A Csorba Győző Társaság 272. hírlevele. A lélek évszakai című válogatott kötet ismertetése

Ahogyan megígértem, a hírleveleket Csorba válogatott versesköteteinek bemutatásával folytatom. Ezt most időrendi sorrendben végzem, vagyis az első válogatott kötettől (1970) az utolsóig (1997) mutatom be a 9 könyvet.
(Az összes ismertetett kötet linkje és a bevezető elérhető innen.)

1970-ben jelent meg a Lélek évszakai című válogatott kötet.

https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2020/05/01A-l%C3%A9lek-%C3%A9vszakai-v%C3%A9d%C5%91bor%C3%ADt%C3%B3.jpg

Csorba Győző: A lélek évszakai : válogatott versek / ill. Würtz Ádám. – Bp. : Magvető Könyvkiadó, 1970. – 351 p. ; 23 cm. – Kötött. – A leírt példányban ajánlás a címoldalon a cím alatt: “Életem legdrágább, leghűségesebb társának, drága Kicsikémnek, akitől a legtöbbet kaptam akkor is, amikor nem érdemeltem meg, szűnhetetlen hálával és szeretettel: Férje-Fia 1970.

A teljes kötet Pdf formátumban elérhető itt.
[A DIA oldalaira a válogatott verseskötetekből csak  az Összegyűjtött versek (Magvető Könyvkiadó, 1978), a Ritmus, rend, zene (Pécs : Szikra Ny. 1981), a Vissza Ithakába (Magvető Könyvkiadó, 1986) és a Csorba Győző válogatott versei (Unikornis Kiadó, 1997) című kötetek kerültek fel.]

Képek a kötetből. Würtz Ádám illusztrációi a vers képeinek valóságos képpé álmodásai. A szöveg monotóniáját megtörve idézek is egyet:

https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2020/05/08A-l%C3%A9lek-%C3%A9vszakai-illusztr3.jpg

Nem véletlenül választottam ezt a képet és oldalt: a két vers a rajzzal szembeni oldalon – az Október címűnek a végét, a Csörög a fagyos föld címűnek az elejét láthatjuk – nagyon fontos helyet foglal el a Csorba ouvre-ben. Az Október a költőnek a keleti filozófiákhoz való erős kötődését mutatja, Tüskés is elemzi a következőkben idézett tanulmányában, a Csörög a fagyos föld pedig Csorba megzenésített verse, amelyet a Szélkiáltó együttes előadásában sokszor láthatunk és hallhatunk ma is.

Tüskés Tibor talán az erről a válogatott kötetről írt tanulmányában közelíti meg legjobban Csorba költői munkásságának a lényegét, ezért most az egész írást másolom. Aki igazán érteni szeretné a költőt, azt a művek mélységébe is elvezeti a kritikus, aki Csorbát, az embert is jól ismerte.

“1916-ban született, kilenc gyerek közül nyolcadiknak. „Pécsett, Vilmos utca 23-ban – születtem, s éltem hatéves korig.” Külső köreiben élete azóta csak annyit változott, hogy most két utcával odébb, de ma is ugyanabban a városban él. A közben elsuhant félszázad alatt sosem volt fél évnél hosszabb időre távol Pécstől. Jelenleg a Baranya megyei Könyvtár igazgatóhelyettese. De ki méri a költészet súlyát és a költő rangját az utazások hosszával és időtartamával, a kalandok számával és izgalmával? Az elmúlt években Csorba Győző az új magyar líra egyik gazdagító, önálló és eredeti hangú képviselőjévé érett. A hét karcsú verseskötet, melyek közül jóformán egyik terjedelme sem lépi túl a száz nyomtatott oldalt, valamint válogatott verseinek gyűjteménye csak a pálya külső állomásait jelzi. 1947-ben Baumgarten-díjat, 1957-ben József Attila-díjat kap. S hogy közben rengeteget fordít, keresztül-kasul a világirodalomban, Petrarcától Goethéig, a Carmina Buranától Ungarettiig, és hogy folyóiratok – a Sorsunk, Ív, Jelenkor – szerkesztésében vett részt, fiatal írókat – pl. Kalász Mártont – értő és okos szóval nevelt, ugyancsak az életrajz puszta adatai.

Első könyvei kis példányszámban, vidéki irodalmi társaságok kiadásában, csaknem a nyilvánosság kizárásával láttak napvilágot. Indokolt volt tehát, hogy könyvkiadásunk korábbi és újabb verseit együttesen tette hozzáférhetővé. A lélek évszakai: gyűjteményes kötet, a megjelenés sorrendjében közli könyveinek csaknem teljes anyagát, harmadfélszáz verset és egy hosszabb, önéletrajzi tárgyú elbeszélő költeményt. A kötetből egy több mint három évtizedes költői pálya íve rajzolódik az olvasó elé. A versek együttese a meglepetés erejével hatott a kritikára. Aki még nem, vagy kevéssé ismerte Csorba líráját, föl kellett fedeznie, hogy az irodalmi élet hangos fórumaitól távol, a csaknem visszhangtalan magány falai között, az irodalmi nemzedéki tudat összetartó, segítő-támogató melege nélkül kivételesen gazdag lírai életmű született. A hang komolysága, a kiküzdött fegyelem és tömörség, a megfogalmazás ereje leginkább Weöres Sándor és Pilinszky János lírájával rokonítja, ugyanakkor Csorba Győző költészetének megvannak azok a sajátos jegyei, amelyek mindenki mástól megkülönböztetik, egyénivé és eredetivé teszik.

Megközelítésének egyik útja, ha líráját a költő igényéhez, a költészetről alkotott véleményéhez mérjük. Csorba nem dolgozott ki határozott körvonalakkal és normákkal rendelkező költészettant, nem lépett fel soha azzal az óhajjal, hogy elveit másokra kényszerítse, költészetének mégis kitapintható erét alkotják azok a versek, amelyekben költői hitvallását megfogalmazza. Persze nem igazi, a szó szoros értelmében vett ars poeticák ezek a versek, inkább önvallomások, s amikor a korán induló költőnél elég későn jelentkezik ez a téma, akkor is először inkább ironikus, csipkelődő epigrammákban, groteszk-szatirikus megfogalmazásban, mintsem prófétikus hevülettel, a másokat nagy dolgokra tanító igénnyel van jelen. Csorba nem beszélni akar a költészetről, hanem verset írni; nem költői akar lenni, hanem költő.

Legfőbb hivatásának az „én” alkati sajátosságainak, adottságainak kibontását tekinti. Költő-„modellje” inkább a tudatos, mint az ösztönös költő. A költészetnek rangja és értéke van előtte. Ritka pillanat, varázslat, „a szó ünnepe” számára a vers, nem pedig gombnyomásra működő, alkalmi rím- és ritmusgyakorlat. És kín és küzdelem és terhes kötelesség. „Inkább cipőt tudnék csinálni – mint verseket!” Tusakszik a vers ellen, de a belső parancs erősebb: „Kötelesség a dal, muszáj a termés.” A kontempláció, az elmélkedés, a „séta és meditáció” elengedhetetlen része ennek a költészetnek. Ritka ajándék a vers, s írni csak akkor érdemes, ha a lélek túlcsordul. Innét van, hogy olyan keveset ír, s akkor is főként a „lélek évszakairól”, belső mozdulásairól ad hírt. „Bőrömön belül világ a világ.” Nem az élet külső fényei, villanásai érdeklik; szándéka megragadni a megfoghatatlant, kimondani, aminek nincs neve.

A belülről szóló hangokra figyel, magába néz, a „csönd s jó magány” a társai. Így természetleíró versei legalább annyi joggal nevezhetők gondolati költeményeknek, mint tájlírának. A római emlékeket megörökítő versekben sem a természetet, a látványt, a várost, az embereket festi, hanem az „olasz hangulatokat”, és az idegenség, a magány, a kiszakítottság érzését adja vissza. Nem azt, amit lát, hanem ahogy a látottak hatnak rá. Látomások ezek a versek, s nem látványosak. A képek, a benyomások beleivódnak húsába-vérébe, s a vers nem ábrázol és leír, hanem vall és kifejez. A költészet fölöslegességét, a líra halálát hirdető divatos eszmék idején a költészet hasznát hirdeti. A filiszter kézlegyintésére azt mondja: igenis szükség van a költészetre, mely a szebb, a tökéletesebb ember megvalósításának eszköze. Költő-ideálja nem a vátesz, a próféta, a szerep-vállaló látnok; befelé forduló líra ez; s a közösségre is az ember, az egyén megnemesítése révén kíván hatni. De ezt a megnemesítést vállalja. A vers itt „csata az elmúlással”; nem emlékmű, de ugyanolyan valóság, mint az élet dolgai. A költő egyéni sorsának fölmutatásával másoknak szóló erőt és bátorítást kínál. „Nemcsak gyönyörködésért – tanulságért – születik minden igaz ember-ének.” A költő „csírát rejtő magként” akar használni; s a faültető példájának követésére int. Ars poetica című versét 1960 körül írja, akkor, amikor már ismeri a szó hatalmát, s elfogadja a költészet szolgálat-értékét. A költő birtokában van a kimondás, a megnevezés képességének, s éppen a megnevezés erejével tudja legyőzni a rémeket, és a kimondás képességével tud szolgálni és segíteni másoknak. Ezután egyszerre megszaporodnak a költészet hasznáról közvetlenül valló Csorba-versek. A vers olyan érték legyen, vallja, ami élni segít másoknak. „Ne maradjon belőlem semmi több, – csak amit élő érdeke szerint – táplálékként őriz meg az utókor.” Így jut el ez a költészet értékét olyannyira ismerő, a művészet rangját valló költő annak a felismerésnek a kimondásáig, hogy minden költészetnél és minden művészetnél nagyobb érték – maga az élet. Igazi, nagy élménye nem a vers, hanem az élet. „Több az élet mint a szó”, „Több az élet mint az ének” – hirdeti számtalan változatban. Hajnalban leheveredik a nyári kert zöld csodái közé, és késő délután üres papírral a kezében tér házába. „Szirt-nyugalom, kör-teljes-élet, – igaz állatok és növények! – Ilyen csodák közt mit keresne, mire lenne jó a vers?” Az életnek ez a nagy-nagy tisztelete határozza meg alapvetően Csorba költészetét, s ez a magyarázata talán annak is, hogy témái közül miért foglal el olyan központi helyet – a halál, az elmúlás.

Csorba legutóbbi kötetében, a Lélek és őszben egymás mellett három „tisztelgő” vers található (Kodály; Franz Kafka: Levelek Milénához; Rousseau a vámos). Aligha tévedünk, ha azt mondjuk, hogy ezekben a költeményekben közvetett formában ars poeticájáról vall, s a költőre is jellemzőnek ítéljük, amit itt másokról ír. Milyen alkotót tisztel Kodályban? „a háborgónak, némán nyögőnek – fülébe vágott mentőn az ének… – kiálthatott már, aki szorongott, – nevén nevezted benne a gondot, – előtte mondtad, amit végre mondott.” Franz Kafkának mit adtak Miléna forró levelei, vallomásai? „Ha arra gondolt, élet – már-már szépséget is látott belé – s a SZORONGÁST is kezdte elviselni…” És Rousseau, a festő példája mire tanít? „Művészet kép komolytalan ha külön ügy külön dolog…” Ki a költő tehát? Aki kimondja, aki föloldja a szorongást, akinek munkája csaknem a teremtéssel egyenrangú. Mi dolga a költőnek? Megnevezni a dolgokat, legyőzni a szörnyeket, elviselhetővé tenni az életet. Mi a költészet értéke? Az élet több, mint bármiféle művészet; a költészet csak akkor értelmes emberi cselekvés, ha a teremtést folytatja, ha megőrzi az élettel a kapcsolatot, s ha az embert megtartja a tökéletesebb, a teljesebb élet számára. Másutt – prózában, de a versekkel egybehangzón – így vall a líra feladatáról Csorba Győző: „Én a költészetet mindig valamiféle élni-segítő erőnek tartottam és tartom. Segít nekem, mert kimondja, s így feloldja feszültségeimet, és segít másoknak, mert kimondja helyettük is, mert nevet ad, s ezzel helyre tesz, építi a rendet. A rend pedig az élet egyik legfőbb oltalmazója.”

*

Első verseskötete, a Mozdulatlanság 1938-ban jelent meg. Csorba költészete roppant homogén, igen korán és gyorsan érő költészet, s a kezdetektől rokon vonásokat mutat. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének formai változásai, módosulásai.
Milyen forrásokból táplálkozik ez a líra? A modernség és az önálló hang keresésének milyen útját járta be a költő?

Első verseiből a kifejezés, a rátalálás öröme csap ki. A költőt megfogja az újszerű, eredeti hasonlatokban rejlő költőiség és többértelműség. Főleg a közvetlen természetélményt visszaadó versekben mutatja erejét. Pontosságra, fegyelemre törekszik, a szonettől az alkaiosi versig kipróbál számtalan formát. A hangpróba is tökéletes: „skálája” a kamaszos, érdes daltól, a játékosságtól az eget ostromló zsoltárok panaszos zengéséig ível. Már 1937-ben, a költő halála évében verset szentel József Attila emlékének. Mások minden tiszteletet megérdemlő, de végső soron mégis csak utólagos kalapemelése mellett külön figyelmet érdemel ez a korai Csorba-vers. Személyesen sosem találkoztak, „nem láttam, csak a fényképedet, – s csak verseid sok hűs sora – esőzött rá szívemre” – írja. Anélkül, hogy az élményt eltúloznánk s valamiféle külsőséges hatássá szegényítenénk, lehetetlen észre nem venni azt a belső rokonságot, ami József Attila költészetét és a fiatal Csorba líráját összefűzi. Néhány szókötésben, a képalkotásban és a természeti jelenségekhez tapadó hasonlatokban érezni leginkább ezt a rokonságot a Tiszazug és a Külvárosi éj költőjével. A halott költő nem vált Csorba számára „mesterré”, terhes példaképpé, de a józsefattilai indítás egész költészetét meghatározta. A költészetben – akárcsak József Attila – rendet, törvényt teremtő és ítéletet hozó erőt lát. Mondanivalóját tömören és pontosan fogalmazza meg. Versszerkesztését fokozódó művészi szigorúság jellemzi. A költő a „csöndes lázadás”, a panasz, az Istennel pörlekedés buktatóin jut közelebb önmagához: fölfedezi a kifejezés pontosságánál, a forma szépségénél nagyobb csodát, önmagát, saját személyiségét. Ebben két nagy élmény segíti: találkozása a szerelemmel és a halállal. Megjelenik az egyes szám első személyű fogalmazás, s a táj rajzába is beleszövi alakját. Töprengővé, szomorúvá lesz, a versek alaphangját ezek a szavak mutatják: szorongok, bánat, magány, halál. Fölbukkannak költészetének nagy ellentétpárjai, a tétel és annak tagadása, az élet és a halál, a bölcs és a félkegyelmű, a rend óhaja és az értelem hiánya, a szerelem és az elmúlás. Csírájában érik az a három tételes vers-szerkezet, ahol a kompozíció egységét a tézis, antitézis és a lezáró szintézis adja. A forma is gazdagodik, a hangsúlyos és az időmértékes formákban egyaránt nagy biztonsággal mozog. A rímes, kötött vers uralkodik még ekkor, egy-egy enjambement töri csak meg az egymásra csendülő sorvégeket. A Naplórészletek címmel összefogott versciklusban oldódik föl igazán először ez a líra, a szerelmi témában tágulnak kozmikus igényűvé határai. Itt jelentkezik először ez a Csorba lírájára olyannyira jellemző fogalom, a törvény. „Erősödöm már… sorsom példáját mások sorsában bátran figyelem… Ne félts már többet!… nagyon megokosodtam…” S most jönnek az első gátlások… Csorba rádöbben, a költő Orfeusz, akinek szavára megélednek a tárgyak, megszólalnak a holt dolgok. Aggódva válogat a témák között, tömörít, sűrít, „igékre” vágyik, „Merülj magadba, ott keresd – őket, hiszen csak múló emberszívben él – tovább a kagyló-héjú pillanat.” A feszes, szigorú versszerkezet feloldódik, nyelve merész asszociációkkal gazdagodik. Mallarmé és a szürrealizmus, valamint Weöres Sándor ekkoriban kialakult vers-szemlélete lehetett rá hatással. Fény, hang, mozgás áramlik a költeményekbe, tünékeny álom, foszló köd, távoli dallamok szövik át a sorokat. Konok árnyakkal, rémekkel viaskodik, a tudatalatti erők felszabadításával kísérletezik, a leeresztett pillák mögötti képek, látomások épülnek verseibe. A kritika is ekkor fedezi föl Csorba líráját, „ezt a mind rejtelmesebbé és egyre zártabbá, de ugyanakkor egyre ritkább, elvontságukban egyre többetmondó színekkel gazdagodó, mind igézőbbé váló költészetet… „Legutolsó verskötete, a Szabadulás – írja róla Sőtér István 1947-ben – valamennyiünk számára meglepetés volt: egy új és nem remélt tehetség mutatkozott be lapjain.”

Mint minden jó hatás, azonban ez sem hasonlította magához a költőt, s mint minden jó költő, Csorba sem került végérvényesen egyetlen hang – Weöres lírájának – vonzásába. Csorba racionálisabb alkat, s költészetének ez a fordulata a saját hang megtalálásában, önálló vers-nyelvének kialakításában segítette. A szürrealizmus fölszabadító volt rá és nem béklyózó. Nyelve gazdagodott, többértelmű lett a kép, nőtt a versek feszültsége, áttételesebb lett a líra. A mostoha években nem jelenik meg kötete, a költő szigetre szorul, még mélyebben néz önmagába, az élet útjának felére ért férfi megáll és visszapillant, saját múltjához fordul, jelen életét gyermekkorával szembesíti, önéletrajzot ír. Már A Dunánál című versében ott mozdult ez az igény, de teljes értékű megvalósulására most kerül sor. 1953–54-ben megszületik a magyar elbeszélő költészet, a lírai önéletrajz egyik legszebb darabja, a kritikákban még mindig eléggé megkerült, mellőzött-elhallgatott Csorba-írás, az Ocsúdó évek. A költő érzi az idő múlását, meg akarja menteni a régi gyermeket, mielőtt az emléke szertefoszlana: ne vesszen el nyomtalanul a múlt. 123 tízsoros szakaszban, ahol az utolsó két sor gyakran kadencia-szerű lezárással foglal össze egy-egy súlyos gondolatot, keresi az eltűnt idő nyomát. Itt árul el a legtöbbet arról is, mi formálta személyiségét olyanná, amilyen: a család, a szegénység, a sorozatos veszteségek, a pusztulás és az elmúlás látványa. Versszakai valamiféle párbeszédet, mély belső vitát rögzítenek: távlatot kereső, jövőt kutató kérdésekből és bölcselkedő, élettapasztalatot megfogalmazó válaszokból épülnek fel.

A szó ünnepe (1958) az első „igazi” Csorba-kötet. A fordulat külső jele, hogy itt tér át a kötetek ciklikus tagolására. A lélek drámájáról, a költő belső, egyéni küzdelméről adnak hírt e versek, őszinte, pátosz nélküli, puritán líra. Olyan, mint a kőszobor: anyaga és színe egy. A kifejezés hű tükre a gondolatnak: egyszerű, tömör, lényegre törő. Szereti a gondolat aforisztikus megfogalmazását, de a nagyobb egység, a versszerkezet is követi a dialektikus látásmódot. Rend, nyugalom és tisztaság uralkodik a kifejezésben: szabályos ritmusok hullámzanak a sorokban, mindenegyes vers lezárt, kerek egész; a költő kedveli a tiszta, kötött formákat. Elfogadja a szonettnek azt a törvényét is, hogy a két négysoros versszak után vált a gondolat, így a költemény tartalmilag két ellentétes részre oszlik. A számozással elkülönített, hosszabb, három részes költemények (Triptichon amoris, Áprilisi változatok) külső formájukban is a tézis-antitézis-szintézis egységére épülnek. A tartalmi relativitás, a parabola gyakran groteszk hanggal párosul; a költő érzéseit, lázadását, meghatottságát, a szükségszerű és a véletlen ellentmondását bizarr a valószínűtlenségig torzított képek mögé rejti, s az irónia, a fintor eszközével fejez ki morális igényt. Az epigrammatikus gondolatok mindig érzékletes megfogalmazásban jelentkeznek, a kikristályosodott „tételek” egyéni vers-nyelvben öltenek testet. Lazább nyelvi eszközöket, mint amilyen például a hasonlat, alig ír le; ismétléssel, felsorolással, egyéni és eredeti szóösszetételekkel, metaforikus nyelvi elemekkel él (sziklakő-törzs, paizs-levél, fém-szirom). A kifejezés pontosságát és puritánságát fokozza a nominális stílus. Igét az átlagosnál is ritkábban használ; uralkodó, stílusmeghatározó szerepe a főnévnek és a határozói igenévnek van. Ez állóképszerűvé, statikussá teszi a nyelvet, a kifejezés meditáló, visszafogott, megállapító, vallomásos jellegét húzza alá, amit újabban az interpunkció következetes elhagyása is erősít.

Csorba Győző mai költészete (Séta és meditáció, 1964., Lélek és ősz, 1969.) megdöbbenést, örömet, fölismerést és hitet kelt az olvasóban. Lírájának nagy élménytartalma, szuggesztív hatása van. Soraiból a szellem és a gondolkodás magas izgalmi állapotát érezzük. A költő, akit pályája kezdetén az elvontság, a szürrealisztikus képalkotás és többértelműség érintett meg, ma a törvény tisztaságával és egyértelműségével fogalmazza meg gondolatait. Versei elmélkedésre kényszerítenek, önmagunkkal szembesítenek, új fölismerésekkel gazdagítanak. Egyszóval: értelmesebbé teszik az életet. Küzdelemről vall a költő, de tiszta, nyugodt versekben, „rendezett képek”-ben beszél. Kín, félelem, szorongás, a halál gyötrő megélése ez a líra, a költő válaszai azonban megnyugtatóak, tiszták. Feszültségének tartalmát az adja, hogy ugyanazt mondja – sokféleképpen; a bonyolultat fejezi ki – egyszerűen. Tulajdonában van ma már mindaz, ami valamely költészetet jelentőssé emel. Olyan magaslatokra jutott, ahol a költő személyisége ugyanolyan fontos, mint annak az útnak a tanulsága, amit eddig megtett.

https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2009/03/17dolgozoszoba.jpg*

Milyen gondolati elemekből épül fel Csorba Győző költői világa? Melyek alkatának, személyiségének meghatározó elemei, lírájának eszmei pillérei? Ha írnak róla, többnyire az „intellektuális” jelzőt szokták emlegetni. Ez csak féligazság. Csorba valóban befelé néző, introspektív költő. Legtöbb verse mögött alig megfogható a kiváltó élmény. Leginkább gondolati témák foglalkoztatják, a „csúcsok” izgatják, a „legfőbb titkot” keresi, a „teljes” igazság megragadására törekszik, az emberi lélek legmélyebb tájait akarja birtokba venni. Az utak, amelyeket verseiben megjár, nem a külső, tárgyi valóság terepét, dombjait és völgyeit futják be, hanem a lélek zeg-zugos erdejében kanyarognak. „Belső kaland” Csorbánál a vers, a „belülről szóló” hangra figyel, a lét nagy és örök kérdéseire keresi a választ. Verseinek visszatérő témája a szerelem, a halál, a magány, a múlandóság. Mégsem „elvont” költészet ez. Igaz, problémái jellegzetesen intellektuálisak, a gondolkodó ember kérdései, de válaszait mindig költői eszközökkel, drámai hőfokon, magas izzással, érzelmi „vetületben” fogalmazza meg. Csorba mélyen humanista költő: az ember szemével látja az életet. Nem a matematika, a kétszer-kettő-négy hűvös és száraz igazsága jellemző rá, hanem a mélyen és intenzíven megélt valóság.

Kevés költő írta le annyiszor és annyi szeretettel e szavakat, mint Csorba: fény, eső, fa, kenyér, virág, élet… Versei a valóságra igent mondó, az életet vállaló, de a látvány mögött a lényeget kutató költő őszinte és meggyőző vallomásai. Verseinek alapja mindig valamilyen érzés, a kifejezésben azonban már az értelemnek is szerepe van. Élményeit az intellektus szűrőjén ereszti át. Költészete folytonos törekvés és harc az érzelem és az intellektus közti szintézis megteremtésére. Ebben van költészetének „klasszicitása”. Csorba boltozatot épít a líra két örök, egymást vonzó-taszító pillérére, az értelemre és az érzelemre. A ráció és a szenzualitás feszültsége köti össze verseit, a szív és az agy egyensúlyát és harmóniáját, a gondolatiság és az indulat szintézisét valósítja meg ez a poézis. „Hideg aggyal tudván a semmiségem, – mégis magam-emésztő szomjúsággal” ír. Csorba ún. „érzelmes”versein is áttör egy-egy epigrammatikus bölcsesség, filozofáló mondat: „Érzelmes emlék készülődik, – sietve vágj a szavába”; ugyanakkor elvont, gondolati költeményeiben is gyakran felröppen egy lágy sóhaj, érzelmes „ó”, egy érzékletes színekben ragyogó kép.

Valami jelképes van abban, hogy már a harmincas évek végén lefordítja az ófrancia költő, Hélinant Halál-verseit, és 1940-ben könyvben kiadja. Ugyanebben az időben eredeti verset is szentel Hélinant szellemének: „Halál, kit egyszer ó szavak – kölcsön-kürtjével hívtalak, – s régen-porokhoz küldtelek, – ma én magam szólítalak – e félős, ingatag falak – közül, választott gyermeked…” Költészetének egyik leggyakrabban visszatérő motívuma a gyász, a halál értelmetlensége, a vigasztalan elmúlás. Jellemző, hogy idegenben is mi fogja meg: az olaszországi ciklus kilenc verse közül kettőben erről a legszemélyesebb témájáról, a foglyul ejtő halálról beszél, a „Jó Halál” templom kriptájáról, valamint Michelangelo szobráról, a „végső rend zárókövé”-ről, a Pietàról.

Halál, mulandóság, magány… Az évek múlásában, az évszakok változásában, környezetének eseményeiben, a rokonok elvesztésében mindegyre ezzel találkozik, ezt látja meg. „Mostanában folyton a halál körül őgyelgek” – kezdi egyik versét, melyben a mindenkit elnyelő „mélységes mély álmot” idézi. Másikban a „Circumdederunt me” igazával pörlekedik. A harmadiknak már a címe is ez: Egy fiatalasszonyra, aki belehalt a szülésbe. Mégsem fekete drapériával bevont költői világ ez. A halál-témával szinte feleselnek azok a versek, amelyekben a természet pompája, a faültető példája, a „táj éneke” talál megfogalmazásra. Csorba Győző nem pesszimista költő. Szemléletének középpontjában az ember és az élet áll: „Ó, szépség! Szép az elfutó világ, szép – a maradandó ég, legszebb az ember.” S teljes múlandóság sincs; a halál beépül az életbe. M. J. halálára című versében mondja: „A világ csonka, csonka! – De csonkább volt előtted. – A karcolás, amit hagytál a Nagy Falon, – hiányzott eddig…– a te lényeged is – megmarad múlhatatlanul.”

Nagy dolog a halál, vallja a költő, kikerülhetetlen, nem lehet elodázni, mindenkinek magának kell végigcsinálni, nincs, aki megvédjen ellene. De a halál, amelyről Csorba Győző beszél, nem megsemmisülés, nem vég. Nagyon is emberszabású; az élet egy másik minősége. A halál nem tagadja az életet, hanem visszautal rá. A halál árnyék, amely a fényre mutat. A halál ténye a létezésre figyelmeztet, az élet diadalát, a fény tündöklését hirdeti. „Nagy” témáinak költészetében mind megvan az ellentétpárja. Művészi erővel és férfias komolysággal szólal meg lírájában a társtalanságot feloldó vágy, a szerelem szépsége és dicsérete. A halállal szemben az élet, a mulandósággal szemben a szerelem, a konok kételkedéssel a hit, a magánnyal az emberi közösség utáni vágy felesel.

A magány jelzőt kap: „hordozhatatlan”; a szigetre szorult költő az embertestvérekkel összekötő utakat keresi, s a kapcsot, „mely visszaköt megint az emberi nyájmelegbe”. A lét dialektikus szemlélete árad a versekből: „magában és messzire” egyformán néz a költő. „A test és lélek félelmeivel meg – álmaival bajlódtam, bíbelődtem” – kezdi egyik versét, amit aztán így fejez be: „sajgón hasít belém – az annyiszor feledt és annyiszor – kicsinylett és most tündöklődve újra – föltámadó igazság: élni, élni, – hogy élni kell s nem töprenkedni rajta!” A pusztulást, az elmúlást a másik pólussal oldja föl: a „föl-le forgó kerék arányos mozdulásá”-ban meglátja a törvényszerűt: „Ó, múlás, ó, szép rend: a bomló – bomlása és a sarjú sarjadása!” Eszménye az az élet, melyet a rend, a törvény tesz értelmessé és széppé. A versekben az egyik legtöbbször leírt szó a „rend”, Csorba költészetének szinte kulcs-szava. József Attila óta sokan és sokszor használták már nálunk ezt a szót, de talán senki olyan következetesen, mint ő. Persze nem egy nyelvi elem, egyetlen puszta főnév átvételéről van szó, s nem is pontosan abban a jelentésben bukkan föl e lírában, mint a nagy költő-elődnél. József Attilánál a szó közösségi-társadalmi tartalma is hangsúlyos, Csorbánál a „rend” inkább az ember egyéni létében érvényesülő igény, elsősorban belső rendet jelent, s a szónak filozófiai-pszichológiai tartalma a hangsúlyos. Itt a rend: a létezés módja, a jelenség mögött érvényesülő lényeg, harmonikus bizonyosság, törvény és szerkezet. „így szabálytalanul szabályos. – A kis káosz nagy geometria” – írja egyik versében. S tovább: ami ködgomolynak, zűrzavarnak látszik, „mind együtt: ritmus, rend, zene”. A rend boltoz ívet idő és tér fölé, ez tart tengelyt születés és halál között, ez pántolja össze a változót és a változatlant. Jelenléte „a keret kemény fegyelmét” adja a dolgoknak; hiánya pedig, vagy ha a rend „megbicsaklik”, „szétzilálódik”, ha „kizökken az idő”: baj és zűrzavar örvényét nyitja meg. Az egyéni lét rendje a hangsúlyos, de a fogalom közösségi tartalma sem hiányzik e lírából: fölismeréseit a költő mások számára közvetíti, s a dolgok megnevezésével másokon segít.

Csorba Győző költészetének – s a csaknem négy évtizedes írói múlt értékeire s válogatott verseinek gyűjteményére tekintve bízvást mondhatjuk: életművének – mélysége és magassága van. Versei tiszták és kemények, mint tengerpartok vízkoptatta, esőcsiszolta, napsütötte kövei. Megpróbálják írójukat, s azt is, aki kézbe veszi őket. Nem adják meg könnyen magukat. De aki olvassa-hallgatja őket, maga is tisztább lesz, a sorok félelmeket oldanak föl benne, teljesebb, igazabb emberségre intenek, a nagyvilág gondjaira-szépségére, az emberi élet igazi tartalmára döbbentenek. Hogy keveset ír, hogy nincs jelen a zajos irodalmi vitákban, hogy vannak témák, amelyek hiányoznak költészetéből, számonkérhető-e attól, akinek versében nincsen egy fölösleges szó, túldíszített, hivalkodó jelző, megbicsakló sor? Versei az élet és a halál, a fény és az árnyék, a magány és a közösség örök kérdéseivel szembesítik az olvasót, de úgy, hogy a csordulásig telt élet a kegyetlen múlandóságra figyelmeztet, a fekete halál viszont az élet csillapíthatatlan szomjúságát fakasztja. Eszménye a faültető, aki vállalja a „dísztelen cseléd-szolgálatot”:

Az élet megy tovább.
Nélküle vagy vele? Ugyan ki bánja!
A mű marad, s hordozza majd nyomát,
virágzóbban, mint emlékét hiánya.

Az életet egységben látó, harmonikus költészet a Csorba Győzőé. Sokban a keleti filozófusokra emlékeztet, s legközvetlenebb rokona a Tao Te king lehet. Épp olyan ősi, szimbolikus jelentésben használja ezeket a szavakat: út, rend, törvény, mint Lao-ce.

Az egyetlen tudomány a világon:
tudni, hogy keskeny az út
kicsiny a kapu, s aki meg se moccan,
az a legmesszebbre jut.

Csorba világképében föllelhető a jellegzetesen korhoz kötött, s van benne valami „időtlen”. A kor lírai törekvései közül annak a szemléletnek az egyik jelentős kifejezője, amely az egyes ember lelki nemesítésével, az ember egyéni sorsának föltárásával kívánja a holnapot szolgálni. Ez az út épp oly ősi, mint Az Út és Erény könyve.
És épp annyira a holnapé, amennyire minden tiszta emberi szó a jövőt építi.”

Tüskés Tibor: A lélek évszakai. Csorba Győző lírája = Kortárs, 1971. 9. 1463–1469. p.; T. T.: Pannóniai változatok. Bp. 1977. Szépirod. Könyvk. 70–88. p.

Bertók László Csorba bibliográfiája a kötetről. (A linkekről a teljes szöveg elérhető.)

A lélek évszakai. Válogatott versek. Ill. Würtz Ádám. Bp. 1970. Magvető. 351, 4 p.

Csányi László = Életünk, 1970. 5. 469–470. p.
Hajnal Gábor = Könyvtájékoztató, 1970. 6. 14. p.
Héra Zoltán = Népszabadság, 1970. jún. 13. 7. p.; H. Z.: A költemény felé. Bp. 1974. Szépirod. Kvk. 481–483. p.
Kardos Tibor = Új Írás, 1970. 12. 121–123. p.
Kis Pintér Imre = Élet és Irodalom, 1970. 22. 11. p.; K. P. I.: Helyzetjelentés. Bp. 1979. Szépirod. Kvk. 192–194. p.
Pomogáts Béla = Jelenkor, 1970. 9. 823–830. p.; P. B.: Sorsát kereső irodalom. Bp. 1979. Magvető. 407–423. p.
Rába György = Kritika, 1970. 8. 41–45. p.
Rába György = International PEN, 1970. 3. 174–175. p.
Rónay László = Fejér Megyei Hírlap, 1970. jún. 21. 9. p.
Szederkényi Ervin = Dunántúli Napló, 1970. máj. 31. 7. p.
– – = Új Könyvek, 1970. 11. 36–37. p.
Stenczer Ferenc = Tiszatáj, 1971. 6. 557–560. p.
Szakolczay Lajos = Forrás, 1971. 2. 87. p.
Tüskés Tibor = Kortárs, 1971. 9. 1463–1469. p.; T. T.: Pannóniai változatok. Bp. 1977. Szépirod. Kvk. 70–88. p.

Köszönöm figyelmüket.