Most találtam, a fészbukon ezt a bejegyzést.  Kérem, olvassák el, nagyon érdekes. Idézek belőle:

„Valamikor a külvárosoknak »saját« temetője volt. Tettye környékén a Mindenszentek-templomnál, a Budai külvárosnak az Universitas utca környékén és a Szigeti külvárosnak a mai Athinay utca és Alkony utca közötti területen.

Pécs szabad királyi város 1927. évi térképének részlete

A fenti térképen 1927-ben az Athinay utca már létezik, az utcától délre ott a temető, de ekkor az Alkony utca még nincs kiépítve (az Izraelita temető felett.)”

A tudományos visszaemlékezés mellé most egy emlékező beszélgetést és egy lírai költeményt ajánlok. Csorba Győző sokat és nagy szeretettel emlegette ezt a temetőt. A prózai visszaemlékezést a Város oldalában című beszélgetőkötetből választottam,  a lírait az Ocsúdó évek című önéletrajzi költeményből ajánlom. Ebben olvashatunk a  költő első szerelmi élményéről is, amelyet ebben a temetőben élt át.
Köszönöm, hogy az idézett írás a fentiek közlését most szinte kikényszerítette belőlem.
A költeményből figyelmébe ajánlanám a fiataloknak (ó, ha olvasnák!), mennyire más volt akkoriban a játék: élettel teli, nem homályos szobák sarkában valami csodakütyü előtt ülve, s mennyire más volt a szerelmet megismerni félve, remegve, hogy észrevesznek, de élőben és nem valami pornográf oldalt nézegetve a számítógép előtt. Tiszta és szép világ volt, tele VALÓSÁGOS élményekkel. A nyomorúságos sorsot a szív és a lelemény csodálatossá varázsolta. Most a csodálatos kényelmet, palotát, lakást a kép és az internet lelki szellemi nyomorúsággá silányítja. Szép új világ. Miért nem lehet megőrizve meghaladni valamit? A vidék (én inkább már csak falut mondanék) talán még segíthet: „A vidék feladata az élet természetes rendjéhez való ragaszkodás; csak megőrizve lehet meghaladni, és csak meghaladva lehet megőrizni… „, mondta 2013-ban Kövér László az országgyűlés elnöke.
Azt hiszem, Csorba megőrizte és meghaladta gyermekkorát. A gyerekkor nyomorúságos, rokkant házaiból gyönyörűséges katedrálist épített.
A következő bejegyzésben majd Kecskeméti Kálmán pécsi képzőművész emlékeiből szemezgetek. Szép és pécsiek számára is fontos emlékek, fogadják szeretettel azokat is.

Íme, először a prózai visszaemlékezés, a Város oldalában című beszélgetőkötetből. A beszélgetőtárs Csuhai István.

„CSGY: – […] Itt, a Magasház mellett volt a Mezőszél utca, nem tudom, meg­van-e még?
CSI: – Van Mezőszél utca, de a régi házak teljesen eltűntek róla.
CSGY: – Én pontosan emlékszem szinte mindegyikre. Itt, a Mezőszél utca és egy régi temető, illetve egy szántóföld között kialakítottak egy kertes lakótelepet, négy-ötéves korom körül. Akkor a lakásviszonyok itt is megromlottak. Nem tudom, hogy ez háborús törvényszerűség-e. Talán az építőipari kapacitás csökkenése lehet ennek az oka, hogy ilyenkor, háború után mindig rosszabbra fordul a lakáshelyzet. Mindenesetre ott, ahol mondtam, kialakítottak egy úgynevezett tisztviselőtelepet. Egyforma kicsi házakból állt, négyes osztású házakból. Minden házhoz tartozott egy kis kert. Képzeld el, hogy egy téglalap alapú házat mindkét irányban megfeleztek. Mindegyik negyedrészre jutott egy-egy lakó, és mindegyik lakónak volt egy kicsi kertje. Kedves lakások voltak ezek. Ké­sőbb eladta a város a lakóknak, végül pedig lebontották az egészet. Én először ott laktam, az Athinay utcában, a legalsó utcában. Nem hiszem, hogy tizenöt méternél messzebb lett volna ettől egy régi temetőnek a sar­ka. Én tulajdonképpen hatéves koromtól tízéves, vagy talán tizenegyé­ves koromig ott nevelkedtem. Csodálatos hely volt. A temetőbe már nem temettek, de még nem jött el az ideje annak, hogy más célra fölhasznál­ják, fölszántsák vagy a csontokat elvigyék. Ilyenkor az szokott történni, hogy kihirdetik: lejárt a temető ideje, és aki el akarja vinni halottja ma­radványait, az elviheti. A többi csontot egy közös sírban elhantolják. Ha arra jársz egyszer, nézd meg, ott van két gesztenyefasor; az egyik párhu­zamosan halad az Athinay utcával, a másik pedig T-alakban a zsidó te­mető felé megy. Azok a gesztenyefák már akkor ott voltak, és így veze­tett a két út is, ahogy most. A zsidó temető felé egy nagy gödör volt, fé­lig-meddig szemétgödör; az az utca, ami most ott van, még a nyomaiban sem volt meg. A temető meg egy óriási dzsungel volt, és abban mi, gye­rekek jól éreztük magunkat.
CSI: – Ennek a helyén van most a laktanya?
CSGY: – Igen, ennek a helyén van a laktanya. A fák ott voltak már  akkor is. Minekünk akkor remek volt a helyzetünk. Csak a temetőőrrel kellett állandóan harcolnunk, illetve bujkálnunk előle. A temetőben még ott lakott egy család, a volt temetőőré. A futballpálya, amiről nem   is tudom, futballpálya-e még…
CSI: – Már nem az, az út miatt levágtak belőle, most már csak egy  kisebb atlétikai pálya.
CSGY: – Hát az egészen addig, ahol ezek a fák állnak, üres terep volt, amire később szintén valami sportlétesítményt terveztek, de nem  lett belőle semmi. Kis utcák épültek helyette. Amikor hadakoztunk a temetőőrrel, akkor ott a deszkakerítés alatt átbújtunk. Gyerekek voltunk, nekünk könnyen ment, de a temetőőr felnőtt emberként már  nem tudott utánunk mászni. Megvártuk, amíg elmegy onnan, aztán gyerünk vissza.
Nekünk mindenünk megvolt a temetőben: kiismertük magunkat, pontosan tudtuk, hogy ez hol van, az hol van. Azt meg is írtam már valahol, hogy például olyan szórakozásunk is volt, hogy egy kripta te­tejére odahasaltunk este, és amikor láttuk, hogy egy andalgó pár jön az Athinay utcában, akkor egy pléhdarabbal vagy üvegdarabbal el­kezdtük kaparni a kripta tetejét. A temetőben teljes volt a sötétség, és az egyik kriptából jött a kaparás. Nagyon élveztük, hogy a legény többnyire azt ajánlotta a lánynak, hogy menjenek el másfelé sétálni.”

Az önéletrajzi költemény temetőre és környékére vonatkozó részletei itt következnek:

XXXVIII

Egy városszéli új lakótelep
akkortájt készült el. Szépségtapasz
a leprás arcon, a tengerbe csepp,
halálos betegnek sovány vigasz.
Mert sokan éltek még nyomortanyákon,
fabarakkokban, félig állatok,
saját kezükkel hulladékból tákolt
putrikban, méltatlan gyalázatot
hordozva. – Utam néha arra vitt,
ama bűz most is orromban lakik.

XXXIX

Az új telep. Apró, egyforma házak,
két sorban, kerttel. Közöttük kereszt-
alakban utcák. (Rideg, puszta váz csak,
akkor kezdett épülni rá a test,
az élet.) Laza talaja sokáig
süllyedt, késfoknyi, s ujjnyi vonalak
szeszélyes rajzú hieroglifáit
írták az egyre rokkanó falak,
jelezték – pontos óra – az időt,
mely réseikből konokul kinőtt.

XL

Az egyik sor félig egy rétre, félig
egy régi-régi temetőre nézett.
A kertek körül szinte csak derékig-
érő léc- és fonott drótkerítések.
Az udvarokban – azelőtt szemét-
gyűjtőhely – üvegcserepek meg ócska
bögrék, százféle apró törmelék
és gyim-gyomok fakó-poros bozótja.
Friss mész-szag szállt, és itt meg ott nyomok
mutatták, hol volt a sárga homok.

XLI

Ide költöztünk. Ferdén szembe a
temetővel egy kétszobás lakásba.
Parányiak, de mégis két szoba,
s mint soha még: előszoba. – Akárcsak
a többiek az egész telepen,
első lakók voltunk mi is. Legott
hozzáfogtunk, hogy otthonabb legyen
az otthon: ástunk, szedtük a gyomot,
fát ültettünk, s tákoltunk egy galamb-
házat a kamra eresze alatt.

.
.
.

XLV

Urak lettünk: nyújtót, hintát csináltunk
az udvaron, és nem szólt bele senki.
A fél-telep gyerkőcének kináltunk
szórakozást – jött is igénybe venni:
hívta a ritka-sokféle csoda.
Reggeltől estig zengett a világ,
többnyire csak a vacsora szaga
csalogatta szét a kompániát,
sőt néhányuk gyakran még azután is
visszajött, s maradt majdnem éjszakáig.

XLVI

Játszani igazán csak a szegény
gyerek tud. (Legjobb társ a képzelet.)
Lát a valóság megkopott egén
szivárvány-tarka álom-képeket.
A semmi tárgyakat tündér-ruhába
öltözteti, örök mesében él,
sanyargatja a fogható hiánya,
űzi a kincs-birtokló szenvedély. –
A telepen mi voltunk legszegényebb,
a gyerekek közt így lettünk vezérek.

XLVII

De akkor gyúlt fejünk fölé a nap,
mikor a régi-régi temetőt
fölfedeztük. Vadgesztenyés utak
sátorsorai közt tömöttre nőtt
bokrokkal, ág-bogak töméntelen
gubancaival. Mi persze hamar
kiismertük magunk, s az éktelen
sűrűben az értők szavaival
igazítottuk egymást. Új nevet
s nevet kapott, mire szemünk esett.

XLVIII

A „középút”, a „nagy ecetfa”, a
„koronás kripta”, a „fekete kő”,
a „fényképes kereszt”, a „rózsafa”,
a „bogyós bokor” – mind, mind. Az idő
elmosta bennem, s szétrombolta kint.
Rideg kaszárnya van most helyükön.
Meg-megpróbálom igazság szerint
rendezni őket, hívom nevükön:
csak félig-meddig s belül sikerül,
tiltakozik a valóság kivül.

XLIX

Csak belül sikerül, ha sikerül.
S úgyis belső kalandozás e vers.
Ki az időben utazik, belül
utazik, s téved, hogyha kint keres
útjához társat vagy támogatót.
Talán még a hiány segít neki,
a változás, mely a nehéz adót
riasztóan szívére görgeti,
a változás vagy a hiány talán,
de mindig a sugalmazó magány.

L

A temető! Embarras de richesse!
Szédülök. Hová nyúljak, melyiket
válasszam? Gyors madárrajként repes
bennem az emlék. Akármelyiket
mellőzöm: magam vesztem, s egyaránt fáj.
Amit nem írok most meg, valaha
megírom-e? A könnyült szív nem ágál
könnyülésért, a szava elakad
hamar, mivel nem terhét, csak okos
szándékát hordaná a papiros.

.
.
.

LII

A temető. Lassacskán fontosabb
lett az otthonnál, – otthon lett. Haza,
az igaziba fájt mennünk. A nap
nagy részét kinn játszottuk végig a
bokrok közt, láthatatlan fészkeket
raktunk, s beléjük gyűjtöttünk ezer
csip-csup lomot, nekünk értékeket.
Teremtettük világunk lelkesen,
csak télen hagytuk el, ha a hideg
a lakás börtönébe kergetett.

LIII

A temető. Ott lépett életembe
a lány, a nő, a másik fél, fele
a fél-embernyi férfinak. Remegve
s gyámoltalan kúszálódtam bele.
Félelemtől és örömtől remegtem,
éreztem: jó, s tudtam, hogy nem szabad;
tudtam: tilos tájakra tévelyedtem,
de már az értelem s az indulat
saját célú saját útjára tért,
s keveset tett egyik a másikért.

LIV

Idősebb volt a lány nálam, talán
tízesztendős lehetett, én alig hét.
Marcsának hívták. Még ma is talány,
hogyan történt: sarjú vágyai vitték,
– maga se tudta – vagy tanulta mástól.
Bölcs volt előttem, titkok jártasa,
a szomjas összevissza kapkodásból,
melyet az élet bomló ritmusa
támasztott bennem, egyenesbe mentett,
és – gyermeket – majd felnőtté teremtett.

LV

Hárman legyeskedtünk a lány körül:
én s két pajtásom, két testvér; velem
egykorú volt a kisebb. Remekül
tartott a lány bolygó kegyeivel:
mindhármunknak jutott kellő-elég.
De a javát pajtásom bátyja kapta,
érte, ha mentség nem volt rá egyéb,
a két ifjabbat szó nélkül becsapta.
Becsapott minket kettőnket nyugodtan,
mégis szerettük őt, vagy – annál jobban.

LVI

Egyszer a temetői dzsungel-mélyen,
fészkünknél ültünk négyen. Marcsa sorba
bújt el velünk a félhomályló, szépen-
vájt, fű- s fonnyadt levélszagú bokorba,
mikor – csaknem lehelletünk szegett meg –
egy rendőr lépett mellénk valahonnan,
s megállt fölöttünk zordan. Szétijedtek
azok is ott belül, s másztak ki nyomban.
Torkunkban vert szívünk: vártuk, mi lesz.
Azt gondoltuk: a világ vége ez.

LVII

De nem esett baj. „Mit bujkáltok itt?”
– mordult reánk a rendőr gyanakodva.
Marcsa felelt: „Füvet szedünk.” S alig
kimondta, tépte máris két marokra.
Mi meg utána épp oly lendülettel
s fülig zavarban, föl se mertünk nézni.
S Marcsa folytatta: „Ki szalad helyettem
zsákért haza? Otthon feledtem.” És mi
ugrottunk kész örömmel, versenyezve,
s futottunk, szinte már eszünket vesztve.

LVIII

Tőlünk, a kamrából lestük szorongva
Marcsát. Meg is jelent igen hamar.
Körülfogtuk, s faggattuk: mondja, mondja,
mi történt? nem volt-e valami baj?
fölírta-e nevünket? – Marcsa félre-
mosolygott, s kezdte lassan: megkivánta
a rendőr, s letérdelt melléje, kérte,
mutassa magát. De hogy sírni látta,
hozzá se nyúlt, megszeppent, és odébbállt,
ő meg – szólt büszkén – szépen hazasétált.

LIX

Ó Marcsa, szőke-copfos, drága gyermek,
hol, merre jár? – Míg nem vetődtem el
egy másik városrészbe, életemnek
hű társa volt ő, s máig jött velem.
Nem csábítóra, okos tanítóra
gondolok, hogyha rája gondolok:
zsengécske fővel tudtam férfi-módra
nézni a nőt. E botcsinált titok
már akkor megmutatta a Nagy Örvényt,
és kihirdette véremben a Törvényt.”

Remélem, velem együtt örömmel olvasták az emlékezést.
Köszönöm figyelmüket.