Nem feledtem a választási őrületben sem: a magyar költészet napja fontos ünnep az én naptáramban is.

CSORBA GYŐZŐ
ARS POETICA

Kimondani kimondani –
Ismerni kell a rejtezőket
A köddel együtt eltűnnek a rémek

Miért örülnek szörnyeimnek?
Minek botránkoznak meg értük?
A saját szörnyeikre néznek

A pokol korhoz kötött Újra újra
alá kell szállni ellene

Fekete szavak szárnyán kél a nap

Csorba Ars poeticája a költő előadásában.
Másik Csorba vers a költészetről (is):

[„Költészet napja”…]

„Költészet napja” – hétfő a hét feje
költőnek rajta van-e még – helye?

*

Ment-e előre a világ?
Ne halld meg ezt a kérdést
ne is próbálj felelni rá
Hazudnál bármit mondanál

*

Itt már gúnynak káromkodásnak
értelme semmi
itt már egy roppant seprőt kellene
a kézbe venni

*

Önmegvalósítás – ez a varázs-szó
Egyébként mindenütt fekete zászló

*

Csak valamit egy parányit
hit nélkül is megértenék!

*

Valami érzékelhető jelet!
Ne morgolódjam ellened!

*

Hogy a Nap forog és a Föld áll
hitet legalább ennyit adjál!

Csorba szkeptikus, mint sokszor máskor. De prózában többször szólt határozottan a költészet fontosságáról. A teljes válogatás itt elérhető a Csorba oldalon.

„Szeressék, és olvassák a verset!
A vers annak az ijesztően kevés és egyre fogyó erőnek vigasztalóan szépséges megjelenése, ami még humanizál, és a humánumot (az emberi méltóságot) őrzi.
Aki a verset szereti, és olvassa, nem a költő, hanem a saját legszemélyesebb érdekeit szolgálja.”
(1982? A Könyvértékesítő Vállalat szórólapja)

„– Nemrég egy fesztiválon valamelyik fiatal filmes azt kérdezte: vajon nem fáradt-e el a művészet rugója? Én meg azt kérdezem: nem fáradt-e el a költészet rugója?
– Akik ma azt állítják, hogy az emberek nem szeretik a költészetet, rosszul közelítenek hozzá. Senki sem általában szereti a verseket, hanem van néhány kedves költője, őket vagy esetleg egyetlen költőt olvas szívesen. Gyakran előfordult, hogy versem hangzott el a rádióban, utána valaki levélben megkért, hogy küldjem el neki. Nyilván akad az országban egy-két ember, akinek lelki alkata hasonlít az enyémhez, legföljebb nem tudja versben megfogalmazni érzéseit. Téves elképzelés tömeghatásban gondolkozni. Ha csak egyetlen embert megérint a vers, már megérte. Hogy ma kevesebb az ilyen ember? Lehetséges. Sajnálok mindenkit, akinek eldugult a füle és a szíve.”
(Magyar Nemzet, 1988. júl. 30. 9. p. = Eszéki Erzsébet: Kibeszéljük magunkat. Íróportrék. Interjúk. Bp. 1990, Múzsák. 112–116. p.)

„Milyennek szeretném látni a líra jövőjét? Leghőbb kívánságom, hogy a vers használati tárggyá váljék. Olyanná, mint egy ágy, egy ruhadarab, valami eledelféle. Illeszkedjék közéjük, s a felsorolásban se külön rovat, se pirosbetű ne jusson neki. Vagy ha mégis több akar lenni, azzal legyen több, hogy ne várjon a sorára. Agresszív módon kényszerítse rá magát az emberekre; annál erőszakosabban, minél inkább fenyegeti a kiszorulás veszélye. Mert ez valós veszély. A napi programokba mind kevésbé fér el a költészet, a titkos közmegegyezés egyre hajlamosabb korszerűtlen jelenségnek bélyegezni.”

Végül kedves idézetem a fenti mondatok befejező része:

Szűnjék meg a „líra” szó ábrándot, lágyságot, pódiumot asszociálni. Álljon a költészet az ember útjába, keveredjen ételébe, italába, üljön mellé örömében, bánatában, munkájában, pihenésében. Ne lehessen tőle szabadulni, ne lehessen kikerülni, mellőzni, félretenni.
Aggasztóan csonkul az ember: nem a vers lesz a fő vesztes, ha ez is kiesik életéből.
Pécs, 1977. május”
(Csorba Győző: Összegyűjtött versek. Bp. 1978, Magvető, 675–685. p.)

Most „lopni” fogok. Idemásolom dr. Radics Éva nekem küldött levelét. Köszönöm szépen.

Kecskeméti Vég Mihály: Psalmus Hungaricus. A 396. Csorba blog melléklete Kass János rajza

Kodály Zoltán. A 389. Csorba blog melléklete.