„Szeressék, és olvassák a verset!
A vers annak az ijesztően kevés és egyre fogyó erőnek vigasztalóan szépséges megjelenése, ami még humanizál, és a humánumot (az emberi méltóságot) őrzi.
Aki a verset szereti, és olvassa, nem a költő, hanem a saját legszemélyesebb érdekeit szolgálja.”
(1982? A Könyvértékesítő Vállalat szórólapja)

„– Nemrég egy fesztiválon valamelyik fiatal filmes azt kérdezte: vajon nem fáradt-e el a művészet rugója? Én meg azt kérdezem: nem fáradt-e el a költészet rugója?
– Akik ma azt állítják, hogy az emberek nem szeretik a költészetet, rosszul közelítenek hozzá. Senki sem általában szereti a verseket, hanem van néhány kedves költője, őket vagy esetleg egyetlen költőt olvas szívesen. Gyakran előfordult, hogy versem hangzott el a rádióban, utána valaki levélben megkért, hogy küldjem el neki. Nyilván akad az országban egy-két ember, akinek lelki alkata hasonlít az enyémhez, legföljebb nem tudja versben megfogalmazni érzéseit. Téves elképzelés tömeghatásban gondolkozni. Ha csak egyetlen embert megérint a vers, már megérte. Hogy ma kevesebb az ilyen ember? Lehetséges. Sajnálok mindenkit, akinek eldugult a füle és a szíve.”
(Magyar Nemzet, 1988. júl. 30. 9. p. = Eszéki Erzsébet: Kibeszéljük magunkat. Íróportrék. Interjúk. Bp. 1990, Múzsák. 112–116. p.)

„Milyennek szeretném látni a líra jövőjét? Leghőbb kívánságom, hogy a vers használati tárggyá váljék. Olyanná, mint egy ágy, egy ruhadarab, valami eledelféle. Illeszkedjék közéjük, s a felsorolásban se külön rovat, se pirosbetű ne jusson neki. Vagy ha mégis több akar lenni, azzal legyen több, hogy ne várjon a sorára. Agresszív módon kényszerítse rá magát az emberekre; 250annál erőszakosabban, minél inkább fenyegeti a kiszorulás veszélye. Mert ez valós veszély. A napi programokba mind kevésbé fér el a költészet, a titkos közmegegyezés egyre hajlamosabb korszerűtlen jelenségnek bélyegezni.
Szűnjék meg a „líra” szó ábrándot, lágyságot, pódiumot asszociálni. Álljon a költészet az ember útjába, keveredjen ételébe, italába, üljön mellé örömében, bánatában, munkájában, pihenésében. Ne lehessen tőle szabadulni, ne lehessen kikerülni, mellőzni, félretenni.
Aggasztóan csonkul az ember: nem a vers lesz a fő vesztes, ha ez is kiesik életéből.
Pécs, 1977. május”
(Csorba Győző: Összegyűjtött versek. Bp. 1978, Magvető, 675–685. p.)

„– Most azonban, több mind negyed százada, sorra jelennek meg köteteid, s költészetünk legjobbjai közt tartanak számon. Hadd tegyek fel egy kissé együgyű kérdést: voltaképpen mi számodra a költészet?
– A vers számomra életfunkció. Vagy más oldalról: akár a levegő: nélküle valószínűleg megfulladnék. Gondjaimat – ha csak átmenetileg is – csupán a vers tudja megoldani. Semmire sem tudok úgy ránézni, hogy az ne váltson ki belőlem valamilyen lírai reflexiót. Nem mindegyikből születik persze vers, ám számomra a tárgyakat, a jelenségeket, az embereket egyaránt valamilyen lírai aura fogja körül, csak így vagyok képes a világot látni, megközelíteni… Verseim egyébként mindig egyensúlyzavaraimból születnek. A tartós boldogság, nyugalom stb., szerintem illúzió. Elveszett egyensúlyomat, nyugalmam, harmóniám „kibillenéseit” mindig csak versekkel tudom kiegyensúlyozni, helyreállítani. Én tehát egyensúlyom visszanyerése céljából írok. Goethének nemegyszer szemére vetették gyakorlatiasságát, azt, hogy az élete olyan pontosan, polgáriasan elrendezett. Ám Goethe ilyenkor azt válaszolta, hogy ő ezt a 104nyugalmat egy vulkán tetejére építette. Igazi derű, nyugalom alighanem csak egy legyőzött vulkánon létesülhet. Nincs éjjel-nappali bölcsesség sem. Teilhard de Chardin francia teológus-antropológus-filozófus egy sereg könyvet írt mások vigasztalására, megnyugtatására. De utolsó napjait keserű bizonytalanságban töltötte.
– Költészeted egyik központi gondolata, felzaklató, megválaszolhatatlannak tetsző kérdése: a rejtélyes, az ember számára elfogadhatatlan idő…
– Tudom, de képtelen vagyok tudomásul venni: az idő az emberi élet végességét is jelenti. Számomra az élet legnagyobb botránya: a halál. Mondják: ha meg nem halnánk, más lenne az életünk is, mert éppen a halálból süt vissza ránk olyan fény, amely a létünknek más tartalmat, távlatot, értelmet ad. Ám én ezt nem tudom elfogadni. Nem tudom elfogadni, hogy a halál a legnagyszerűbb életet is megsemmisíti. Rettegett ellenfelem az idő. Utolsó lélegzetemig harcban leszek a halállal.”
(Magyar Ifjúság, 1984. szept. 28. 34–35. p.)

„Már több ízben megfogalmaztam ars poeticámat. Lényege: költészetemmel szeretnék másokat élni segíteni. Meggyőződésem – erről is beszéltem már máshol –, hogy embertársaim között jócskán akadnak, akik hozzám hasonló gondokkal, problémákkal küszködnek, az enyéimhez hasonló terheket hordoznak, örömöknek örülnek. Ha tehát én a magam dolgairól igyekszem jelentést tenni, ezzel mindazoknak, akiket említettem, segítek problémáikat tisztázni. Ám vannak nekem közvetlen politikai verseim is. A Simeon tűnődése című kötetemben például a Mai La Fontaine című vers, amit századunk diktátorainak ajánlottam. Legújabb, Görbül az idő című könyvemben például az Illyés Gyuláról szóló két vers. De régebbi köteteimben is epigrammák, rövid versek sorát tudnám említeni. Például Bogácsné és a púp, Vázlatok portrékhoz, Karakán, Borsszemek stb.
– Mit tartasz ma a legfontosabbnak a magyar költészet jövőjét illetően? Ahhoz, hogy a huszonegyedik században is legyen 113érvényes költői válasz az akkor élő ember számára… Mit üzensz azoknak, akik a hét évszázad magyar lírai hagyományát vállalják, és azt akarják folytatni? És mit azoknak, akik egy gyökeresen más hangra, új lírai forradalomra, sőt, a korábbitól merőben eltérő nyelvfelfogásra esküsznek?
– Talán a kérdés megkerülésének látszik, de aligha lehet másképp válaszolni rá: a líra jövője a jövő generációk ügye. Hogy a huszonegyedik században is kapjanak költői válaszokat az akkor élő emberek, azt a majd akkor élő költőkre kell bízni. Nagyképűség lenne, ha tanácsokat próbálnék adni nekik. Ha a huszonegyedik században is lesznek magyar költők – márpedig lesznek, mert kell hogy legyenek –, meg fogják érezni koruk igényeit, szükségleteit, közérzetét, gondjait, szorongásait, egyáltalában mindazt, ami valamennyi kor emberét körülveszi s foglalkoztatja, és felelni fognak a föltett vagy csak lappangó kérdésekre. Eddig még minden kor megteremtette a maga művészetét, megszülte a maga művészeit, köztük költőit is. Ami most már a hagyományőrzők és az újítók kérdését illeti, arra nézve megint csak egy meglehetősen általános választ adhatok. Hagyományőrzők nélkül a nagy tömegek nem tudták volna megkapni költői táplálékukat a saját korukat illetően. Újítók nélkül viszont nem teremtődött volna meg az a lépcső, amelyre a következő generációnak szükségszerűen lépnie kellett. Jómagam az igaz költőket szeretem, akik áltatás és önáltatás nélkül merik nézni magukat és korukat, és amit látnak, azt ködösítés nélkül el is merik mondani. S ha már mindenképp üzenet kell, akkor ez az üzenet nem lehet más, mint felhívás erre a költői magatartásra.
– És mit tartasz legfontosabb költői tartalomnak, közlendőnek a saját költészeted szempontjából? Mi az, amiről a huszonegyedik századi ember számára beszélni akarsz? Mit üzensz neki?
– Hogy én mit tudok majd még mondani a huszonegyedik század emberének? A történelem nem epikus folyamat, hanem drámai. Hatalmas feszültségek sorozatos szembenállásán, időleges megoldódásán, majd újratermelődésén át megy előre. De valami mindig állandó benne, s ez: a humánum. Itt-ott üldözve, megszégyenítve, sőt félig eltiporva szívósan él, s minden keserű tapasztalat ellenére úgy érzem, hogy erősödik is. Ha ebből a humánumból valamit sikerül verseimben megmutatnom, s ha ennek a humánumnak a gazdagodásához valami 114kevéssel hozzá tudtam járulni, akkor ez – hiszem – megmarad belőlem a huszonegyedik század és talán még a későbbi századok emberei számára is. S ezeknek az embereknek egyúttal azt üzenem: maradjanak meg embernek, s ha ebben verseim egy parányit is segíteni tudják őket, örülök neki.”
(Kritika, 1985. 11. sz. 21-22. p. = Tüskés Tibor: Az utolsó évszak. Pécs, 1997. Pannónia Könyvkiadó. 99-111. p.)

„– Valahol egyszer azt írta, hogy halálosan komolyan veszi a költészetet. Akkor nyilván az a véleménye, hogy a vers hasznos, fontos dolog?
– Szerintem nagyon is. Ezt annak ellenére állítom, hogy még néhány író sem ért vele egyet. Ezek arra hivatkoznak: verset az embereknek olyan töredéke olvas, hogy hatással lenni a nagyközönségre versek révén úgysem lehet.
– Sőt a nyugati fiatalság forradalmi csoportjai még a politikai költészetet is elvetik, mert szerintük mindennél fontosabb a tett, a közvetlen cselekvés.
– Nos – mint mondtam – meggyőződéssel vallom, hogy a költészet hasznos, nemcsak érdemes művelni, hanem kell is. A költészetnek mindig igen fontos feladata volt – persze más művészetekkel együtt – a tárgyi világ humanizálása, vagyis az emberhez alakítása, illetve az ember alakítása hozzá! Itt van például a kilépés az űrbe, a Holdra szállás. Az emberiség mindezt 152inkább még csak tudja, csak értesült róla, de aligha építette magába. A művészetek, köztük a költészet képes érzelmileg is tulajdonába adni.
– Vagy említhetném a sokat emlegetett elidegenedés problémáját. A költészet nélkül lehetetlen sikerrel küzdeni ellene.
– Van aztán a költészetnek (az irodalomnak) mint nyelvi művészetnek egy olyan szerepe is, amivel egyedül áll a művészetek társaságában. Ez pedig a nyelv tökéletesítése. Ha a finomodó szerszámok és a finomodó kéz között dialektikus kapcsolat létezik, ez nyilván megvan a tökéletesedő nyelv és a tökéletesedő gondolkozás, sőt érzelmi élet között is.
– Ha már a nyelvnél tartunk: mostanában gyakran esik szó a versek érthetetlenségéről. Ön szerint valóságos probléma ez?
– Megértés? Azt hiszem, a legtöbb baj okozója a helytelen alapállás. Az emberek nagy része a művészethez is olyan igénnyel közeledik, mint a tudományhoz: intellektuálisan akarja birtokba venni. Pláne az irodalmat, hiszen az szavakkal dolgozik, s a szavaknak jelentésük van. A képzőművészetnek többet megbocsátanak, a zenének még többet. Pedig az irodalmi, főként a költői szövegnek a közvetlen jelentésszférán túl sok olyan szférája van, mely egyedül intellektuálisan nem megközelíthető.
– Weöres Sándor egy régi versében ezt mondja: „Ó, szépség lázmérője, hátgerinc”. Erről van szó körülbelül. A versnek, a versben megtestesülő szépségnek egész lényünkre kell hatni. Nem az intellektus ellen, nem annak kikapcsolásával, de nem is egyeduralmával.”
(Látogatóban Csorba Győzőnél. Élet és Irodalom, 1969. 48. sz. 12. p.)

„Ma már el sem tudom képzelni az életemet versek nélkül. Magam sem tudom, miért vagyok kénytelen verset írni. Az író-olvasó találkozókon mindig megkérdezik tőlem, hogy mi is az az ihlet. Ilyenkor nem tudok mást mondani, csak azt, hogy az ember lelki-szellemi adottságainak egy olyan konstellációja, amely alkalmassá teszi arra, hogy írjon… Ha valamire ilyenkor ránézek, abban mindig többet látok, mint ami maga az adott jelenség. Például a kert – az én kis kertem – akkora, hogy lehetetlen bejárni. Egy tenyérnyi helyen az egész világ. […]

A világ tele van olyan tényezőkkel, melyek eltérítik az embert a művészettől. Nemcsak az irodalomtól, hanem egyáltalán a művészettől. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy egyedül a művészet képes arra, hogy az emberben megőrizze a humánumot. Erre a tudomány nem alkalmas. A tudomány legföljebb szolgálni tudja a humánumot, vagy ártani tud neki. Mert ha például egy orvosi fölfedezés egy emberi ember kezébe kerül, akkor áldássá válik. Ha viszont egy bestia birtokába jut, akkor átok lesz belőle. Jelenleg az a legnagyobb és legfontosabb teendő, hogy az emberben minden erővel őrizzük meg a homót és a vele kapcsolatos egyéb dolgokat, amiket általában humánumnak szoktunk nevezni. Ezért kell verset írni.
Ha az ember saját történelmi tapasztalataira gondol, nyilvánvalóan azt látja, hogy a jóval mindig szemben áll a gonosz. A jó morális kategória, és ha az értelem és érzelem mellé harmadiknak odateszem a morált, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy az EMBER (csupa nagybetűvel) morálisan nem lett jobb a belátható történelmi múlt során. Az az érzésem, hogy ötezer évvel ezelőtt az ember morálisan éppen olyan volt, mint 275most. Csak legfeljebb az eszközei és a lehetőségei voltak mások. Leggyorsabban sajnos éppen az egymás elpusztítását szolgáló fegyverei fejlődtek. Persze tagadhatatlan, hogy bizonyos korok kitermelnek olyan erőket – és itt nem egy emberre, hanem a kor legjobb törekvéseit képviselő csoportokra gondolok –, melyek igyekszenek a felgyülemlett értéket, a törekvések „fölét” leszedni, és törvénnyé emelni.”
(Népszabadság, 1987. máj. 1. 13. p.)

„Nem vitás: valamit csökkent a vers tekintélye. Vagy nem is az, hanem az igény iránta. De ünnep – akármiféle – ma is nehezen képzelhető el a vers jelenléte nélkül. A szónokok szavaik nyomatékosítására, gyakran summázására most is szívesen nyúlnak egy-egy versidézethez. Arról nem is beszélek, hogy a mai fiatalok naplói, levelei változatlanul tele vannak kölcsönvett versrészletekkel.
Én tehát tagadom a vers fölöslegessé válását!
S máris jöhet az első jó tanács az olvasóknak. A vastagabbra képzelt fuvola-ágon.
Vallom, hogy az emberi egyéniségek hihetetlen sokszínűségében mindenkinek megvan a maga költői alteregója. Ennek folytán valamennyien megtalálhatják azt a költőt, aki úgy ír, ahogyan ők írnának, ha volna tehetségük. Kaptam már én is nem egy levelet, amiben az ismeretlen olvasó hangsúlyozta, hogy egy-egy versemnél azt érezte, „mintha ő írta volna”.
Itt a helye, hogy a magam ars poeticáját is vázoljam. Egybehangzik az alteregóról mondottakkal. Kissé konkrétabban megfogalmazva: azért írok, hogy embertársaimnak segítsek élni. Ebben nincs semmi póz, semmi meghökkenteni akaró szándék. Minden költőnek – ha tudatosan, ha nem – ez a célja. A költő értékét az határozza meg, hogy mennyire képes kiterjeszteni segítségét az olvasókra, s időben meddig marad meg a hatása.
Továbbá célom, hogy mindig az igazat mondjam (József Attila zseniális eligazítása szerint: „ne csak a valódit”). A valódi lehet hamis, az igaz magasabb rendű, és nem hamisítható.
Csak arról tudok írni, aminek bennem élményalapja van.
Bízom-e a vers megmaradásában? Nemcsak hivatalból, hanem emberi felelősséggel jelentem ki, hogy igen! igen! igen! A vers valamiképpen életszükséglet. A költőnek úgy, hogy belepusztulna, ha nem írna, az olvasóknak pedig úgy, hogy elvesztenének egy fontos eszközt lelki higiéniájuk gondozásában.
A művészeti ágak között a szóművészet, abban is a vers szólítja meg legközvetlenebbül az embert. A verssel lehetséges a legintimebb kapcsolatot teremteni. Nem kell hozzá más, mint egy verseskönyv és egy csöndes zug.
Egy volt szovjet hadifogoly mesélte: táboruk kulturális életét úgy kezdték megteremteni, hogy fölszólították fogolytársaikat, mondják el azokat a verseket, melyek emlékezetükben megmaradtak. Így aztán – a néha közös erővel – rekonstruált, majd leírt szövegekből először alig megszerkesztve, később tematikai vagy egyéb csoportosításban műsorokat készítettek, s adtak elő a tábor valamennyi lakójának nagy örömére.
A történelem cifra folyamat. A múltban egyetlen porszem helye sem megváltoztatható (bár hatalmi céllal olykor szánalmas manipulációkkal megpróbálják); a jelen meg kisebb-nagyobb erőfeszítéssel a jobb jövő érdekében alakítható; a jövő viszont minden tervezgetés ellenére ködös, megbízhatatlan.
Az viszont, hogy az ember ember marad, s rögeszmém szerint lassacskán homo humanusszá válik: szilárd meggyőződésem. Persze, ha nem pusztítja el magát.
S mindig lesznek, akik fújják a kétágú fuvolát, s olyanok is, akik hallgatják, mert megtanultak versül. Talán éppen a Szép versek jóvoltából.”
(Szép versek 1989. Előszó. Összeáll. Alföldy Jenő. Bp. 1990, Magvető. 7–11. p.

„– Én akkor írok, ha valami egyensúlybomlást érzek magamban, ha felbillen bennem valami. Akkor ki kell írnom magamból, mert máskülönben nem tudok megnyugodni. Ilyen szempontból valóban nekem, a költőnek kell a vers. Minden ember más – ezzel aligha mondok újat –, ám a különbözőségek ellenére akadnak olyan génkonstrukciójú emberek, akik hasonlóak valamelyik költőhöz. Így a költő e hasonlóság alapján azt mondja el verseiben, amit az az ember is elmondana, de képtelen, mert hiányzik belőle a kifejezés képessége. S mivel éppen azt mondja el a költő, amit ő is elmondana, ezért neki jólesik és gyönyörűséget szerez egy-egy vers hallgatása, olvasása. Persze abba bele kell törődnünk, hogy a versek olvasótábora kicsi. Mindig is az volt, s valószínűleg nem is lesz ez másképp ezután sem. Az is igaz, hogy ez a mostani kor, a maga átmenetiségével cseppet sem kedvez a költészetnek. A század elején 289még természetes volt, hogy egy tanítóképzős növendék így szólította meg levélben Ady Endrét: Felséges Uram! Az a Gyóni Géza-vers, hogy „csak egy éjszakára küldjétek el őket”, szerintem akkora tömegekre volt hatással, amiről mi manapság nem is álmodhatunk.”
(Népszabadság, 1991. dec. 24. 25. p.)

– Én azt hiszem, az irodalom örök útitársa az embernek. Egyszerűen azért, mert széppé és teljessé teszi az életet, ahogy sokan elmondták már, ám az a különös: az irodalom úgy tölti be ezt a szerepét, hogy amiről beszél, az a szó köznapi értelmében nem igaz, „üres” kitalálás, s a vers többnyire igen nehezen konkretizálható, feleltethető meg a valóság tényeinek. Az emberi képzelet megteremt tehát egy másik világot, ami nélkül talán élni sem tudnánk. Még azt is megkockáztatom, bár nem foglalkoztam állatpszichológiával, ha beleláthatnánk egy nemesebb élőlény, mondjuk, egy delfin fejébe, valószínűleg nagyon meglepődnénk, mert alighanem ott is fantáziaképekre bukkannánk. Hát hogy lenne meg e nélkül a teremtő képzelődés nélkül egy gondolkodó lény, az ember. Ezért a költészet: életszükséglet.
(Új Dunántúli Napló, 1994. ápr. 9. 15. p.)