Elnökünk, Nagy Imre professzor júniusi Ady-verse és verselemzése alább olvasható. Elnézést kérünk a késedelemért.

Ülj törvényt, Werbőczi
Szende Pálnak küldöm.

Még magasról nézvést
Megvolna az ország,
Werbőczi-utódok
Foldozzák, toldozzák.
A Föld nem tud futni,
Csak a Földnek népe
S ezer Kinizsi sem
Térülhet elébe.

Nagy az idegen Föld,
Sokasul az útja,
Tegnap csatatér volt
S ma puszta a Puszta:
Éhes magyaroknak
Nem futja a kedvük,
Míg az igazukat
Tán kiverekedjük.

Verekedés közben,
Hajh, ürül a korcsma,
Menekül az inség
Szökve, bukdácsolva.
Bécsben a korcsmáros
Tán még nem is sejti,
Vagy ha tán sejti is,
Könnyen elfelejti.

Éles a hajósíp,
Hallja baj-tetőzve
Zselénszky gulyása,
Tisza urak csősze.
Hivogatja a síp,
Nyomor eldobolja:
Úgy elfogy a magyar,
Mintha nem lett volna.

Elmegy a kútágas,
Marad csak a kútja,
Meg híres Werbőczi
Úri pereputtya.
Árvult kastély gondját
Kóbor kutya őrzi,
Hivasd a törvénybe,
Ha tudod, Werbőczi.

(In: Sulinet.)

Nagy Imre professzor elemzése:

„Ez a vers, amely az 1914-ben megjelent Ki látott engem? című kötetben olvasható, Ady tragikus látomása a magyarság jövőjéről. Tárgya a kivándorlás. A millenniumi fények árnyékában 1870 és 1914 között másfél millió magyar hagyta el az országot, jobb megélhetést keresve, főként Amerikában. A jeles szociográfus író, Kovács Imre 1938-ban megjelent Kivándorlás című könyvében arról is írt, hogy ez idő alatt a Kárpátokon túlról ugyanennyi román költözött be Erdélybe. Bizony, a távozó magyarokra, kivált a székely „népfölöslegre” szükség lett volna ott. (A kivándorlás témájáról nemrég jelent meg Oravecz Imre kitűnő regénytrilógiája.) Ady sötéten látásának ez a folyamat volt az egyik legfőbb oka. Erről vallott a barátjává fogadott ifjú Fülep Lajosnak, aki Ady éjszakái és éjszakája című esszéjében így idézte fel a költőtől hallottakat: az én magyarságom nincs már sehol énrajtam kívül, „a népben van, de benne nem él, mert nem tudatos, néma, én látom, érzem benne, ő nem tudja, nem érzi önmagában – ezért nem látná bennem se – ez nincsen sehol rajtam kívül – én vagyok az utolsó élő magyar.” A magyarság pusztulásának baljós tényeire – a kivándorlás mellett az „egykére” – a két világháború között – Ady nyomában – többen felfigyeltek s emelték fel aggódó hangjukat: a már említett Fülep Lajos (akkor már zengővárkonyi pap) és Kovács Imre mellett Szabó Zoltán szociográfus író, Kodolányi János, Illyés Gyula és mások. Adynál a szociális kérdés erőteljes felvetése egy fajával azonos, fajáért aggódó költő hangján szólal meg. Aki így írt Az én magyarságom című versében: „Az én magyarságom / Mindennél keserűbb, / Mindennél igazabb. // Az én magyarságom: / Büszke felleg-orom, / Büszke nagy sirató.” Sirató? Jóslat? Igen, de a prófétai jóslatok, az Adyé is, azért hangzanak el, hogy felrázzák a közösséget, hogy a jóslat ne teljesedjék be. (Megjegyzem, hogy Ady költői világa szakrális világ, a benne megszólaló Én prófétai szerepet tölt be. Egy szekularizált, a spirituális értékekről megfeledkező korban, mint a mai, ez a költészet időszerűtlennek hathat. De nem a versekkel van a baj, hanem azokkal, akik nem értik, mert nem érthetik. Ezek a havi jegyzetek Ady valódi, igazi időszerűsége mellett kívánnak szót emelni.)

Linkajánló a vershez:

Áprily Lajos
PATROKLOS ALSZIK
(A halott Ady emlékének)

…S amikor a nap láng-arany szekéren
a borszínű tenger-habokhoz ért,
kigyúlt a harc a patamarta téren
s égig csapott a holt Patroklosért.

És vég nélkül viharzott róna-hosszat:
pajzs öble döng és dárda-hegy zuhog,
zivatarától sírva hajladoznak
a vérbe gázolt tamariszkuszok.

És túl szekér-dörgésen, harci lármán,
szitok közül a győzelem kicseng:
„Mienk!” üvölti s ittasul a dardan
s a myrmidon rá visszazúg: „Mienk!”…

…Patroklos alszik. Barnabőrü testét
vér szalagozta s roncsoló kerék.
Bozontos melléről durván leszedték
napcsillogású büszke fegyverét.

Ő itt a béke szent holtak-szigetje,
dühödt sörényű tengerár felett,
márvány-öböl, amelyben számkivetve
a némaság örök horgonyt vetett.

Ó, Patroklos nem volt még ilyen árva,
bár birtokáért bőszült torna foly –
homoksebezte, halott ajakára
azért fagyott a furcsa, torz mosoly…

In: Antal Attila: Áprilyról és a Nyugatról (A Patroklos alszik című vers kapcsán). Ajánlom elolvasásra az Áprily-vers elemzését is.