A versesfüzetben 1983. január 1. címmel és 1983. jan. 1. dátummal”. Ha addig eljutok a versesfüzetek ismertetésében, nyilván szóba kerül még.
Visszatérve a mostani, Január című versünkhöz, ez szinte minden válogatott kötetben és az Összegyűjtött versekben is megjelent. Először a Séta és meditációban (Bp. : Magvető, 1965), majd a Lélek évszakai című válogatott kötetben (Bp. : Magvető, 1970), az Összegyűjtött versekben (Bp. : Magvető, 1978) és a Válogatott versekben (Bp. : Magvető, 1979).
Ha megfigyeljük a kéziratot, jól látszik, Csorba sokat dolgozott a versen, egy teljes versszakot ki is hagyott, amíg az kötetbe került. A költő itt még bízott a “való nap” melegében, amely kibontja majd őt is a “meredt burokból”.

És ha figyeljük majd a versesfüzet további oldalait, valóban láthatjuk, mennyire igaza volt Bertók Lászlónak, aki valamiféle verses naplóként jellemezte a füzeteket, hiszen ismerősök, rokonok, de ismeretlenek halála, életük és a család életének fontos eseményei is sorra előkerülnek a versekben.

Ami az előző blogban ígért különlegességeket illeti, most nem foglalkozom velük, nem akarom ezt a bejegyzést túlságosan hosszúra nyújtani, majd a következő alkalommal ismertetem azokat.

Köszönöm figyelmüket.