A Csorba Győző Társaság 218. hírlevele

Ez mindenek elé kívánkozik: szeptember 16-án váratlanul 10 ezer forintos átutalás érkezett a Csorba Társaság számlájára. A nagy vállalatokat hiába járja az ember, nem kap támogatást. És most, lám, egy kis pécsi legénylakás kedves tulajdonosa pénzt küldött nekünk. Nagyon köszönjük a támogatást. Így valószínű ebben az évben is tudunk kiadni a Társaság sorozatában egy kis füzetet.  (Az adományozó nem akarja, hogy a nevét közzétegyem.)

1. Ahogyan ígértem, a folyóiratokban, nevezetesen a Diáriumban megjelent Csorba-versközlések után most a költő által írt könyvrecenziók közül ismertetek egy kis csokorra valót. Először átadom a szót Csorbának, hiszen ő pontosan megmagyarázza miért is írt ő recenziókat.

“CSI: – A versírásról régebben gyakran mondtad, hogy neked az na­pi szükséglet.
CSGY: – Ez így van. Néhány évvel ezelőtt még nem múlt el nap, hogy rá ne kényszerítettem volna magam arra, hogy verset írjak. Vagy ha nem is egy teljes verset, legalább néhány sort. Ez így volt gyerekkoromtól fogva. Az utóbbi időben ez valahogy elmaradt, mintha nem lenne elég kitar­tás bennem, hogy csináljam a verset. Tudod, ez fontos. Nekem az az állás­pontom, hogy a verssel addig kell foglalkozni, amíg nincsen teljesen kész. Az tehát, hogy azelőtt mindennap írtam egy verset, nem jelentette azt is, hogy mindennap ki is adtam volna őket a kezemből. Ehhez társult még egy furcsaság is, ami azt hiszem, nem nagyon jellemző, vagy leg­alábbis nem általános. Én sohasem tudtam az asztalhoz ülni és úgy írni. Más műfajt még igen, de verset soha. Verset mindig fekvő helyzetben szoktam írni. Máshogy egyszerűen nem megy.
CSI: – Ha már a többi műfajnál tartunk, eszembe jut, hogy igen sok kritikai írásodat láttam a régi Sorsunkban, recenziódat, könyvismerte­tésedet, könyvkritikádat. [Kiemelés tőlem. P. L.]
CSGY: – Igen, én akkor rendszeresen írtam ilyesmiket is.
CSI: – És ez Várkonyi Nándor késztetésére, vagy saját szándékodból történt?
CSGY: – Nem, nem Nándor felkérése volt. Én saját akaratomból ír­tam efféléket. Nekem akkor az volt a véleményem, tőlem csak az epikus próza és a drámapróza áll távol a különféle irodalmi műformák vagy műfajok közül. Kisebb tanulmányokat, kritikákat, műfordításokat a ver­sek mellett én mindig is nagy örömmel csináltam. Verseskönyvről pedig mindig szívesen írtam. És mivel a legutolsó években már én is egyik társ­szerkesztője voltam Bárdosi Németh Jánossal együtt a Sorsunknak, ami­kor egy-egy könyv megérkezett, akkor szabadon gazdálkodtam, illetve garázdálkodtam, hogy mit vállalok közülük. Várkonyi Nándor hivatali szobájában gyűltünk össze, és akkor nyugodtan kiválaszthattam azt, amihez kedvem volt. Én mindenről hajlandó voltam írni. Volt egy olyan nézetem, ami most is megvan még, csak úgy látom, sajnos rendszeresen nem csinálja egyik irodalmi folyóirat szerkesztője sem, és általában a kri­tikusok sem, hogy a rosszból is lehet tanulni. Tehát nemcsak jó könyvekről kell írni, hanem a rosszakról is.
CSI: – Nekem ettől a fajta bírálattól akkor ment el a kedvem, amikor egyszer láttam, hogy egy író – egyébként kiváló ember – elsírta magát azon, hogy az egyik lap kritikusa mit írt a könyvéről. Hát nem jókat írt.
CSGY: – És a könyv milyen volt?
CSI: – Az sem volt jó.
CSGY: – Nem volt jó, ugye? A rossz könyvek példaértékűek – a mai gyakori szóhasználattal élve. Ezért mondom én, hogy az ilyen könyvekkel is foglalkozni kell. Mert a rossz költőkkel és rossz versek­kel, vagy a rossz prózával is fel lehet hívni a figyelmét a jó prózaíró­nak, a jó költőnek, vagy egyáltalán a közönségnek. Hogy mi az, amit utálni kell, amit el kell vetni az irodalomból.
CSI: – Talán az is az oka annak, hogy ez hiányzik, hogy elég rossz emlékű volt az a korszak, amikor a kritikusok megmondták, hogy mit kell elvetni…
CSGY: – Lehet. Mindenesetre mostanában nem látom ezt, és általá­ban a mai kritikát – a fiatalabbak kivételével – nem tartom igazán jónak. Én megálltam Schöpflin Aladárnál, sőt egy még régebbi kritikusnál, Pé­terfy Jenőnél. Mert ha valaki Péterfy Jenőt olvassa, attól mindig tanulhat valamit. Nemcsak irodalmi művekről írt ő, hanem képzőművészetről is. Nagy embernek tartom, és úgy érzem, hogy igazi kritikus volt. És Schöpflin Aladár, akinek a stílusa olyan volt, mint a feje: egyenesre nyírt, fölálló haj, szabályos arc, de ugyanakkor nem különösen megnyerő írás­mód. Inkább igaz, mint szép. Péterfy Jenőt jobban lehetett élvezni. Én megszereztem mind a három kötetét, méghozzá fondorlattal. Akkori­ban már volt Pécsett zsibvásár. Mi úgy hívtuk, hogy tetűpiac. Szorgal­masan jártam oda könyvekért. Láttam egyszer, hogy egy nagy ládában ott van Péterfy három kötete. Előkotortam a második kötetet, és mond­tam az eladónak, aki csak úgy félfenékkel ült valamin, alig is nézett oda: „Itt van egy második kötet, mennyit kér érte?” Odapillantott: „50 fillért, vigye.” Később az elsőt és a harmadikat is kiszedtem: „Itt van megint egy hiányos sorozat, egy első és egy harmadik kötet. Mennyiért adja?” „Egy pengőért a kettőt „ Így aztán másfél pengőért megszereztem az Akadé­mia kiadásában megjelent teljes Péterfyt.
Mondom, én nála megálltam. Nem is gondolom, hogy én nagy kri­tikus lettem volna, csak az megvolt bennem, hogy igyekeztem mindig a legjobb meggyőződéssel írni. Ezzel persze szereztem ellenségeket is. Például Képes Gézát, aki a Gorgó mereng című első verseskötete miatt neheztelt rám. Talán múltkor említettem Bóka Lászlót is, akinek egy verseskötetéről szintén mérsékelt lelkesedéssel írtam. Ezt soha nem tudta nekem megbocsájtani. Pedig gyakran nem a neve miatt írtam va­lakiről. Emlékszem rá, soha nem hallottam többé ezt a nevet, hogy Kálmán Toma László. Elküldte a kötetét, az volt a címe, hogy Szomjú­hozom. Erről is írtam kritikát. Semmit nem tudtam róla, csak a kötetét ismertem, ami akkor jelent meg valahol. De ugyanakkor írtam Weöres Sándor Gyümölcskosár című gyerekvers-kötetéről és az Elysiumról, ez a háború után, 46-ban lehetett, egyszerre jelentek meg. Írtam másokról is, például Nemes Nagy Ágnes első kötetéről, vagy Zelk Zoltánról, akit akkor egyáltalán nem ismertem, és fogalmam sem volt, hogy mi­lyen politikai nézetei vannak. Jó kötetnek láttam, és írtam róla. A köl­tők és az írók roppant jól emlékeznek és érzékenyek, mert én a későb­bi magatartásukban mindig is éreztem azoknak az első kritikáknak a jó hatását. Szívesen írtam én akkor recenziókat a pécsi napilapba, és, még a Dunántúlban is megjelent több írásom. Hegedős Mária már biztatott, hogy szedjem össze egyszer a prózai írásaimat, és adjam oda a Magvetőnek, majd ők megszerkesztik. De nem csináltam semmit, nem is kezdtem hozzá. Mostanában úgyis döcög a könyvkiadás. [Kiemelés tőlem. P. L.]
CSI: – Pedig lehet, hogy ez izgalmas dolog lenne. Mikor hagytad abba a kritikaírást?
CSGY: – Könnyű rá felelnem. Majd te is tapasztalni fogod, hogy amint az ember idősödik, s egyre több könyve jelenik meg, és egyre többen küldik el neki a kötetüket, kínos helyzetbe kerül. Ha egyikről ír, valamennyien elvárják, hogy az ő könyvükről is mondjon írásos vé­leményt. Az én könyvolvasási szokásaimat eléggé megszabja az, hogy a barátaim, ismerőseim elküldik nekem a könyveiket. Ha kapok egy kötetet, akkor azt igyekszem elolvasni, és írni is róla valamilyen véle­ményt. De nem nyomtatásban. Néha gyorsan tudok válaszolni, néha hosszabb idő is eltelik. Van egy külön polcom, ahova azokat a könyveket teszem, amiket még nem olvastam el. Néha ebből nagy levelezés kerekedik. Kemény István, a fiatal költő, például legutóbb válaszolt is néhány sort, hogy nagyon boldog volt, hogy írtam neki, és hogy jót ír­tam róla, ezt külön megköszönte. Pedig körülbelül egy esztendő telt el azóta, hogy kötetét megkaptam.

Visszatérve oda, hogy hogyan hagytam fel a kritikaírással; mivel láttam, ha én ezt tovább csinálom, akkor örökké kritikákat írhatok, egyszerűen abbahagytam. Attól kezdve csak kivételes esetben, na­gyon kivételes esetben írok. írtam például Rába Gyurka fordításkötetéről vagy Weöres Sándor későbbi köteteiről.
CSI: – Ilyen még a 88-as Jelenkorban is volt…
CSGY: – Igen, kritikának számítottuk, de ez különleges alkalom volt. Mindenesetre ez volt a fő ok: nekem annyi mindenkiről kellett volna ír­nom, hogy akkor csak azzal foglalkozhattam volna. Így viszont nem nyomasztott az, hogy valakit megsértek azzal, ha nem írok a könyvéről. Kimaradtam a buliból. Nem hiszem, hogy mást csinálhattam volna.

Később inkább a műfordítás irányában hajoltam el. [Kiemelés tőlem. P. L.]
Csorba Győző: A város oldalában. Pécs : Jelenkor, 1991. 195-198. p.

Az első kiemeléshez: Csuhai István, aki A város oldalában című kötetben Csorba beszélgetőtársa volt, a recenziókról, könyvkritikákról szóló részben a Sorsunkat emelte ki, jogosan, mert a Sorsunk sokkal erősebben kapcsolódott Csorba életéhez, életművéhez, mint a Diárium. Én azonban úgy gondolom, a Diáriumban írt kritikák és recenzeált művek is megérdemlik a figyelmet. Azt hiszem, Csorba félretett minden olyan Diárium számot, amelyben megjelent valamilyen írása, azonban majd átnézem az összes számot valamelyik könyvtárban, ahonnan az Arcanum adatbázisai kereshetők.
A második kiemeléshez: Nem csak Hegedős Marának, a kitűnő szerkesztőnek jutott eszében, hogy kiadja Csorba kritikáit, recenzióit. Arra jutottam, ha Csorba nem vállalkozott rá, majd én megpróbálom a gyűjtést. Aztán kiadó lesz-e, nem tudom. Én vállalom a munkát. A Sorsunk és a Jelenkor nagy falat, de a repertóriumok, éves tartalomjegyzékek, az Arcanum  segítik majd a munkámat. És talán egy-két könyvtáros barátom.
A harmadik kiemeléshez: Milyen jó is, hogy Csorba a műfordítás irányába hajolt el! Goethe: Faust I. rész, Janus Pannonius versek és a Kettőshangzat… bőséges világirodalmi kitekintés az érdeklődőnek. A rendszer abban az időben nem kedvelte Csorbát, mert nem hajolt a divatos szocreál irányba. A költő fordított hát versírás helyett. De “vonalas” verseket nem írt.

Amíg előbbre nem jutok, addig is közlöm itt – egyelőre pdf formátumban – a Diáriumban eddig fellelt kritikákat. (Szerzőként nem írom ki mindig Csorbát. A recenzióban szereplő szerzők nevét és a művek címét a recenzióban közölt formában adom meg.)

Gagyi László: Nehéz órák. Regény. Diárium. 1944. 4. sz. 59–60. p. (1. oldal, 2. oldal)

Az Alföld Csendjében. Gulyás Pál versei. 1943. 12. sz. 275–277. p. (1. oldal, 2. oldal, 3. oldal)

Urho Kärhumaki: A bajnok. Regény. 1944. 9. sz. 136. p. Kodolányi János: Suomi. 1943. júl. 7. 161. p. (Urho Karhumäki.)

Kodolányi János: Suomi. 1943. 7. sz. 161. p.

Maeterlinck: A méhek élete. 1943. 1. sz. 22. p.

Nagy Lenke: Crescence. [Életrajzi regény Széchenyi István szerelméről]. 1943. 8. sz 185. p.

Thury Zsuzsa: Két asszony. 1943. 2. sz. 46. p. A folyóiratnak ez a száma sajnos nincsen meg, csak az éves mutatóból tudom, hogy megjelent a Csorba-recenzió.
(Figyelem! Előfordul, hogy a lap legalján kezdődik a recenzió!)

2. Kiállításmegnyitóra invitálom a kedves olvasót. Látva lássanak – kiállításmegnyitó Ady Endre életéről, pályafutásáról. – 2019. szeptember 30. (hétfő) 16.00. Helyszín: Csorba Győző Könyvtár, mélyföldszinti aula (Universitas u. 2/A)”
A kiállítás ezért különösen érdekes számunkra: “A kiállításmegnyitón dr. Páva Zsolt, Pécs polgármestere átadja Pécs Város Közművelődési díját, a Csorba Győző-díjat.”
Kérem a Társaság tagjait, menjenek el a megnyitóra (én ott leszek), egy arra különösen érdemes tagunk kapja most a díjat.

3. Két érdekes könyvbemutató-ajánlót kaptam levelezőtársaktól. Mindkettőt ajánlom szíves figyelmükbe, bár az egyik nyilván inkább a budapesti a másik pedig a pécsi olvasóimat érdekli.

3/a. Bemutató a Magyar Nemzeti Levéltárban:  (Le)hallgatásra ítélve – Márton Áron püspök lehallgatási jegyzőkönyvei (1957-1960)
2019. szeptember 24-én, kedden mutatják be Nagy Mihály Zoltán és Denisa Bodeanu idén nyáron megjelent dokumentumkötetét a Magyar Nemzeti Levéltárban.
Köszöntőt mond: Szabó Csaba főigazgató, MNL. A kötetet bemutatja: Bánkuti Gábor egyetemi docens, PTE BTK TTI, Gárdonyi Máté tanszékvezető, PPKE.
A rendezvény helyszíne: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Kiállító- és konferenciaterem, Budapest I. kerület, Bécsi kapu tér 2–4.
Kapcsolódó oldalak:
Forrás: Magyar Kurír Hírportál / (Le)hallgatásra ítélve – interjú Nagy Mihály Zoltán nagyváradi történésszel Márton Áron lehallgatási jegyzőkönyveiről
Forrás: Líra.hu – vételi információkkal / (Le)hallgatásra ítélve – Márton Áron püspök lehallgatási jegyzőkönyvei (1957-1960)
Forrás: Múlt-Kor történelmi magazin / Felkavaró könyv jelent meg Márton Áron erdélyi püspök lehallgatási jegyzőkönyveiről

A hírt köszönöm kedves levelezőpartneremnek, Haraszti Katalin IFLA-HUN moderátornak.

3/b. “Az idei könyvtári napok keretében a Csorba Győző Könyvtár, Kövesdi Zsuzsa könyvtáros szervezésében Tófalvy Éva: A szabadulás című regényének könyvbemutatójára kerül sor.
Tófalvy Éva egy rövid ideig az Egyetemi Könyvtár munkatársa volt.
Aki ismerte Őt, vagy érdekli a program, szeretettel várják a szervezők, október 7-én, hétfőn 17.30-kor a Tudásközpont konferenciatermébe. (Pécs, Universitas u. 2/a.)”
Részletes program:
2019. október 7. (hétfő) 17.30
Tófalvy Éva : A szabadulás
Író-olvasó találkozó
Tófalvy Éva A szabadulás című regénye 1976–77-ben játszódik Budapesten, Pécsett és Prágában. Két fiatal, a magyar Lili és a cseh Ota szerelme abban az időszakban bontakozik ki, amikor Magyarországon a kádári puha diktatúra, Csehszlovákiában pedig a Husák-féle kemény diktatúra határozza meg az emberek életét. Lili és Ota beszélgetései során feltárul a múlt, az 1956-os magyar szabadságharc és az 1968-as prágai tavasz, valamint az eltiprásuk következményei. A fiatalok szeretnének küzdeni a szabadságért, de vajon lehetséges ez? A fordulatos cselekmény nemcsak egy szerelemről szól a diktatúrák árnyékában, hanem hű korrajzot nyújt a szocializmus utolsó előtti évtizedéről.
Beszélgetőpartner: Rozs András
Helyszín: Tudásközpont, földszint, Konferenciaterem 2. (Universitas u. 2/A)

A hírt köszönöm Rózsáné Szarka Veronika osztályvezetőnek. (PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont Közönségkapcsolati Osztály.)

4. Sajnos, a Pákolitz István Rajzpályázat eredményhirdetésére nem tudtam elmenni, beszámolót egyelőre nem találok az eseményről.

Egy Pákolitz Istvánnak ajánlott Csorba-verssel emlékezem a százéves ünnepeltre:

EGY FOLYAM MELLÉ
                                                     A hatvanéves Pákolitz Istvánnak

A hullám-beírta homokra bizonnyal föl vagyok jegyezve
az idén is
A fűzfa-zúgás még ma is végigkiáltja nevemet a parton
A koraesti hold ha a kubik-melletti jegenyét „i”-vé pontozza
(lásd Musset-t) nekem kíván még mindig tetszeni
Az a vidék az a vidék ölthetett válthatott ruhát közömbösít-
hette szemét: a csönd-mélyi pillanatokban kénytelen rám
gondolni most is
Barátaimnak – ki a sírban ki meg feléje ballagóban – lelkükbe
tetoválva élek
Ó nagy történet az enyém az ottani s az övék is akár a
legnagyobbaké
Mint Mózesé Achillesé Attiláé – vagyis egy emberé más
emberek között
Továbbszőni már nem lehet ők se képesek én se rá: szá-
munkra odairatott a „Vége”
Másképp folyt volna a világ másképp folyt volna mérhetet-
lenül ha nem ékelődöm bele ha nem ékelődünk bele
Ezt tudnia kell kellene az angol királynőnek éppúgy ahogy
az eszkimóknak és a kínai kuliknak is röviden minden
homo sapiensnek
Az elemek még számon tartanak a szerves és a szervetlen
világ
Ilyenkor nyár felé piszkál a vágy hogy menjek vissza tisztes-
séges karriert tisztességesen csinált fogadott fészek-fi egy
kicsit dicsekedni
És jöjjek vissza hízott öntudattal
És jöjjek vissza megelégedéssel
Mint aki megőrizte-tette híven a rábízottakat és nem volt
szégyellni valója
S mint akit megőriztek híven akikre akkor sorsa bízta és nincs
szemrehányni valója

Paks 70 kilométerre északra van Dunaszekcsőtől, mindkét helység a Duna partján található. Pákolitz István Paks szülötte, Szekcsőnek Csorba fiatalkora legszebb élményeit köszönhette. Így a két költőt a Jelenkor szerkesztősége és pécsi polgárságuk mellett a Duna is összeköti. Alább közlök egy képet. amely a Jelenkor szerkesztőségében készült. A képen Somogyi Győző, Rétfalvi Sándor és Fürtös Ilona társaságában látható, balról a második.

Köszönöm figyelmüket.