Nem így akartuk Csorba születésének évfordulóját ünnepelni, de a vírus mindent visz… Nem akarjuk az ünneplőket (legyenek bármilyen kevesen), annak kitenni, hogy megbetegedjenek. Elég nekik (nekünk) az öregség minden nyűge. Hiszen lassan olyanok leszünk, mint régi állami- és pártünnepeken  az öreg vöröskatonák, akik még látták Lenint. Már köztünk is csak olyanok lesznek, akik még látták Csorbát, a fiatalok nem jönnek. Sajnálatos, de érthető. Az internet, a facebook, a tik-tok, az „insta” és társaik üzeneteit, két, maximum háromszavas szövegeit (még a szavaknak is csak rövidített változatait, mint talizunk, rádcsörgök (csörögj rám!), koviubi, nasi stb.), vagy a szmájlijait (ezeknek még a helyesírásával sem kell bajlódni) könnyebb megérteni, mint egy-egy elgondolkodtató verssort.

Mi azért emlékezzünk Csorbára, aki „kilenc közül nyolcadiknak” született 1916. november 21-én, vagyis azon a napon, szülei így tanították neki, amikor az „öreg király meghalt”. A nagycsalád nyomorúságos sorsából a tanulás volt a kifelé vezető út, a csonkasága okozta fájdalmat, nehézségeket pedig a vers, a verselés enyhítette, amely már kiskorától előtérbe került és aztán egyre fontosabb lett. Mint elmondta, napi szükséglet volt számára a versírás, alig várta, hogy hazaérjen az iskolából és szinte remegett az izgalomtól mikor végre a versesfüzete elé ülhetett.

„Csak addig éljek, amíg él az ének.” – írja a költő. Én pedig nem is cifrázom soká az ünnepi köszöntőt: éljen örökké az ének, éljen örökké a költő. Olvassuk verseit, amelyek emlékeztetnek rá, amelyek mindig szépre, jóra, emberségre, gondolkodásra késztetnek. Verseit olvasva pedig maradjon köztünk és utódaink között az idők végezetéig Csorba Győző, a költő és az ember.

Mi mással emlékezhetnénk a költőre, mint verssel, most egy filozofikus tartalmúval, amelyet ritkábban idézünk, hiszen csak a Hátrahagyott versekben jelent meg. A versválasztást segítette, hogy éppen most találtam egy újságkivágatot a Dunántúli Naplóból, amelyen ez a vers szerepel:

BESZÉLNEK

Csorba pontosan tudta, porszemnél is kisebb részei vagyunk a világnak, semmit nem jelent „lebke létünk” a világegyetemben. Gyötörte a kérdés sokszor, s mint látható a kötetekből kimaradt versből: néhány évecskénk jelentéktelenségére nincs is szavunk, miközben mi magunk egy olyan világegyetem vagyunk, amelynek középpontja, napja és bolygói vagyunk egyszemélyben. Föloldhatatlan ellentét, amelyekhez hasonlót sokat mutatott be, világított meg az olvasó számára a költő.

Az oldalt nézegetve eszembe jutott, hogy hiába volt akkortájt minden újság az a mszmp-szkp-kb-pb szócsöve, azért a művészetekről nem felejtkeztek meg a Dunántúli Naplónál. Minden hétvégén volt művészeti rovata a Naplónak, méghozzá jól szerkesztett rovat volt, válogatott írásokkal. Sőt, a Naplónál fontosnak tartották a Jelenkor, a helyi irodalmi, művészeti folyóirat (az ország egyik legszínvonalasabb, legjobban szerkesztett művészeti lapja volt) aktuális számának ismertetését. Az 1982. évi 1. szám bemutatójában jelent meg Csorba fenti verse is. Ezen az oldalon ajánlották még a Jelenkorból Gyurkovics Tibor  karácsonyi versét Pécsről, amelyben több neves Pécshez köthető vagy pécsi szerzőt is „megénekel” a sokoldalú szerző, sőt ugyanezen az oldalon jelent meg a szintén Jelenkorból szemlézve Bertha Bulcsu elbeszélése is. Ajánlom figyelmükbe ezt a kiváló életképet a szabadságra hazautazó katona vonatvárás közbeni pesti kalandjairól. Megkerestem az archívumban, itt elérhetővé teszem az egész oldalt. Bertha Bulcsu mintha az én pesti kalandjaimról írt volna, katonaként én is sokat várakoztam a pesti pályaudvarokon (is), este, éjjel, hóban, forróságban. Kevés pénzem volt, éppen az útra elég, ittam a lepukkant kricsmikben az ócska bort, meleg söröket, menekültem a tolakodó alakok elől és főként kerestem a pályaudvar-közeli mozikat, ahogyan Bertha is. (Vele ellentétben nekem többször volt szerencsém jó filmet kifogni…) Nehéz volt, halálosan fárasztó, de fiatalember voltam, másképpen fogtam föl a helyzetet. Így visszatekintve szép volt minden nehézsége ellenére is. Köszönöm az emlékébresztést…

És hogy vidáman fejezzük be, egy vidám háromsoros idézek a Weöres Sándor hatvanéves születésnapjára ajánlott Csokor című ciklusból:

VII (HÁROMSOROS)

Születésnap, születésnap –
Koccintásra
szület-é snapsz?…

Bizony, a műtétem óta nem ittam alkoholos italt szinte semmit, talán most majd Csorba és társai egészségére iszom egy pohárkával. Isten éltesse tovább a minden bizonnyal vidám kompániát a magasságban, élükön a most 105 éves Csorbával, emléküket pedig itt a földön.

Köszönöm figyelmüket.