Elfáradt-e a költészet rugója? – kérdezte egy 1988-ban készült riportban Eszéki Erzsébet Csorba Győzőtől. (277-283. p.) Elfáradt-e a Csorba Győző Társaságnak és számítógépes-internetes felelősének a rugója? – kérdezhetnék kedves olvasóim. Jelenthetem, sem egyik, sem másik érintett fél rugója nem fáradt el, csak újra kell húzni azokat. Mindenkitől elnézést kérek, aki várta jelentkezésemet. Hírleveleimmel, bejegyzéseimmel ezentúl megint egyre sűrűbben fogok jelentkezni.

Érdemleges dolog az előző két hónapban a Társaság életében nem történt. Annál több örömteli változás történt a szerkesztő magánéletében, amelyek a Csorba Társaságbeli munkát időlegesen háttérbe szorították. Természetesen kisebb-nagyobb társasági ügyeket intéztem ebben az időszakban is – szponzor keresgélése, levélváltások statisztikai, könyvelési ügyekben stb –, de ez korántsem annyi munka volt, mint amennyit a szünetelésem előtt – és várhatóan utána is – fogok végezni.

A napokban megtaláltam és szkenneltem a Csorba Győző második római útjának jegyzeteit tartalmazó napló 21 oldalát. Amint gépbe tudom írni a nehezen olvasható szöveget, némi magyarázattal megtoldva közölni fogom a holnapon.

Addig is olvassák el kérem a fentebb említett Csorba Győző interjút. A szerkesztő nagyon jól kérdez, fontos dolgokat érint, Csorba pedig a tőle megszokott pontossággal válaszol. Szinte mindegyik kérdéshez-válaszhoz tudnék megjegyzéseket fűzni, amik a jobb értést segítenék és a Csorba-válaszok előzményeit és utóéletét is megvilágítanák. Egyszer, egy hosszú téli estén majd meg is írom a kommentáromat. Addig is külön figyelmükben ajánlom az interjú számomra egyik legfontosabb mondatát: „Az irodalomhoz, úgy gondolom, három tényező szükséges: író, írás és közönség. Ha az írás nem írás, azaz nem szóból építkezik, hanem mondjuk, idézőjelekből és mértani alakzatokból, vagy ha kirekesztjük belőle a közönséget, akkor nem teljes a szentháromság. Kísérletek mindig vannak, a fiataloknak sokfélét ki kell próbálniuk, hogy megtalálják magukat. De ha meg akarjuk őrizni a költészet amúgy is csökkenő hatását, tartanunk kell magunkat a szentháromsághoz.”

(Azoknak a kedvéért, akik nem szeretnek interneten kattintgatni, a teljes szöveget idemásolom.)

Elfáradt-e a költészet rugója?
Kérdező: Eszéki Erzsébet

Az ötvenes években volt két Sztálin-díjas írónk. Az egyik a budapesti (majd 1956-ban Amerikába „elszármazott”) Aczél Tamás, a másik a szegedi Nagy Sándor. A Sztálin-díjas magyar írók között tehát ötven-ötven százalék a fővárosiak és a vidékiek aránya. Azóta sok író, költő kapott Kossuth-díjat, közülük a most hetvenkét esztendős Csorba Győző az egyedüli, aki vidéken él.

– Ennek ellenére nem a vidékiségről szeretném kérdezni. Már csak azért sem, mert a beszélgetésre készülve elolvastam az önnel készült interjúkat; szinte mindegyikben arról faggatják, vidékiként nem érzi-e magát másodrendű költőnek és állampolgárnak? Erről tehát nem érdemes beszélgetni. Pécsről viszont annál inkább, mert ez a mediterrán hangulatú város nem vidék. Itt évtizedek, évszázadok alatt szellemi központ alakult ki – legalábbis a fővárosból nézve.

– A szellemi pezsgésnek hagyományai vannak. Először is, a tizenötödik században itt volt püspök Janus Pannonius, a nagy költő és humanista. Később meghatározó személyiségnek számított Klimó György püspök. Ő volt az, aki 1774-ben Magyarországon először bocsátotta a közönség rendelkezésére gazdag magánkönyvtárát. Még később, már a huszadik században, fontos esemény volt a pécsi egyetem megszületése, majd a Janus Pannonius Társaság megalakulása. 1923-ban helyezték ide a pozsonyi egyetemet, kivéve annak hittudományi karát. Így alakult nálunk jogi, bölcsész-, természettudományi és orvosi kar. Az első diákok között végzett Kolozsvári Grandpierre Emil és Kardos Tibor, átmenetileg ide járt Tatay Sándor, a harmincas években Pécsett diákoskodott Weöres Sándor és Takáts Gyula. Élt itt néhány befolyásos ember is, nekik nemcsak pénzük, hanem ízlésük is volt, támogatták az irodalmat. Például Lovász Pál, az OTI akkori igazgatója, Fischer Béla nyugalmazott alispán, aztán Esztergár Lajos polgármester, a kitűnő menedzser.
– A húszas évekről jut eszembe, hogy furcsa módon a Bauhaus avantgarde művészeti mozgalmához is inkább Pécs kötődik, mint Budapest.
– Ennek egyik magyarázata, hogy Pécsett született és élt egy ideig a Bauhaus három jeles magyar képviselője, Breuer Marcell, Molnár Farkas és Forbát Alfréd. Néhány újszerű épület őrzi emléküket.
– Ebben a szobában, ahol beszélgetünk, a népi hímzésű terítőkkel, párnákkal teli, hangulatos lakásban látok egy önről készült arcképet, amelyet Martyn Ferenc festett. Ma Pécsett Csontváry-, Vasarely-, Uitz- és Nemes Endre-múzeum is található…
– Sőt, Martyn Ferencnek is van külön múzeuma. Ő Párizsból hozta az új szellemet, ahogy több magyar író és művész. A vidéki városok közül nyilván Pécs volt a legnyitottabb az újdonságok befogadására. Nem Debrecen, a magyar függetlenségi hagyományokhoz kötődő cívis város és nem Szeged, Horthy ultrakonzervatív „szegedi gondolatá”-val.
– A szakirodalom is arról árulkodik, hogy a valahai 1921. augusztus 14-én kikiáltott Baranya–Baja–Szerb–Magyar Köztársaság székhelye a korabeli progresszió utóvédje volt. A tizenkilences emigránsok közül sokan nem Bécsbe menekültek, hanem Pécsre. Talán ezért sem csodálkozhatunk azon, hogy a Bauhaus ennyire kapcsolódott Pécshez. Fogalmazhatunk-e úgy, hogy akkoriban Pécs számított a legnyugatibb városnak Magyarországon?
– Olyannyira, hogy a negyvenes évekre egészséges, demokratikus szellemi élet alakult ki nálunk. Amikor 1941-ben megindult a Sorsunk című folyóirat, akkor a Korzó-kávéházban egy asztalnál ült az OTI igazgatója és egy ifjú tehetséges költő, polgári foglalkozása szerint borbélysegéd. Esztergár polgármester nyomdát szerelt föl, önköltségesen szerette volna megjelentetni a Sorsunkat és a Janus Pannonius Társaság kiadványait. Meg is érkezett a modern berendezés, csakhogy közbejött 1944. A város felszabadulása után a három nagy párt: a kisgazdák, a kommunisták és a szociáldemokraták egy-egy saját lapot indítottak, ehhez széthordták a mi leendő nyomdánkat.
– A demokratikus szellem és néhány potentát elég volt ahhoz, hogy ma már avantgárd hagyományokról lehet Pécsett beszélni?
– A Sorsunk megindulásakor huszonöt éves slapaj voltam a lapnál. A főszerkesztő, Várkonyi Nándor húsz évvel idősebb nálam, Weöres Sándor csak hárommal, de megjelent már három kötete, és kapott két Baumgarten-díjat. Várkonyival, Weöressel és a szerkesztőség többi tagjával megfogadtuk, hogy a lapot elszakítjuk a provincializmustól. Célunk megvalósítása nem ment könnyen; az irodalom errefelé akkoriban még többnyire abból állt, hogy a Dunántúl című napilap vasárnapi mellékletében helyi nagyságok és nagyságák írtak verseket meg novellákat. Mi szerencsére már induláskor tudtunk jó kéziratokat szerezni, részint Weöres Sándor segítségével, részint pedig azáltal, hogy Várkonyi Nándornak 1928-ban megjelent az új magyar irodalomról írott könyve, s így Tamási Árontól Kodolányi Jánosig és Illyés Gyuláig ismerte azokat az írókat, költőket, akik számítottak.
– Verseiből kiderült, hogy szereti Weöres Sándort, Mándy Ivánt, Nemes Nagy Ágnest, Takáts Gyulát, azaz nagyjából a korosztályát, az idősebbeket. De mi a véleménye a fiatalabbakról? Olvassa-e őket? Van-e kapcsolata velük? A pályakezdők mennyire tekintik és tekinthetik Csorba Győzőt egyszemélyes műhelynek?
– Sokan elküldik, megmutatják kézirataikat. Csordás Gábor verseit például tizennégy éves korában ismertem meg, édesanyja jóvoltából. Gábor tizenhat esztendős volt, amikor első verse megjelent a Jelenkorban. Parti Nagy Lajost az Élet és Irodalom-ban én mutattam be. Kettejüknek Pálinkás Györggyel és Meliorisz Bélával együtt közös kötetük látott napvilágot, ehhez én írtam bevezetőt. De nem szeretek erről beszélni, mert dicsekvésnek hat.
– Akkor én teszem hozzá: hallottam, hogy Szederkényi Ervin, a Jelenkor nemrég elhunyt főszerkesztője sokáig nem tudott mit kezdeni a fiatalokkal. Úgy tudom, önnek komoly szerepe volt abban, hogy végül is fölvette a laphoz Parti Nagy Lajost és Csordás Gábort. Utóbbi azóta a Jelenkor főszerkesztője. Ma mennyire viszonyítási alap az ön számára, amit a fiatalok írnak?
– Nem minden esetben tudom követni, amit csinálnak, de azért sosem haragszom rájuk, soha nem ítélem el őket. Az irodalomhoz, úgy gondolom, három tényező szükséges: író, írás és közönség. Ha az írás nem írás, azaz nem szóból építkezik, hanem mondjuk, idézőjelekből és mértani alakzatokból, vagy ha kirekesztjük belőle a közönséget, akkor nem teljes a szentháromság. Kísérletek mindig vannak, a fiataloknak sokfélét ki kell próbálniuk, hogy megtalálják magukat. De ha meg akarjuk őrizni a költészet amúgy is csökkenő hatását, tartanunk kell magunkat a szentháromsághoz.
– Csordás Gábor, a Jelenkor főszerkesztője harmincnyolc éves. Lehet, hogy jelenlegi főnöke fiatalabb, mint az ön lányai?
– Gábor egy osztályba járt legidősebb lányommal, Eszterrel.
– Milyen érzés, hogy a lapnál, ahol ön főmunkatárs, a főszerkesztő a fia lehetne?
– Nagy félreértés a mai irodalmi életben, hogy például Csordás Gábor fiatal írónak, szerkesztőnek számít. Amikor az ötvenes évek elején Szántó Tiborral elkezdtük szerkeszteni a Dunántúlt, ő huszonnégy éves volt, Galsai Pongrác egy évvel idősebb. Hozzájuk képest Csordás aggastyán. Én meg már… Szerintem igen jó, ha egy folyóiratnál együtt dolgozhat a harmincnyolc és a hetvenkét éves író.
– Amíg három lánya ki nem röpült a családi fészekből, négy nővel élt együtt. Hogy tudott ennyi nő között nem nőies költővé válni? Nem lett lágy és érzelmes.
– Nyilván génjeimnek köszönhetem, hogy az érzelgősségtől, puhaságtól mindig irtóztam. A cifraságtól is. Szeretem, ha egy nő szépen, tarkán öltözködik, de ki nem állhatom, ha egy versben burjánzanak a jelzők.
– Az önnel készített interjúkban szemérmesen hallgatnak arról, hogy az interjúalanynak fél karja van. Tapintatlannak tartaná, ha erre rákérdeznék?
– Sokkal kellemetlenebb, ha az utcán lopva nézegetnek, vagy ha erről valaki kínosan-szemérmesen hallgat. A Pályám emlékezetében megírtam, hogy jobb alsókarom még az anyaméhben történt rendellenesség következtében sorvadt el. Bal kézzel írok.
– Egyik szép versében például arról, hogy soha nem tudja meg: milyen érzés, ha a két kéz összeér. Lehet, hogy ha nem fél karral születik, ma nem költő? A költészethez, azt hiszem, felfokozott érzékenység szükséges.
– Kilencen voltunk testvérek. A legidősebb testvéremet még középiskolába is be tudták íratni, ő leérettségizett. De ahogy jöttek a gyerekek, úgy fogyott el szüleim pénze. Engem viszont, a nyolcadikat mégis taníttatni kellett, mert másra nem voltam alkalmas. Nem lehettem olyan ezermester, mint édesapám, aki vasúti címfestő volt, és mindenhez értett. Talán így lettem költő.
– Legújabb kötetében, A szavak bolyhaiban szerepel egy vers, a címe: 1945. május 9. Furcsa, hogy nem korábbi könyvében olvashattuk, hanem most, 1988-ban. Ennyire megrázó a jó negyven év előtti élmény?
– Egyszer hazafelé menet a villany kialudt az utcánkban. Ekkor idéződött föl bennem az emlék, milyen nagy élmény volt, amikor 1945. május 9-én hirtelen kigyulladtak a fények. Nem kellett többé besötétíteni, az utcák ragyogtak, a lámpák, a járókelők megálltak, tapsolni kezdtek. Olyan volt, mint egy színházi jelenet. Más, akár egy illat is képes fölidézni bennem régi élményeket. Álom, hangsúly, szín, szép nő, bármi megindíthat egy érzelmi-gondolati folyamatot. Mindenből vers lehet nálam.
– Van értelme közéleti líráról beszélni? Mit jelent ma a közéletiség? Például az 1945. május 9. című verset?
– A jó líra mindig közéleti. Szabó Lőrinc talán nem közéleti? De az, mert jó költő. Vagy: van ma olyan óvodát járt gyerek, aki nem fújja Weöres Sándor verseit? Kit lehet közéletinek nevezni, ha nem Weörest? Korlátolt fölfogás, hogy csak akkor találkozik a költő a valósággal, ha elmegy, mondjuk, egy gyárba.
– Nyugodt embernek látszik, kiegyensúlyozottnak. Félrehúzódva él. Mivel lehet kilendíteni a nyugalmából? Bántja-e a hiánytársadalom, a pimasz hang az üzletben, étteremben, az úrhatnámság, a kiskirályság?
– Minden kihoz a sodromból. Az a szerencsém, hogy a feleségem áldott nyugalmú ember. Én nem merek elmenni vásárolni, mert biztos összeveszek az eladóval. Feldühít minden slendriánság, hanyagság, becstelenség. Gyorsan föl tudok háborodni. Csak fegyelmezem magam.
– A vereségeivel hogyan számol el? Ön, akit Győzőnek hívnak?
– A legnagyobb vereség számomra, hogy fogalmam sincs, mire való az élet. Miért születünk, ha aztán elmegyünk?
– Kétely című versében megfogalmazta, hogy talán van a halálon túl valami, ahol mindenkivel találkozik. Retteg attól, hogy ez csak mese?
– Rettegek tőle, mégse tudok hinni. A természet maga a rend, a csoda, mi viszont meghalunk. Képtelen vagyok összeegyeztetni a rendet az értelmetlenséggel. Elfogadhatatlan számomra. Soha nem irigyeltem egyetlen költőt sem, ha jó kötete jelent meg. De nagyon irigylem azt, aki lelki nyugalomban él, mert hívő. Győzni egyébként soha nem akartam, csak annyit szerettem volna, hogy amibe belekezdek, azt megalkuvás nélkül végigcsináljam. A Faust fordítása közben az utolsó nyolc soron hetekig gondolkoztam. Akkor nyugszom meg, ha tudom, hogy a saját ítéletem szerint jól megoldottam valamit.
– Ezek szerint nem olyan nyugodt alkat, mint amilyennek látszik. Pedig aki ilyen csatazajban tud élni…! Lakásában a falakon, a fűtőtesten, a szekrények tetején, mindenhol szép, régi és új csengők, kolompok sorakoznak. Órái csengetnek, csilingelnek, ütnek, kongatnak, ráadásul nem is egyszerre.
– Mert a rugós órák nem pontosak. Van vagy huszonöt órám, kakukkos is akad köztük. Meg lehet szokni a hangjukat, tőlük kiválóan tudok aludni. Egyáltalán nem érzem őket csatazajnak. A csengők, kolompok muzsikáját még kevésbé.
– Nemrég egy fesztiválon valamelyik fiatal filmes azt kérdezte: vajon nem fáradt-e el a művészet rugója? Én meg azt kérdezem: nem fáradt-e el a költészet rugója?
– Akik ma azt állítják, hogy az emberek nem szeretik a költészetet, rosszul közelítenek hozzá. Senki sem általában szereti a verseket, hanem van néhány kedves költője, őket vagy esetleg egyetlen költőt olvas szívesen. Gyakran előfordult, hogy versem hangzott el a rádióban, utána valaki levélben megkért, hogy küldjem el neki. Nyilván akad az országban egy-két ember, akinek lelki alkata hasonlít az enyémhez, legföljebb nem tudja versben megfogalmazni érzéseit. Téves elképzelés tömeghatásban gondolkozni. Ha csak egyetlen embert megérint a vers, már megérte. Hogy ma kevesebb az ilyen ember? Lehetséges. Sajnálok mindenkit, akinek eldugult a füle és a szíve.

(Magyar Nemzet, 1988. júl. 30. 9. p. = Eszéki Erzsébet: Kibeszéljük magunkat. Íróportrék. Interjúk. Bp. 1990, Múzsák. 112–116. p.)