295. Csorba blog. Horváth Kálmán: Költemények 1889.
2024.08.09.297. Csorba blog. Csorba és az egynyári virág, érzelmes utazás haza, PécsLIT fesztivál
2024.08.25.296. Csorba blog. Bevezető Csorba és Pécs kapcsolatáról, valamint Bródy Sándor emlékezete
1. Mai versajánlóm Csorba youtube csatornáján (címként adhatnánk a válogatáshoz: csakazértis!):
Weöres Sándor: Majomország. Előadja Weöres Sándor. Kényszeresen támad a gondolatom mindig, amikor ezt hallom, olvasom: Vajon melyik emberi ország nem tartozik ebbe a kategóriába?
Sík Sándor: Te Deum. Előadja Sinkovits Imre. (Utóbbi dr. Radics Éva ajánlata, köszönöm.) Hozzákapcsoltam egy gregoriánt, ezt is jó hallgatni.
És ha már itt tartunk Weöresről eszembe jutott a youtube csatorna egy másik verse, A két nem, Nagy Kálózy Eszter előadásában. Azt gondolom, talán így kellene elemezni a párizsi olimpia ökölvívó férfinőjét (nőférfijét). Vajon neki is végső díszruhája lenne a meztelenség? Kíváncsi vagyok, férfitársaim közül ki választaná, ha meztelenül látná. Mert, ugye, a meztelen valóság, mindenféle kromoszómánál, tesztoszteron szintnél többet mond, ha a férfit „beindítja”. Ha nem, hát akkor az „illető” menjen bokszolni a férfiak közé.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.
Kérem látogassa a Csorba youtube csatornát, lájkolja a videókat, ajánlja barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel a csatornára. A csatornán nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. Köszönöm a kattintást!
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. Mai vers Csorba válogatásomból.
EGYIRÁNYÚ
Így –
lassan minden rendeződik
a fióka-szárnyak kinőttek
nagyonis tággá lett világuk
még két kart kell lefejtenem
aztán hegyezhetem fülem:
csak egyirányú lesz kötelmem
nyilván lehet is látni rajtam
szemem fényében a nyugalmat
az elfordult kiváncsiságot
mely kísérné sorsom ha bírná
a legvégső átváltozásig
Megjelent a Világ küszöbei című kötetben. (Bp. : Magvető, 1981.)
A kötetben ezt a verset éppen a Visszaszámlálás című, Zsófiát, legfiatalabb és harmadikként férjhezmenő lányát a költözés előtt búcsúztató – szinte szerelmes – versfüzér elé válogatta a kötetbe a költő. S mivel a Visszaszámlálás „strófáit” datálások választják el – 1978. X. 3-tól 1979. VI. 10-ig, a végső búcsú napjáig – egészen pontosan meghatározható, mely időintervallumban írta az Egyirányú-t. A Visszaszámlálás utolsó dátuma, az indulás pillanata:
1979. VI. 10
Hát megtörtént… meg… pár órája…
ma…
hogy is volt?… lássuk!… kezdené a
toll…
de csak az Arany János-i szavak:
„Nagyon fáj! nem megy!”
Tehát Csorba számára már a készülődés közben és a búcsú előtt világos volt, azzal, hogy a harmadik lánya is férjhez megy, annak fióka-szárnyai kinőttek, már csak a lánya két karját kell lefejtenie magáról és akkor kötelme csak egyirányú lesz. Ezekből a versekből is kiderül: Csorba versei a maga, a családja és a kertje élettörténete is egyben.
Margitka, Csorba Győző és Zsófika, 1960-as évek második felében, a Damjanich utcai kertben. Itt – bár éppen nem teszi – de a két kar még bármikor ölelheti a költőt, Csorba kötelme pedig még nem egyirányú.
5. Egy most újra kezembe került könyv indít sorozat összeállítására: Csorba Győző: Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. (Pécs : Pro Pannonia, 2001. – Irodalmunk forrásai : h)
A kötetről itt mindent megtudhat, innen indulva a Tüskés Tibor szerkesztette teljes szövegét elolvashatja. Kicsit fájó volt most a szerzőségi adatokat nézni. A kötet munkálataiban nyakig benne voltam. Válogattam a beleillő Csorba írásokat, vittem róluk a másolatot Tüskésnek, ugrottam, ha valamire szüksége volt, de ezt a kötetben sehol nem jelezte. A könyv bemutatóján, talán mivel meglátott, megemlítette, sajnálja, hogy az én nevem – mint munkatársé – kimaradt a kötetből. Spongya rá – mondaná Virág elvtárs;)
De nem ez a lényeg… A lényeg, hogy esteli olvasmányom lett a kötet. S mindig rácsodálkozom az emlékezések gyönyörű és pontos szövegére. Tiszta, őszinte beszéd, egy hamis mondat, szó nem ugrik elő belőle… Idemásolom Tüskés Tibor szerkesztői jegyzetét:
„Tüskés Tibor
A szerkesztő jegyzete
Csorba Győző (1916–1995) par excellence költő. Adekvát kifejezési formája a költészet: az eredeti vers és a műfordítás. „Prózában igen sután emlékezem” – mondja magáról. Alkati sajátosságán, személyes adottságán túl ebben az is közrejátszott, hogy mindent (verset és prózát) egész életében kézzel – jobb karjának hiánya miatt bal kézzel – fogalmazott. Egyszerre kellett a papírlapot leszorítania és az írószert ujjai közé fognia. Ennek ellenére meglepő, hogy viszonylag terjedelmes memoár műfajú szöveget vetett papírra, s ha valamelyik folyóirat szerkesztősége vallomást, személyes visszaemlékezést kért tőle, általában nem hárította el a kérést. Egy idő után – költői rangjának emelkedésével párhuzamosan – újságírók, riporterek, írótársak is egyre gyakrabban fordultak hozzá, és kértek tőle interjút. Írói működésének bibliográfiája mutatja, hogy milyen gazdag emlékező és kritikai írásainak, vallomásainak, valamint a vele készített interjúknak a köre. (Csorba Győző bibliográfia. Összeállította: Bertók László. Pécs, 1993. A bibliográfia adatait néhány újabban előkerült írással egészítettük ki, és néhány esetben helyesbítettük.)
Gyűjteményünk válogatás, szemelvénygyűjtemény egy igen gazdag anyagból. Még a költő életében megjelent A város oldalában címmel az a könyv, amely Csuhai Istvánnak a költővel folytatott beszélgetéseit tartalmazza. (Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó, Pécs, 1991.) Ebből a könyvből azonban nem vettünk át szöveget. Hiszen míg az 1991-ben megjelent kötet az emlékező, a visszapillantó ember nézőpontját érvényesíti, addig a jelen kiadványunkban közölt vallomások és beszélgetések mindig a költői pálya egy-egy adott és konkrét pillanatát, problémáját, lélekállapotát, munkáját tükrözik. Csorba Győző 1948-as [helyesen 1847/1948-as P. L.] római útibeszámolói külön kiadványt igényelnek. A műfordítással kapcsolatos írásait a Csorba Győző, a fordító c. kötet tartalmazza. (Pannónia Könyvek, Pécs, 1998.) Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a kötetünkbe fölvett, különböző időben keletkezett írásokban elég sok az átfedés, az ismétlés. Ezeket azonban az írások egységes gondolatmenetének megőrzése érdekében nem gyomláltuk ki. Az anyagot az írások tárgya, központi gondolata alapján öt fejezetben rendeztük el. A fejezeteken belül az írások sorrendje általában az időrendet követi. A kötetből mind Csorba Győző írói pályájának alakulásáról, személyiségéről, emberi habitusáról, vidéki léthelyzetéről, mind munkahelyi, könyvtárosi tevékenységéről, mind a költészettel kapcsolatos nézeteiről, mind a magyar irodalomra vonatkozó véleményéről információkat kapunk.
A szövegeket a jelen közléskor tipográfiailag jórészt egységesítettük. Az interjúk esetében a kérdezők monogramját feloldottuk, illetve a teljes névvel kiegészítettük. A közlemények lelőhelyét a szövegek után jelezzük. Az írások címét néhány esetben mi adtuk.
Egy ilyen jellegű kötet természetesen soha nem pótolhatja a költői életművel történő személyes találkozást, a versek ismeretét és szeretetét, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a könyvvel a költői pálya megismeréséhez és a költő világképének megértéséhez, értékeléshez mind az olvasóközönség, mind a költészet belső összefüggéseit kutató irodalomtudomány újabb forrást kap kézhez. Az az igazi és termékeny olvasás, ha könyvünk lapjait a Csorba Győző verseit tartalmazó kötetekkel együtt forgatjuk.”
Ahogy fellapoztam az első oldalt, eszembe jutott, hogy a Tüke-díjasok egy találkozóján hozzászólásomban ezzel a Csorba jegyzettel kívántam alátámasztani, miért javaslok posztumusz Tüke-díjat Csorbának. Nem jártam sikerrel. Valami olyasmit kaptam válaszul, hogy akkor a díjakra számtalan sok embert ajánlhatnának, és a kitüntetett halála után adott díj esetében ki venné át azt? Mindegy. Spongya rá, idézem megint Virág elvtársot (sic!). De most, a könyvvel a kezemben eszembe jutott, talán egy kis kötetben kiadhatnánk a Vallomásokban Költő és vidéke fejezetcím alatt egybegyűjtött, Pécs szeretetéről szóló Csorba írásokat. És adhatnánk a gyűjteménynek a költő és hadvezér szavait parafrazeálva: Egy városnál sem vagyunk alábbvalók. Hogy pedig így legyen és így van, ezért Csorbánál többet nem sokan tettek…
Így hát most elkezdem közölni a hasonló témájú írásokat, talán lesz olyan szponzor, aki ráérez ezeknek a fontosságára és segít a kiadásukban. Elsőként a kötet nyitó írását közlöm. Mivel ez rövid vallomás, idemásolom, de a többit majd külön fájlokban mellékelem.
A szülőföldről
A szív bőségét és a bőség zavarát egyszerre éreztem, amikor elmélkedni kezdtem, hogy Pécsnek és Baranyának ezen a jeles napján mit is beszéljek a városról és a megyéről.
Idevalósi vagyok s nemcsak lakóhelyem, hanem születésem szerint is. Bár az anyai-apai ágak az ország más tájairól hajoltak erre, számomra a fogalmak már itt töltekeztek tartalommal. Nekem a hegy, a völgy, a város, a falu, a gyár, a szántóföld, az évszakok, az ember, de még a halál is pécsi és baranyai.
Tele vagyok, nagyon tele ezzel a vidékkel. Úgy vagyok tele, hogy nehéz a szónak végét találnom, ha rákanyarodik, de talán még nehezebb belefognom, meglelnem az elejét.
Emberszabású táj – ezzel szeretnék először dicsekedni. Földrajza, természetrajza, éghajlata emberpárti, csak igen ritkán ellenséges. Legmagasabb hegye, a Zengő például nem éri el a 700 métert sem, de mégiscsak hegy, s a Mecsek többi részével együtt mindazt nyújtja, ami egy hegytől elvárható: erdőt, benne vadat, mélyében ásványi kincseket, vizet, lankáin szőlőt s gyümölcsöt. Védőfal is az északi hidegek támadásai ellen, kiránduló- és sétahely, s látványnak is megkapó.
Két nagy folyóvizét: a Dunát és a Drávát át lehet kiáltani. De a Duna komoly hajókat is hord, sőt még Pécs vízellátási gondjain is segít: a Mohácstól Pécsig futó csővezetéken szünet nélkül árad a víz a Mecsek aljára.
Az első fagyosnap Dél-Baranyában november elején szokott bekövetkezni, Magyarország északi részein viszont egy hónappal korábban. A téli középhőmérséklet a megyében magasabb, mint bárhol másutt az országban.
Nos, ez az emberszabású táj – tudósaink véleménye szerint – mintegy 6 ezer éve rendszeresen lakott. A kőkor, rézkor, bronzkor, vaskor évszázadai sorra ránkörökítették emlékeiket. Időszámításunk kezdete táján megyénk Róma uralma alá került.
Pécs, a római Sopianae, a III. században egész Pannonia közigazgatási székhelye lett.
Aztán jöttek a hunok, a gótok, a longobardok, az avarok, a szlávok, a frankok, majd a IX. század végén a magyarok. Baranya területét a Botond-törzs szállta meg. Elkezdődött itt is népünk viszontagságos története.
Pécsvárad, Szigetvár és Siklós vára, a mecseknádasdi templom és kastély, az ún. Rékavár, a pécsi kőtár, a Barbakán, a tettyei romok, a minaret, Gázi Kászim dzsámija, a barokk Pécs házai – mind, mind ennek a történelemnek bizonyságai.
S a másfajta emlékek, melyek a sorsot, a történelmet vállaló és hordozó lelket, az alkotó szellemet s a munkás szorgalmat őrzik.
A zengővárkonyi lakógödrök és csiszolt kőeszközök éppúgy őket idézik, mint egy szőlőtőke, melynek ősét Probus római császár katonái ültették el a Mecsek lejtőjén. A pécsi egyetem 1367-ben kelt alapítólevele, a mohácsi csata tragédiája, vagy a tagolatlanul nyújtózó, sivár külsejű volt uradalmi cselédépületek, Janus Pannonius versei, a 6. közös gyalogezred lázadása 1918 pünkösdjén vagy a csendőrsortűzzel és 3 bányász halálával végződött 1937-es sztrájk ugyancsak ennek a léleknek, szellemnek, szorgalomnak, vállalásnak dokumentumai.
Íme, ilyen környezetben, ilyen levegőben születik, nevelkedik és él a pécsi-baranyai ember. Együtt a múlttal, mely néha köt, néha csak feszélyez, de elég ritkán ihlet. Én úgy érzem, hogy itt minálunk többnyire ezzel a ritka hatásával van jelen.
Mert lám: esztendők óta s ma is – szinte szünet nélkül – feltárunk és restaurálunk. Váraink pusztulását szakértő kezek megállították. Évenként végigjátsszuk Mohácson a török időkre emlékeztető, félelmesen-jókedvű búsójárást. Nagy gonddal gyűjtjük a megye munkás- és parasztmozgalmainak emlékeit, a népművészet egyre fogyatkozó értékeit. S közben – szép harmóniában mindezzel – fölépítettük és tovább építjük Komlót, Pécs-Meszest, a nagyszerű Uránvárost, a hőerőművet, villamosítottuk az egész megyét, új iskolákat, tantermek sorát adtuk át az ifjúságnak, szilárd közművelődési könyvtárhálózatot létesítettünk, kibővítettük és megszépítettük Harkányt, tüdőszanatóriumot emeltünk a Mecsek oldalában, hatalmas szőlő- és gyümölcstelepítést hajtottunk és hajtunk végre megyeszerte, elkezdtük az Abaligeti tó és környéke rendezését, hamarosan beköltöznek Pécs első 9 emeletes házainak új lakói, van önálló műsort sugárzó rádiónk, televízió közvetítő állomásunk, a város tudományos, irodalmi és művészeti élete élénk és igényes. A Jelenkor című folyóiratot, a pécsi balettegyüttest, a Liszt Ferenc Kórust, képzőművészetünket messze a megye határain túl is ismerik és megbecsülik.
S vajon ki tudná kideríteni, hogy közvetlenül vagy áttételesen milyen szerepe volt és van mindebben a hagyományoknak? Hány gondolatot sugalltak, mikor voltak példa és mikor intelem? Mi született folytatásnak, mi feledtetőnek és mi gátnak?
Mostanában divatos az ún. honismeret. A hivatalosokon kívül szakkörök és magánosok százai kutatják egy-egy megye, város, falu, tájegység történelmét, néprajzát, gazdasági és kulturális életét. Hol komoly eredményekkel, hol csupán naiv újrafölfedezésekkel, de mindig lényegében azonos tartalommal. Nem céltalan múltbanézés ez, s jó, hogy így van. Tartós, megbízható szeretet nincs ismeret nélkül.
Ez a szeretet nem fenyeget a sovinizmus veszélyével. Mert mi, pécsiek–baranyaiak büszkék vagyunk ugyan 6 ezer éves múltunkra, hogy hazánkban a legnagyobb hőmérsékletet Pécsett mérték 1950. július 1-én, hogy a nagyharsányi hegy oldalán már február végén, március elején kivirít a magyar kikerics, mely sehol másutt az országban nem honos, hogy nálunk emlékmű hirdeti két múltszázadi pécsi gyakorló zenész nevét, hogy a reumások ezrei gyógyulnak meg a harkányi hévízben, hogy kiváló kokszolható szenet bányászunk, hogy boraink a nemzetközi versenyekről aranyérmek sorát hozzák haza – de titokban érezzük azt is, hogy mindez nem emel az ország más megyéi fölé, legfeljebb megkülönböztet tőlük. S van annyi humorérzékünk, hogy a túlzó lokálpatriotizmuson magunk is mosolygunk.
Baranya csupán egyetlen megyéje, Pécs egyetlen városa az országnak. Amit elmondtam róluk, ismeretközlésnek nyilván kevés, lelkendezésnek meg – félek – nem elég meggyőző. Gondolatébresztőnek talán mégis beválik. A lélek – sajátos törvényei szerint – szívesen helyettesít. A Mecsek helyébe könnyű az Avast tenni vagy a Lővereket, a Duna és a Dráva helyébe a Tiszát vagy akár a Bodrogot, a villányi bor íze észrevétlenül mehet át az egri bikavérébe, a Zsolnay-gyár eozinjai simán ölthetik egy-egy herendi porcelántárgy alakját, s a pécsi bányászok fekete szemealja fölött dorogi vagy tatai bányász is kitekinthet. Röviden: a mi büszkeségünk fölgyújthat más büszkeséget, a mi hűségünk támaszthat más hűséget is, a mi buzgalmunk más buzgalomnak is lehet szítója.
Szeretném remélni, hogy így is van.
Elhangzott a Magyar Televízió 1964. jún. 14-i pécsi-baranyai napján. = Jelenkor, 1964. 8. sz. 739–740. p.”
Az összes általam idézni kívánt nyilatkoztat, interjú, emlékezés sok esetben ehhez hasonló, szinte szerelmes vallomás a városhoz/ról. Van-e potens ember Pécsett, aki majd a teljes összeállítás kiadását – versekkel, esetleg képekkel, színesítve – nem támogatja?
6. „Lapzárta előtt” írta a balatoni nyaralásáról hazaérkező professzorunk, Nagy Imre: „Közben eszembe jut, hogy modern irodalmunk előfutára, Bródy Sándor 1924. augusztus 12-én, száz éve halt meg. Talán egy-két mondatot megérdemelne.” Bizony megérdemelne! Emlékezem is.
Először a hivatalos wiki-szöveg, majd ebből egy idézet:
„Bródy Sándor (Eger, 1863. július 23. – Budapest, 1924. augusztus 12.) magyar író, drámaíró és publicista. Hatással volt többek között Ady Endrére, Móricz Zsigmondra, Krúdy Gyulára, Szomory Dezsőre és Molnár Ferencre is. Hunyady Sándor apja.”
„Apja egri, zsidó származású gabonakereskedő volt, egy ideig ő kezelte az egri érsek gabona értékesítését. Fiatal gyermek volt, amikor apja tönkrement és hamarosan meghalt. Legendásan jóképű és jó megjelenésű külsejét tőle örökölte. Néptanítónak készült, de tanulmányait sosem fejezte be. Műveltsége hiányosságait rendkívüli tehetségével sikerült pótolnia. Bár ebben az időben a magyar polgárság és az értelmiség zöme szinte kétnyelvű, ő csak magyarul beszélt. 18 éves korában írnokoskodni kezdett testvérbátyjánál, aki Gyulán volt ügyvéd. Első cikkeit is itt, a helyi lapban sikerült megjelentetnie. Nagy hatással volt rá Jókai áradó meseszövése és Zola naturalizmusa. 1884-es Budapestre költözése után sikerült megjelentetnie Nyomor című novelláskötetét és Faust orvos című regényét, amelyek feltűnést keltettek. Sokan a magyar Zolát látták benne.”
Már ezekből a mondatokból kiderül, hogy kiváló íróról van szó, akinek élete nem volt éppen nyugodt, sőt, amint a Wikin olvashatjuk: „Szenvedélyes természetű ember volt. A jóképű Bródy még Kolozsvárra érkezése után elcsábította Hunyady Margitot, korának ismert színésznőjét. A kapcsolatból nemsokára megszületett törvénytelen gyermeke Hunyady Sándor, aki kedvence volt, ő is az irodalmi pályán indult el a későbbiekben. Ebben az időben már házas volt, felesége Fehér Judit. Családját Budapesten hagyta. Feleségét és gyermekeit anyagilag támogatta.”
A wiki szócikk végén a műveiről összeállított bibliográfiából bátran válogathatnak, legalább egyet olvassanak el közülük.
Nem csak azért volt jó Nagy Imre figyelmeztetése, mert felidézhettük a kiváló író munkásságát, hanem azért is, mert személyes emlékeket ébresztett. 10 évvel idősebb bátyám játszotta a legerőszakosabb, nem éppen a legjobb jellemű csábító, ifj. Nagy István szerepét a falusi műkedvelő színjátszócsoportban, méghozzá nagy sikerrel. A környék minden falujában sokan megnézték a darabot. Érdemes elolvasni a drámáról írt wiki-szócikket, amelyből legalább az alapokat megismerhetjük Bródy írói tehetségéről, munkássága lényeges vonásairól. Érdekesség a dráma történetéből: „A vígszínházi társulat olvasópróbáján a szerző maga olvassa fel darabját, melyet a színészgárda terjengősnek, nehezen betanulhatónak és befogadhatónak titulál. Ebből kifolyólag Faludi Gábor színházigazgató lerövidítteti a szövegkönyvet, és egyben ráveszi Bródyt, hogy a történetet is módosítsa: írjon – a közönség igényeinek megfelelve – esküvővel záródó, és ezáltal a felszínen pozitívabbnak ható végkifejletet színművéhez. E verzió marad 1954-ig a köztudatban, mikor is Siklós Olga, a Jókai Színház dramaturgja rálel Bródy módosítás előtti kéziratára, és közreadja, valamint színpadra állíttatja A tanítónőt a szerző eredeti szándékai szerint – ahogyan ma is ismerik és játsszák.[4]” In: Wikipédia.
Bátyám snájdig fiatalember volt, jól állhatott neki a szerep. De nem csak a színpadon, a valóságban is erősen udvarolt a falusi fiatal lányoknak. Azt viszont nem tudom, hogy a színmű befejezését melyik változatban adták. 10 éves lehettem a falusi bemutatók idején, tehát inkább már a szocreál időszaknak megfelelő, nem polgári változatot játszhatták. Annak társadalomkritikája jobban megfelelt a szocialista irodalompolitikának. Fényképre, színpadképre is emlékszem bátyámék előadásáról, de az sajnos elveszett. Adom helyette a wikipédia képét a főszereplőről:
A címszerepben Varsányi Irén a darab ősbemutatóján. Ajánlom, hogy a talán kevéssé ismert színművész életrajzát (1932-ben, 55 évesen hunyt el) olvassák el, itt.
Itt pedig tájékozódhatnak a darab 2021. évi Pécsi Nemzeti Színházbeli előadásáról.
Egy kép a darab miskolci előadásból:
Kérem Nagy Imrét, de kedves olvasóimat is általában, ajánljanak témákat. Ha lesz affinitásom és erőm, hasonló bemutatásokra szívesen vállalkozom.
Szerkesszük együtt a honlapot!
Köszönöm figyelmüket.