„Kedves Diákok, tisztelt Kollégák! Kedves verskedvelő Mindannyian!

Lezárult a Csorba Győző Versmondó Verseny jelentkezési időszaka, a videókat a versenyzők feltöltötték a tárhelyre. A zsűri hamarosan munkához lát, hogy értékelje a produkciókat. Sok dolguk lesz, összesen 44 versenyző 88 szavalatát fogják meghallgatni, megnézni.

A zsűri tagjai:

MINÁRIK TAMÁS, a pécsi ANK Gimnáziumának igazgatóhelyettese, Kazinczy-díjas tanár – a zsűri elnöke

PETHŐNÉ NAGY CSILLA, a PTE Babits Mihály Gyakorló Gimnáziumának magyartanára, tankönyvíró

STUBENDEK KATALIN, a Pécsi Nemzeti Színház színművésze

BOZSOKI PETRA, nőtörténész, a PTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola hallgatója, a Verso irodalomtörténeti folyóirat szerkesztője

És még valami! Nemcsak a zsűri értékel, hanem a vers iránt érdeklődő, verset szerető közönség, a versenyzők barátai, iskolatársai, ismerősei is beleszólhatnak. Március 15. után két héten keresztül a Szent Mór Iskolaközpont fb-oldalára – és természetesen ide is – föltöltjük a videókat, hogy a közönség is szavazhasson a kedvenc előadójára, az általa kedvelt versre vagy produkcióra.

Eredményhirdetés április 11-én, a KÖLTÉSZET NAPJÁN!”

Örömmel értesítem arról is a Csorba blog olvasóit, hogy az elmúlt napokban „Most fontosabb a vers, mint bármikor…” jelige alatt sok Csorba-verset is posztoltak a verseny facebook-oldalára  a szervezők, ill. Szakács Emília tanárnő, s a versekhez illő képeket is mellékeltek. Ezeket a bejegyzéseket is követem, a megszokott facebook-oldalamon megosztom. Az egyiket idemásolom. A vers Csorba Győző és Latinovits Zoltán előadásában is meghallgatható erről az oldalról. Érdekes meghallgatni a két előadást egymás után. Annyira eltérők, amennyire az előadók orgánuma, életkora és természete is más. A fenti oldalon egy kedves képet is közöltem, de azt majd a vers után, itt a blogban is közzéteszem.

MÁRCIUS

Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény.
Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.
Hosszú volt, hosszú volt a tél,
azért csak vége lett,
és tavasz lett, habár
nem látni még sehol virágot, levelet.

Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám,
a város fölött magasan. – Ma is még őrtorony,
mert csönd van itt, csönd s jó magány,
békén fürkészhetek
a földi dolgokon,
magamba s messzire egyformán nézhetek.

A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez,
vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.
Hallgatni s látni érdemes:
a szép törvényeket,
magam és nem-magam,
a vonzódásokat s idegenségeket.

A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik; –
de több az élet mint a szó, nem is fáj már nagyon.
S most újra élet ütközik,
most élet ütközött
a fosztott tájakon,
új élet ütközött életeim között.

Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb,
nemcsak jobb részem őrzi meg – lényem minden szinét:
a fényeket, az árnyakat,
az el nem mondhatót,
a lényeg lényegét,
a csak megélhetőt, az egyetlen valót.

Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:
kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,
feltámadás köröskörül,
viharzó győzelem,
tenger piros tető,
játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!

Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,
elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,
a fogyhatatlan föld alól
kitört makacs füvek,
melyek most a kopár
határt zengő színű mézzel díszítitek!

Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!
Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már
a halál vendégeskedett,
ajtóm és ablakom
kitárom: a halál
helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!