45. Csorba blog. A Nagyszombat éjszakája című verskézirat bemutatása

(Az összes verskézirat linkjeit itt gyűjtöttem egybe.)

A Nagyszombat éjszakája című vers nem jelent meg egyetlen kötetben sem.

A kézirat jpg-változata

A kézirat pdf-változata
Az általam olvasott szöveg:

Nagypéntek szombat éjszakája

Krisztus – én
sírban mindketten
az éjszaka is olyan mint a sír
őreim nincsenek – de talán azok is vannak,  a szeretet
én reggel feltámadok
de te Krisztus, csak majd
holnap reggel…
s addig így töltöd a napot
is akárha (??) én (??) nem (??)
nyitnám (??) ki a sötétítő táblát

Intenzívebbé
Nincs őrség!!!

A két megjegyzést Csorba magának írta: majd ha visszatér a szöveghez, ezeket kell javítania rajta. De nyilván nem tért vissza hozzá, mert csak ez a kézirat maradt fenn a verskezdeményből.

A vers ugyan nem jelent meg, de Krisztus halála és a köré épült vallási tételek, mint például a föltámadás is, mindig nagyon erősen izgatták Csorba fantáziáját. A Csikorgó című kötetben például szinte ciklust építhetett a kérdéskörre Bertók László, aki a kötetet összeállította, szerkesztette.
Csorba az alvást sokszor kis halálnak nevezte. Úgy érezte az alvás hasonlít a halálhoz. Nem véletlen, hogy a versben Krisztus halálát és az ő alvását hasonlítja. Az éjszaka (értsd alvás) is olyan mint a halál, de az alvónak nincsenek őrei, csak a szeretet. S mondja tovább a különbséget: ő reggel föltámad, de Krisztus majd csak egy nappal később. S Krisztus addig is úgy tölti a napot, mintha a költő nem nyitná ki a sötétítő táblát. Nagy kár, hogy Csorba a verset nem fejezte be, az alvás-halál hasonlatot nem tudta a mindig tízes körbe találó szavaival teljesen kibontani.

Csikorgó című kötetben a Mostanában címűtől kezdve több versnek ez a témája. Egészen különleges közülük az, amiben a költő leírja, hogy Krisztus nem lehetett ember, ha tudta, hogy harminchárom év után mi fog majd történni vele.

Karácsony táján

Mindentudó! – Kis fázó csecsemőként
tudtad-e Jézus első éjszakádon
amit én már tudok hogy mit csinálnak
veled majd harminchárom év után a
kereszt előtt majd aztán a kereszten?
Tudtad-e ezt? Ha igen s hogyha harminc-
három évig képes voltál kibírni
enni inni aludni mosolyogni
ha képes voltál élni: akkor én nem
vehetlek példának mert akkor ember-
alakban-bőrben sem voltál te ember
Mivel nagyon elgondolkodtatónak tartom a vallásról, hitről, időről szóló részleteket, másolom azokat Csorba Győző A város oldalában című beszélgetéskötetéből. (A beszélgetőtárs Csuhai István.)

“CSGY: – Nézd, azt hiszem, eljutottunk odáig, hogy valamit össze kell dadognom az én úgynevezett, vagy nem is úgynevezett, hanem valóságos hitemről vagy metafizikai kapcsolataimról. Ugyanis én nem vagyok vallásos ember. Te milyen vallású vagy?
CSI: – Engem katolikusnak kereszteltek, de vallásos, azt gondo­lom, én sem vagyok.
CSGY: – Én református vallású vagyok ugyan, de református templomban legutoljára akkor voltam, mielőtt megnősültem. Ez pedig 44-ben történt. Eltelt egynéhány év azóta. Tudod, hogy a jezsuitákhoz jártam mint református, ami már eleve fura figura volt. Kicsi koromban – úgy értem, 13-14 éves koromig – minden este imádsággal alud­tam el. Méghozzá, mint a reformátusoknál szokás volt, nem sablon­imádságokat mondtam, hanem én konstruáltam magamnak egy-egy imádságot a nap megfelelő problémáira. Így éltem. A Bibliát nagyon szeretem ma is, főleg az Újszövetséget. A reformátusoknál az volt a di­vat, hogy nagyon sokat tanultunk a Bibliából. Igen sokat olvastuk, úgyhogy ilyen részeket, hogy „Ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom”, „Én vagyok az út, az igazság és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él…”, egy sereg   ilyen mondást tanultam és tudok. Mégse birok aggálytalanul hinni.  Még nagyon ifjú koromban jó volt abban a meggyőződésben élni,     hogy van valami végső menedékünk. És én akkor nem aggályoskodtam, hogy valahol Etiópiában egy kisgyerek miért hal meg; úgy éreztem, ha este elmondom az imádságomat, aztán becsukom a szememet, akkor velem semmi baj nem történhet. Viszont kamaszkoromtól kezd­ve soha nem tudtam úgy hinni, hogy az engem megnyugtatott volna. És ezzel máig is így vagyok. Később pedig támadtak olyan gondolataim, amiken már fennakadtam, és ezek tönkretettek. Ezek a gondolatok most is szinte mindennap valamilyen formában előjönnek.
Az egyik oldalon a csoda vett körül mindenben, a természetben, a természet minden jelenségében. Kamaszkoromban sok mindennel fog­lalkoztam, nyelveket tanultam, olaszt, franciát, ezeket magánúton. Az­tán a szerb nyelvet is elkezdtem tanulni, aztán a horvátot, az angolt, még a dánt is, az nagyon izgatott engem. Szerettem az irodalmat, a klassziku­sokat és a moderneket, és érdekelt a történelem is. Aztán a különféle ter­mészettudományi területek, például a biológia is nagyon izgatott. Persze, akkor a biológia még nem volt ilyen fejlődési fokon, mint most. És a természettudomány más ágai is foglalkoztattak. Ebben odáig mentem, hogy én mint gimnazista egy fémiparista hitsorsosomat, aki iskolája ter­mészeténél fogva elvben többet foglalkozott fizikával, mint én, fizikára tanítottam. De mondom: a humán dolgokat és a reáliákat egyaránt pró­báltam fölfedezni, és magamban mindezt úgy elrendezni, hogy ne legyek fél lábbal itt, fél lábbal ott. De nem tudtam megnyugodni soha.
Ez a sok mindennel való foglalkozás az én istenhitemhez úgy kap­csolódott, hogy ahogy elmélyedtem a dolgokban, Istennel egyre kevésbé tudtam zöldágra vergődni. Vallásos egyáltalán nem voltam, úgy éreztem, hogy az egyfajta korlátozása és önbezárása az embernek. Sokszor mondom tréfásan, hogy ha én Isten lennék, és látnám, hogy az egyik ember a Szabadság úton megy be a református templomba, a  másik pedig itt a Sallai utcában megy be a Ferences templomba, a ka­tolikusokhoz, és egymásra emiatt ferdén néznének – mert ez régen még divat volt –, akkor én szájon vágnám mindkettőt, és azt mondanám nekik: „Nem szégyellitek magatokat? Én ott fenn vagyok valahol, lenézek, és látom itt ezt a kis szir-szar várost, amiben van két templom. Mind a kettőt nekem építettétek, és ti egymásra azért haragszotok, mert egyikőtök ebből a templomból, másikótok abból imádkozik hozzám?”. Éppen emiatt adtam a nejemnek reverzálist, mert ő katoli­kus. A kislányaim katolikusok lettek. 44 óta nem is mentem reformá­tus templomba. Ugyanis amikor reverzálist adtam, a papunk írt ne­kem egy feddő levelet. Ráadásul Szilveszter estéjén volt egy istentisz­telet, ahol fölolvasták azoknak a nevét, akik reverzálist adtak. Én be­gorombultam, és küldtem a papunknak egy csúnya levelet. Lehet, hogy jártam református templomban, alkalomszerűen valamiért, de szándékkal soha többé. Az ökumenikus áramlatnak örülök, mert ez már egy kicsit szelídebb és természetesebb forma… Persze, sajnos most is az ember örök átka a hatalom. Mert most is szerintem nagyon  sok ember azért lesz vallásos, mert valamit el akar érni. És nem akarnak a hatalomról lemondani, mert ha a két egyház összeolvadna, akkor már nem lehetne külön hatalmakat gyakorolni. Szóval én ezt ab­szurdumnak tartottam mindig, ezért a vallásos szót még hallani sem szerettem, pláne nem, ha valamilyen módon rám vonatkoztatták.
Egyébként azt ajánlottam, már a háború után, hogy a bankokban és a pénztárakban csak vallásos embereket alkalmazzanak, akkor nem  lesznek sikkasztások. Nem értettek a dolgokhoz az emberek, erköl­csük sem volt, igyekeztek minél előbb, minél könnyebben meggazda­godni, nem csak most, hanem véges-végig az egész történelemben. Ameddig el nem kapták valamelyiket, aki sikkasztott, lopott, csalt. Hát azért mondtam, hogy aki pénzzel dolgozik, legyen vallásos, legyen erkölcse és maradjon békében a vallással.
De nekem a valláshoz nem volt közöm. Ugyanakkor hittem min­dig. Hogy miben, azt nem tudtam. Egyik versemben meg is próbáltam leírni a kaparódarázs csodáját. Ez a kaparódarázs egy olyan darázsfajta, amelyik élő állatokba rakja a petéit. Úgy, hogy azokat csak elkábítja, hogy ne dögöljenek meg, és mindaddig, ameddig ki nem fejlődnek a peték, addig él. A peték lassan felfalják annak az állatnak a potrohát. Ha megdöglene, akkor megromlana, és nem lenne a kikelt petéknek táplálékuk. Tudod, ezek egészen őrjítő dolgok, ha az ember elgondol­kodik rajtuk. Én nem tudok zöldágra vergődni itt sehol. Akárhány biológiai könyvet olvastam, akkor is, most is, akármit mondanak ne­kem, én nem tudok megnyugodni, egyszerűen nem tudok.

[Itt megszakítom az idézést, másolom az említett verset:

EGYBEN

A kaparódarázs csodája
és az, hogy meghalok. –
Hinnem kéne-e valahára,
vagy köpnöm egy nagyot?

A szokvány-bölcs jobbára bamba.
Kit értelem zavar,
nem ülhet szemlélődni dombra,
míg lent dúl a vihar.

Álarcot ölthet – példa-célra
föl is használható.
Bár ami kint békére példa,
bent könnyen robbanó,

De mégis: hinni s köpni egyben,
más mentség nem lehet.
Szerencse dolga már, hogy ebben
kinek jut jobb szerep.

Vers vége. Folytatom az idézetet.]

Nekem az, hogy a gyermekláncfűnek van egy kis gömbje, és azon a magok kis ejtőernyők, ez énnekem annál sokkal több, minthogy ma­gyarázni tudjam. Vagy hogy a juharnak propelleres a termése, a magja, azt én egyszerűen nem tudom felfogni. Mert azt, hogy valamilyen emlősállatnak valamelyik testrésze módosult, hosszabb lett vagy rövi­debb, azt még el tudom képzelni. De hogy ki igazította azt a juhart, hogy éppen ilyen termést hozzon, és hullás közben messze repülhes­sen, én ebbe bele tudok zavarodni. Nyilván az állatoknak is vannak olyan tulajdonságaik, amiken csak ámulni lehet, nem csak az önnfen­tartási ösztönük. Ha az ember megnéz egy mai népszerű tudományos könyvet, akkor elszédül. Bár egyre több a magyarázat, most is vannak minden magyarázatban homályos pontok. Mivel magyarázod, hogy egy zsiráfnak ilyen hosszú a nyaka? Azt mondják, mert így éri el a fák leveleit. De miért nem maradt ott, ahol amúgy is talált volna leveleket? És seregestül vannak ilyen rejtélyek. Gondolj a költözőmadarakra. Mondd meg nekem, azért a három hónapért van itt a fecske, vagy négy hónapért, és nyolc hónapért nincs itt, és azért, hogy ideröpüljön  meg visszaröpüljön, azért ezer kilométereket kell megtennie, és közben nagyon sok elpusztul? Hát mi ez? Hát ez micsoda? Várkonyi Nándor próbált a könyvében egy-egy ilyen dolgot megvilágítani. Vagy amit Kodolányi próbált megírni a Vízöntőben. Hegy a piramisokat ho­gyan tudták fölépíteni, milyen emelőeszközeik voltak. Kodolányi úgy magyarázza, hogy a sámánok egyszerűen varázslattal emelték föl a köveket. De ez is, az egész Atlantisz-probléma, szóval annyi minden van a világon, amiről sejtelmünk sincs még, és minél tovább megyünk, annál több lesz a rejtély. És hogy az ember hogyan lett, ezt se lehet megértenünk. Mert mindez nem csak úgy magától lett. Hogy csak az ember az az élőlény, amelyik tudja, hogy meg fog halni, a többi nem. Az állatok nem tudják, hogy meg fognak halni. Azok az akciókra azonnali reakcióval válaszolnak. Hogyha rájuk ütnek egyet, akkor jaj­gatnak, és ezzel el van intézve. Nem csinálják azt, amit az ember, hogy bosszút esküsznek és kifundálják, hogyan fizessenek vissza érte. Szóval ez az ember. Erről rengeteg tanulmány van már, és valószínűleg én is hibás vagyok, hogy nem tudok eligazodni benne, még alapfokon se, hogy például milyen az emberi agy. Én még azon is csodálkozni tu­dok, hogy megmozdítom a kisujjamat. Mert azt mondom, hogy én pa­rancsot adok valahonnan az agyamból, hogy most mozdítsam meg a kisujjamat. Na de hát az a parancs az én agyamban születik valahol, és onnan végigmegy valamilyen pályán, és éppen az történik, amit én parancsoltam. Én ezen mérhetetlenül csodálkozom. Ilyenkor hiszek, de igazából nem tudom, hogy miben.
És még ez a hitem sem olyan sima és rendületlen. Rossz pillanata­imban azt szoktam mondani, hogy két megoldása lehet az életnek: vagy hülyének születik az ember, vagy pedig olyan rendíthetetlen hívő lesz, akinek esze ágában sincs kételkedni abban, hogy valamilyen magasabb hatalom intézi a sorsát. Ez a két megoldás képzelhető el ah­hoz, hogy az ember kínlódás nélkül élhesse végig az életét. A hülyét itt persze nem patológiai értelemben használom, hanem azokra az embe­rekre gondolok, akik csak élik az életüket, csak az elsődleges szükség­leteiket elégítik ki, de problémájuk semmivel nincsen. De ugyanakkor  azt se tudom elképzelni, hogy mondjuk, az, aki a világot így elrendez­te, irányítja, az mindent tud. Mert ilyenkor eszembe jut egy kis néger gyerek, aki valamelyik éhségövezetben él; csontvékony már, és meg fog halni. És akkor hogy van ez, hát itt nincs Isten, hogy ezt tudja? Ez a másik oldal. Egyszer csodálkozom, máskor pedig köpni szeretnék. Mert az, hogy ugyanakkor meg miért gyűjtünk magunkba annyi mindent, miért áldozzuk fel az egész életünket egy-egy célért, hogy aztán elpusz­tuljunk, és betegyenek egy koporsóba, ha betesznek, vagy elégesse­nek, ha elégetnek. Szóval ezt a két oldalt én nem tudtam magamban összeegyeztem sehogyan. Hiszek, de mondom, nem vagyok vallásos. A vallás nekem kevés.
Így vagyok az úgynevezett transzcendens, metafizikai világgal. Nem tudok mire jutni vele… Azokat a gyermeteg érveket, amik ellent­mondanak az Isten létezésének, vagy amik védik, én azokat nem tu­dom elfogadni.
CSI: – És mi a helyzet az életünkkel? Mert azt is mintha nagyon sokszor valami felettünk álló dolog irányítaná. Pedig talán azt is csak a véletlen, a szerencse, a fátum igazítja, nem?
CSGY: – Nézd, mikor én arról beszéltem, hogy gyakran úgy éreztem, valamilyen gondviselés rendezi az életemet, akkor tulajdonkép­pen ugyanerre gondoltam. De a kettősséget, a két oldalt itt is érzem. Mert ugyanakkor a Szent Lajos király hídjának a problematikája is izgat, hogy azon a hídon kik vannak éppen akkor, amikor a híd beszakad, és  kik pusztulnak el. Hogy például zarándokok repülőgépe zuhan le ép­pen. Vagy templomra esik rá a bomba, és szétveri a hívőket. Az effélék újra megingatnak, hogy most mi is ez itt? Vagy egy olyan szinten ját­szódnak ezek, amit mi nem értünk, egyszerűen nem tudunk megérte­ni, mert az agyunk erre nem képes, vagy pedig nem tudom, hogy mit gondoljak. Azt mondják ilyenkor, hogy ez misztérium. Hát persze, misztérium, de hát hogyha énnekem ilyen agyam van, akkor azt még­is szeretném tudni, hogy az Atya, Fiú, Szentlélek hogyan van. Mi is az Atya, aki Fiú is, meg Szentlélek is. Egyszer egy olyan verset is írtam,  ami éppen ezzel a problémával foglalkozik, de nem jelent meg sehol. Hogy talán nem is volt olyan nehéz meghalni, ahogy Krisztus meghalt, mert tudta, hogy feltámad. De én nem tudom, hogy föltámadok-e. [Ld. a verskéziratot és a Karácsony táján című verset! P. L.] És ez mind olyan, hogy túl van az én fölfogóképességemen.

Sokszor azért könyörgök, hogy legalább egyetlen ember volna, aki valami jelet adna halála után, hogy itt vagyunk, vagyunk. Galsait is min­dig kértem fiatalabb korában, mikor még nem betegeskedett, ha ilyenről beszéltünk: »Te legalább, ha már úgyis olyan cudar vagy – mert hát ő nem volt egyáltalán vallásos, és hát ilyen dolgai, ilyen gondolatai soha nem voltak –, legalább te kiabálj egyszer ide, hogy tudjam, van valami másvilág.« De Pongrác sem kiabál, és senki sem kiabál, és nem kiabálnak a nagyon szerető anyák és apák se. Most már oda jutottam, hogy a rádió­val meg a tévével tudom magamat egy kicsit vigasztalni. Mert azt mon­dom, hogy itt van például az angol rádió hangja. Arról nekünk készülék nélkül, a saját fülünkkel fogalmunk sincs. Viszont ha egy kis készüléket ideteszünk, akkor hallgathatjuk az angol rádiót. Ez vigasztal. Hogy ta­lán egy teljesen más sík lesz az a másvilág, ahol nem ez a beszéd, nem ez a hang, nem ez az agy, nem ez a test, semmi nem ez lesz, valami maga­sabb síkon, vagy más síkon zajlik majd az élet. De például ha az örökké­valóságot hallom, akkor elborzadok. Ahhoz megint egy másfajta ember kell, aki el tudja viselni az örökkévalóságot. Az örökkévalóságot se lehet kibírni, ha az ember az emberi agyával próbálja elképzelni. Ezt is csak valami magasabb szintű, és egészen más konstrukciójú, szerkezetű aggyal lehet kibírni. Hát így állok én a hittel: Ami nem vigasztal egy csöppet sem. És főként, ha az ember már öregszik, és úgy érzi, hogy kö­zel van a kétséges időszak. Sokszor úgy érzem, nem félek. Hanem nagy-nagy keserűség fog el, hogy hát érdemes volt-e ezt az egészet végigcsinálni, és nincs-e inkább igazuk az öngyilkosoknak. Nem tudom. Soha nem tudom.
Ezek a dolgok, most már néhány évtized óta, állandóan foglalkoz­tatnak, és azt hiszem, hogy ez a verseimen is látszik. Az első megjelent fordításkötetem, Hélinand-tól A Halál versei is jelképes módon erre utal. Nem a halálfélelem, hanem ez a számomra teljesen érthetetlen je­lenség csak úgy elfogadható, hogy vagy nem gondolok rá egyáltalán, vagy pedig valamilyen óriási rendíthetetlen hit költözik belém. Ott volt például az a francia pap, Teilhard de Chardin, akinek a könyveit a pápa indexre tette. Pap volt, de neves paleontológus is, a pekingi előember egyik fölfedezője. Most magyarul is kiadták egy-két köny­vét, de nekem az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy egy Francia­országba kikerült magyar pap, Rezek Román lefordította sok elmélke­dését, és azokat kéziratban elolvashattam. Van egy német nyelvű élet­rajzom is tőle. Teilhard de Chardin nagyon nagy hívő volt, azt tudod, de halála előtt, az utolsó napokban igen-igen sokat szenvedett, éppen a kétely miatt. Az a sok-sok minden, amit végiggondolt még normális állapotában, és az a sok szilárdnak látszó hittartalom, ami benne volt, az egyszerűen elolvadt, és a kínjai felerősödtek. Szóval ez azt jelenti, hogy még hívő ember is olyan állapotokba kerülhet, hogy a hite meg­rendül és nem tud erős maradni. Krisztus kis híján végig tudta csinálni ha úgy történt, ahogy az evangelisták megírták. Én Határ Győző hátborzongató Golghelóghiját, ami az 1000. év fordulójával foglalkozik, ezért szeretem. Ragyogó ábrázolása annak, hogy mennyi fajta ember, mennyi fajta magatartás, mennyi fajta hit, babona, minden volt akkor az emberek között, ami segített nekik élni.
Nekem nagyon gyakran van egy különös érzésem is, nem tudom, hogy ilyen van egyáltalán a pszichológiában vagy a pszichopatológiában. Ezt a különös érzést én időbeli klausztrofóbiának nevezném. Azt tudod, hogy a klausztrofóbia a bezártság iszonya. Előfordul, hogy mikor megnézek egy naptárt, vagy elkezdek elmélkedni azon, hogy az  én lányaim most hány évesek, és hogy énvelem mi lesz akkor, mikor ők már ugyanannyi esztendősek lesznek, mint én vagyok, akkor elfog egy fulladásérzés, ami a klausztrofóbiában és az agorafóbiában is megvan. Mert a klausztrofóbia, ez a zártságfélelem bennem olyan erős, hogy például soha nem mertem fölmenni olyan toronyba, amin  nem voltak sűrűn ablakok. Amikor Takáts Gyula engem a Szent Péter templomban rávett, hogy menjek vele, azt még mindig rettegve idé­zem vissza magamban. Ott a főoltár mögött van egy párkány, ami körülbelül egy méter széles. Magasan megy körül félkörben. Van egy vö­rösréz korlátja. A párkányon végig lehet menni úgy, hogy fölülről látható az oltár. Három kijárat van rajta, a közepén egy, és a két végén is egy-egy. A párkányra engem becsalt Takáts Gyula. Én azt hittem, hogy hamar ki tudok majd jutni belőle, de amikor a falhoz lapulva már egy darabig mentem, alattam a mély templom, nagy szentéllyel, akkor megijedtem. Kétségbeesve láttam, hogy a másik kijárat már kö­zelebb van, mint az, amin bejöttem. Végiglapultam az egészet, de azt hittem, hogy ez soha nem fog véget érni.
Franciaországban, a Loire menti kastélyokban nagyon sok olyan régi torony van, amin csak néhány kicsi ablak nyílik. Körbe kell menni egy sor csigalépcsőt, hogy az ember megint egy ablakhoz jusson. Én emiatt nagyon sok mindentől elestem, mert akkor is csalt engem a kí­sérőm, hogy menjünk föl az egyikbe vagy a másikba, de én nem vállal­koztam. Ennek a fajta klausztrofóbiának van egy időbeli változata is bennem. Ha egy olyan időre gondolok előre, amit már biztosan nem fogok megérni, akkor valamilyen fulladásféle érzés fog el. Mit mondjak, hogy 2020-ban már nem fogok élni. Van másik példám is. Nézem a kislányaim fényképeit, mikor öt évesek voltak, hat évesek, akkor me­gint valami fulladási érzés fog el. Hogy nem tudok oda visszamenni hozzájuk. Hol vannak? Az időben hova tűntek? Ők azok, akik mostanra már felnőttek? Szóval ilyen érzés is van bennem. Idegi eredetű való­színűleg, vagy alkati sajátosságom, ezt nem tudom megmondani. És ehhez is kapcsolódik a halál tudata bennem. Szinte mindig.
CSI: – Neked az időhöz költőként is különleges a viszonyod.
CSGY: – Igen. Tudod, engem mindig megkérdeztek azelőtt különféle évfordulókon, hogy mi a véleményem erről, arról. Egyszer, vala­milyen alkalomból megkérdeztek Radnótiról is. Az volt az érdekes, hogy szóba került a Razglednyicákból az egyik darab, az amelyikben az a sor van, hogy „a század bűzös, vad csomókban áll”. Én ebben azt, hogy század, mindig az idő értelmében képzeltem el. És mikor megjelent ez az Új Írásban, akkor meghökkenve láttam, hogy a századot mások úgy fogták fel, mint a katonai egységet. Én viszont mindig úgy ol­vastam, mint a XX. század, tehát az időnek az értelmében. És nem is gondolkodtam rajta, hogy ez mást is jelenthet.
CSI: – Amikor legelső alkalommal szó esett arról, hogy édesapád az órákat nagyon szívesen javítgatta, közbe akartam szólni, hogy talán nemcsak a betűvetés iránti szeretetet örökölted tőle mesterség­ként, hanem az órák iránti vonzalmat is. Most inkább azt gondolom,  hogy ez a rengeteg óra körülöttünk valahogyan az idő-problémáidhoz kapcsolódik.
CSGY: – Ebben igazad van. Nekem egész életemben problémát je­lentett, és most talán még inkább problémát jelent az idő. Verseimben is nagyon sokszor megjelenik ez. Valamennyire úgy próbálom „meg­fogni”, hogy szeretem, ha valami mindig jár körülöttem és mutatja ne­kem az időt. Ugyanakkor meglepő volt számomra az – aminek persze szintén megvan a magyarázata –, hogy Gáll Pista, szegény, nem tűrt a lakásban még egy egyszerű órát sem. Elmondta ugyanis, hogy amikor határőr volt délnyugaton-nyugaton, az aknák, amiket a határzáron le­raktak, egyszer felrobbantak. Gáll Pista felépült ugyan, de a társának a  fél lábát elvitte a robbanás. Ezek az aknák úgy ketyegtek, mint az órák. Emiatt Pista odáig ment az órák iránti gyűlöletben, hogy nem bírt hall­gatni óraketyegést. Én meg akkor vagyok boldogtalan, ha parttalannak érzem az időt. Ebben a pillanatban valami huszonnyolc órám van. Nem jár mindegyik, de azért legalább a fele működik. Akármerre nézek itthon, mindig látom, hogy mennyi az idő. Az, hogy nem másod­percre egyformán járnak, nem izgat. Csak egy olyan órám van, amelyik üti a negyedeket is. De ez az óra időnként megáll. A többi órám csak az egészeket és a feleket üti. Szinte boldogtalan vagyok, ha éjszaka észreveszem, hogy a negyedeket ütő óra megállt. Azt is tapasztaltam, hogy az éjszakai ébredéseim kapcsolatosak az óraütésekkel. Ha a félóránként ütő óra az egészet üti, minden rendben van. De ha csak egyet üt, félkor, akkor nem tudom, hány óra van, és akkor vár­nom kell legalább egy félórát, amíg újra el tudok aludni. Ha jár a ne­gyedórát ütő óra is, akkor ez a várakozás csak negyedóráig tart. És az kiüti az addig eltelt időt is. Mondom, az időt, ami számomra megfejt­hetetlen valami, így érzem egy kicsit megfoghatónak. Ha mindig konstatálni tudom, ha kissé fülöncsípem ezekkel a betagozódott sza­kaszokkal, akkor úgy érzem, egy kicsit úrrá leszek fölötte, mert birto­komban van, érzékelem, hogy hogyan múlik… És ez valahogy valósá­gos keretet ad az egész életemnek.”

A kötet itt be is fejeződik. Talán nem volt haszontalan, ha idáig értek velem a vallás, hit, élet, halál és időfogalom kérdésein gondolkodó Csorbát olvasva.

Mielőtt befejezném, további vallási töltetű verseket ajánlok Csorbától. A Hátrahagyott versek című kötetből  Karácsony, 1967 ; [“Költészet napja…”] ; [Hát jó…] ; Gyanakszunk címűt, A Görbül az időből pedig az Istenről öregedőben címűt, amely a vallásos olvasók körében bizony komoly megbotránkozást keltett. De nem idézek tovább, akit érdekel, a PIM Csorba oldalain a Jézus, Isten, vallás, hit halál, élet, idő szavakat a keresőbe írva sok hasonló verset találhat.

Köszönöm figyelmüket.