A Csorba Győző Társaság 260. hírlevele. Költészet napja

A Húsvét ún. mozgó ünnep. 2020-ban április 12-re esik, így csak egy nap választja el a költészet napjától.
Most tehát nagyszombaton megemlékezhetek a költészet napjáról és egyben áldott, boldog ünnepeket kívánhatok minden kedves olvasómnak ezen a vírusverte ünnepen. Krisztus föltámadása adjon reményt az egész világot sújtó járvány enyhülésére, elmúlására.

Több helyen megemlékeztek az online oldalakon a katolikus ünnep mellett a költészet ünnepéről is. Néhányat ajánlok ezek közül.
A Petőfi Irodalmi Múzeum ajánlatait bemutató az egyik. “A Petőfi Irodalmi Múzeum rendhagyó módon, a virtuális platformjain ünnepli a költőket és a verseket a magyar költészet napján, április 11-én. 2020. március 17-én költözött a virtuális térbe a Petőfi Irodalmi Múzeum. A cél az, hogy alkalmazkodva a rendkívüli körülményekhez, távolról, digitálisan is minél szélesebb körben tudják tartani a kapcsolatot a múzeum közönségével. Igyekeznek annak ellenére nyitottak maradni, hogy a múzeum bezárt, tehát nem látogatható. Különböző online fórumokon igyekeznek betekintést nyújtani a PIM tartalmaiba. Az érdeklődök számára a múzeum lehetőséget biztosít arra, hogy otthonaikból is beléphessenek a múzeumi kulisszák mögé, megismerhessék a gyűjtemény új és régi felfedezéseit, valamint kiállításait, felidézhessék a rendezvényeket és használhassák a tanulást támogató kezdeményezéseket. A hivatalos weboldalon, a Facebook-oldalukon és a YouTube-on is elérhetők a múzeumunk terei, gyűjteménye és archívuma.”

A Magyar Napló áprilisi számát ajánlom másodjára. “A Magyar Napló áprilisi lapszámába, tekintettel József Attila születésnapjára, több, költészettel foglalkozó esszét, tanulmányt válogattak a szerkesztők.”

Csorbát is idézem ezen a napon, autentikus forrás.
“Ars poeticám? Ha a költészetnek még egyáltalában van létjoga (szerintem nagyon is van), az ma nem lehet más, mint az élet, a világ szüntelen és minden eddiginél makacsabb humanizálása. Nemcsak közvetlenül a tech­nikai fejlődésről van szó, ami az élettelen szerkezetek felé terelte az ember figyelmét, hanem arról is, hogy a technikai fejlődés soha nem sejtett pusztító erőket szabadított fel s roppant kísértést a sötét indulatok: a hatalomvágy, az önzés, a kapzsiság kiélésére.
A humanizálás ma nem csupán emberiesítés, emberhez-alkalmazás, hanem az ember-ideál, a morális-ember szolgálata is, jobban, mint bármikor. Verseimmel ebben szeretnék segíteni.
A törvényt, a dolgok és jelenségek lényegét igyekszem megragadni és kimondani, tízes találatokra törekszem, tehát szűkszavúságra. Irtózom a bőbeszédűségtől, a mellébeszéléstől, szeretem a zenét a versben, de nem azonosítom a tankönyvek s olykor a nyelvészek igénytelenségével: a rit­mus, jó esetben a szótestek, a hangok valamiféle muzsikájával. A zene szá­momra sokkal mélyebb és összetettebb jelenség: legalább akkora szerepe van benne a szavak és mondatok „árnyékának”, gondolati, fogalmi, hangu­lati tartalmának és kisugárzásának, mint az érzékszervekkel közvetlenül felfogható megjelenésüknek.
Híve vagyok a költészet demokratizmusának, de nem a pökhendi műveletlenség kiszolgálásának, hanem annak, hogy aki fárad érte és akar­ja, aki hajlandó szellemi és érzelmi erőfeszítésre, az kapja is meg jutalmát: a műalkotás élvezésének  örömét.”
In: Csorba Győző. Magyar RádióKöltők albuma, bevezető

A fent idézettel egybecseng az, hogy Csorba Petőfit tündéri egyszerűségéért (is) csodálta. Mikor már teljesen bénán feküdt betegágyában, sokszor idézte verseit, hiszen szinte az összeset fejből tudta. Ha egyszer-egyszer – nagy bosszúságára – nem jutott eszébe egy verssor, vagy egy szó, unokáival vagy velem levetette a polcról valamelyik Petőfi-kötetet, hogy felidézhesse. A Puszta télen című verset a leíró költészet egyik csúcsának tartotta. Különösen sokszor elmondta a következő versszakot, még a könny is csillogott ilyenkor a szemében a gyönyörűségtől.

“Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?”

Tudjuk, Csorba gyerekkorában Petőfinél kezdte a költészetet, elmondhatjuk hát azt is, öregkorára hozzá ért vissza. De ha pontos akarok lenni: soha nem is szakadt el tőle. Mindig szerette, nagyon sok helyen említi őt.
Csorba egy 1988-ban készült interjúban Eszéki Erzsébet szerkesztővel beszélgetett a költészetnek a modern világban egyre szűkülő szerepéről, fontosságáról. (Elfáradt-e a költészet rugója? Magyar Nemzet, 1988. júl. 30. 9. p. = Eszéki Erzsébet: Kibeszéljük magunkat. Íróportrék. Interjúk. Bp. 1990, Múzsák. 112–116. p.) A költő panaszkodott egy levelében barátjának (talán Bertha Bulcsunak), hogy “Ej, ez az Erzsébet nem nagyon siet az interjúval, lassan jut el hozzám”. De megérte a szerkesztőre várni, mert aztán nagyon sok fontos gondolat sűrűsödött össze a beszélgetésben. Ajánlom az egész interjú elolvasását, alább idézek belőle egy részletet, amit a költészetre és általában az irodalomra nézvést örök érvényűnek tartok én is:
– […] Ma mennyire viszonyítási alap az ön számára, amit a fiatalok írnak?
– Nem minden esetben tudom követni, amit csinálnak, de azért sosem haragszom rájuk, soha nem ítélem el őket. Az irodalomhoz, úgy gondolom, három tényező szükséges: író, írás és közönség. Ha az írás nem írás, azaz nem szóból építkezik, hanem mondjuk, idézőjelekből és mértani alakzatokból, vagy ha kirekesztjük belőle a közönséget, akkor nem teljes a szentháromság. Kísérletek mindig vannak, a fiataloknak sokfélét ki kell próbálniuk, hogy megtalálják magukat. De ha meg akarjuk őrizni a költészet amúgy is csökkenő hatását, tartanunk kell magunkat a szentháromsághoz.” [Kiemelés tőlem. P. L.]

Ha valaki, akkor Petőfi tartotta magát ehhez a szentháromsághoz. Ezért is szerette Csorba és ezért ajánlom én az ünnepre a teljes Puszta télen-t . Itt meghallgatható Gáti József előadásában.

A PUSZTA, TÉLEN

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

(Pest, 1848. január.)

Végül idézek egy költészet napi írásból:

“1964 óta József Attila születésnapján tisztelgünk a költők és a költészet előtt – teszem hozzá, sűrűbben is tiszteleghetnénk. Igazolásképp Márai Sándort, a másik születésnapost hívom segítségül (Márai 1900-ban, József Attila 1905-ben született ezen a napon), aki szerint az égbolt is tele van költészettel, de a sírbolt is, a kutak mélye s a madarak zsigerei is, »minden, ami van, ami él, vagy valamilyen rezgésszám szerint hozzá tartozik ahhoz az ütemhez, mely a világot mozgatja és áthatja. A jó költő mindig erre az ütemre ügyel, figyelmesebben, mint a jambus-ra, vagy a trocheus-ra«. Máraitól tudjuk azt is, hogy József Attila (aki boldogult ifjúkoromban még a »munkásmozgalmi líra előfutáraként» szerepelt az iskolai tananyagban) látomásai, szóképei, titkos utalásai, az őrültnek és a költőnek ez a jajongó jelbeszéde ritka tünemény az egyetemes irodalomban. »Egy-egy szavával – írja – néha mélyebbre nyúlt, mint bárki más előtte». Holott az igazi költészet – mily érdekes! – mindig a legegyszerűbb szavakat használja, még akkor is, ha a legnagyobbak szólaltatják meg. Hallgasd csak Petőfit! »Elhull a virág, eliramlik az élet…« Ugyan ki szállna vitába Kosztolányi Dezsővel, aki szerint ez a legszebb magyar verssor? Ugyanő írja valahol: »A vers a költőnek a végtelennel való küzdelme, ki emberi nyelven nyújtja az istenit: a mulandóság formájában az örökkévalóságot.» Ha valamikor, most a bajban igazi kapaszkodót kínál a vers. »Szánd meg Isten a magyart / Kit vészek hányának (…)»”

Isten éltesse a valódi költőket a költészet napján!

Köszönöm figyelmüket.