A Csorba Győző Társaság 209. hírlevele

Abban az időben… amikor még azt hittem, szükség van könyvre, könyvtárra  és könyvtárosra, többször fölbukkant a nevem könyvtáros szaklapokban szerzőként. Egyik írásomra válaszul egy kedves és művelt kolléganő azt válaszolta “Pintér László a pécsi íródeák megint hírt adott magáról”, vagy valami hasonlót. Mire én az írtam neki: megtisztel a jelzővel, ugyanis íródeáknak lenni fontos és felelősségteljes munka. [Ld. “íródeák főnév íródiák 1. (történettudomány) <A XIX. század előtti korokban> főleg kancelláriákon, gyak. fejedelmi v. főúri udvarokban írásbeli teendők ellátására alkalmazott, a betűvetéshez jól értő, rendsz. fiatalabb ember. Mikes volt Rákóczi íródeákja.  Franciaországban egy városi gazdag bírónak az íródeákja, megszeretvén egy leányt, megkéri, és a lakodalomra napot rendelnek. (Mikes Kelemen) Volt a férjének egy íródeákja, Csinos szelíd fiú. (Mikszáth Kálmán) Ha az isten íródiák volna, | s éjjel-nappal mindegyre csak írna, | úgy se győzné ő se följegyezni, | mennyit kell a szegénynek szenvedni. (József Attila) 2. (átvitt értelemben, bizalmas, tréfás) Író, költő.  Egy-két szegény iródiák Sohse állított meg még sorsot. (Ady Endre)] (in: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/i-i-31843/irodeak-327F6/ )

Amikor Csorba hagyatékának feldolgozásába kezdtem, hasonló gondolatok jutottak eszembe: holtában én leszek majd Csorba íródeákja. Hogy aztán mennyire sikerült ez, nem tudom. Igyekszem. Engem Csorba indított el a “pályán”, mikor azt mondta, “írjál csak, te jól tudsz fogalmazni.” Én megfogadtam a kimondott és a ki nem mondott intelmet is: írni kezdtem, viszont soha nem akartam író lenni, csak krónikás, mert a ki nem mondott csorbai figyelmeztetést is megértettem: jól tudsz FOGALMAZNI. Micsoda finom distinkció: nem írni tudsz jól, hanem fogalmazni. Megértettem, köszönöm.

A múltkor azt írtam egy baráti körlevélben, eltűnök, szabadságolom magamat egy időre. Most lassan visszatérek a Csorba-íródeáksághoz.
Két munkát készítgetek a következő hírlevélhez: a hagyatékban sok különlenyomatot találtam, azokat még nem dolgoztam föl, csak a könyveket. Most vagy 30 különlenyomat (most sem tudom, különnyomat v. különlenyomat) feldolgozásának vége felé járok. Érdekesek ezek a kis füzetek, remélem kommentárjaim majd olvasóimnak is érdekessé teszik őket.
A másik munkám egy nagyobb fényképalbum összeállítása. Múlt héten vejemmel és unokámmal három szép (és fárasztó napot) Pesten töltöttünk. Akkor jártunk a Kerepesi úti Nemzeti Sírkertben is, több mint három órát bolyongva ott. A pesti útról és a temetőről több mint 500 képet készítettem a telefonommal. Szeretném a temetői képeket válogatni, javukat közzé tenni: mennyi értékes magyar ember nyugszik ott!
Ha majd végleg visszatérek, ezek lesznek az első munkáim. Csak még egy kis türelmet…
Mikor megírtam az “eltűnős” levelemet, dr. Sárvári Csaba matematikus barátom, a Csorba Társaság alelnöke, a magyar és a világirodalom nagyszerű ismerője rögtön verssel válaszolt. Mivel ez amolyan verses blog, ideidézem a verset Csaba válaszával. “József Attila versének első sorai jutottak eszembe a  bejelentésed nyomán:
“Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.”
Igen, erre gondoltam én is…

 

(TALÁN ELTŰNÖK HIRTELEN…)

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

1937. november
(Hanganyag)
(In: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/talan.htm)

Amikor ilyen verseket olvasok, mindig arra gondolok, micsoda szerencse, hogy magyarnak születtem: ezt és hasonlóan gyönyörű verseket magyarul olvashatok…
Magyarnak lenni jó, ez jutott eszembe a temetőben is, az ősök sírjai közt bolyongva…
​Legyen ez a zárómondat is mára: magyarnak lenni jó! ​