Karácsonyi kép. Stefan Lochner, 1400-1451
(Figyelem! A blog befejezése kissé (?) ellentmond a kép sugallta békés-szép ünnepi hangulatnak:)

1. Szokás szerint két új videóval bővítettem a Csorba youtube-csatornát. Az egyik vers Babits Mihály Eucharistia, Eperjes Károly előadásában,

a másik Radnóti Miklós: Tétova óda, Fenyő Iván előadásban. Kiváló alkotók, kiváló művek, kiváló előadók.

A kép forrása: internet.

Itt áttekintheti, mely verseket, szövegeket hallgathat meg a csatornán. (2003. XII. 02. 02. föltöltés!)
Kérem látogassa a Csorba youtube csatornát, lájkolja a videókat, ajánlja barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel a csatornára. A csatornán nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. Köszönöm a kattintást!
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. Egy megjegyzés mielőtt bemutatnám a következő Csorba művet versválogatásomból. Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne magyarázni azt, hogy Csorbát talán kevesen olvassák értő szeretettel, azon túl, amit maga Csorba is mondott többször: ha ő maga sokat gondolkodik, dolgozik, amíg versét befejezi, akkor olvasójának is dolgoznia kell a befogadásért, megértésért. Végül rábukkantam Németh László Gandhit idéző mondatában a magyarázatra, mi kell Csorba megértéséhez: „A nagy embert nem megérteni kell, hanem megérni rá – az a nehéz.” (In: Bertha Bulcsu: Medvetáncoltatás című kötetének a szerző indiai emlékeit bemutató Az életöröm templomai című írásából.)

Bizony így van, magam vagyok a példa rá: már megírtam valahol, el is mondtam egy-két helyen: Csorba minden kötete bekerült könyvtárunkba a  költő dedikálásával. Én, szinte feladatszerűen, végigforgattam/olvastam mindegyiket, mikor megkaptuk, de megérteni fölismerni a versekben rejlő értéket csak Csorba életének utolsó éveiben kezdtem, amikor emberileg is közel kerültem a megrokkant költőhöz, s amikor már magam is egyre többet átéreztem/átéltem az őt gyötrő kérdésekből. Amikor lassan „MEGÉRTEM RÁ…”

És a vers:

Csak a múlót

Ég és föld és csillagok és sár és a nem-élő
dolgok a földben, a vízben, a föld hátán s az egekben
békén nyugszanak, érzéketlen, bő nyugalomban.
Ágyuk a két-végén-nyílt, öblös idő, körülöttük
fénylőn villog az űr fagya.
Nézd, nézd gyönge szemeddel
tiszta hüvösségük, nézd, bámuld gyönge szemeddel,
s hódolj meg szeliden, forrásként öntse a torkod
himnuszukat! Hódolj meg, hullj le a porba előttük,

ám ne szeresd őket! Ne szeress senkit, csak a múlót!
Azt, aki fölkel, pár suta lépést tesz, s lerogy újra,
messzekiáltja jaját: úgy érzed, szíved üvöltött.
Egy törvény él benne, tebenned: tudhatod álmát,
tudhatod undorait, félelmét, ritka derűjét,
sarjú vágyai bomlását, fosztott remegését,
szende szerelmét, vérszomját…
A ganaj-fia féreg
inkább ért téged, mint tündöklő kövek, inkább
annál is, ki a halmos fellegek ormai élén
ül, s ragyogó feje átüti zengve a kék kupolát, de
nem sír, nem táncol soha –: egykedvű nyugalommal
kergeti bolygóit tűz-bokrai rengetegében.

Szabadulás. (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 35.) ; Lélek évszakai. (Bp. : Magvető, 1970), Összegyűjtött versek (Bp. : Magvető, 1978); Válogatott versek (Bp. : Magvető, 1979) című kötetekben is.)

A verset Csorba minden életében kiadott válogatott kötetbe és az Összegyűjtött versekbe is beválogatta. Valóban: mondanivalója nagyon fontos minden kor emberének:

Minden nem élő égi és földi csoda előtt, lakozzanak „vízben, föld hátán s az egekben”

„hódolj meg szeliden, forrásként öntse a torkod / himnuszukat! Hódolj meg, hullj le a porba előttük, / ám ne szeresd őket! Ne szeress senkit, csak a múlót! / Azt, aki fölkel, pár suta lépést tesz, s lerogy újra, / messzekiáltja jaját: úgy érzed, szíved üvöltött.”,   

mert „Egy törvény él benne, tebenned„

s éppen ezért „A ganaj-fia féreg / inkább ért téged, mint tündöklő kövek, …

És benne van a versben Csorba Istennel vitázó természete, gondolkodása is, mert inkább érti a halandó őt és ő a halandót:

    ” …inkább
annál is, ki a halmos fellegek ormai élén
ül, s ragyogó feje átüti zengve a kék kupolát, de
nem sír, nem táncol soha –: egykedvű nyugalommal
kergeti bolygóit tűz-bokrai rengetegében.”

Bizony, meg kell érni ahhoz, hogy ezt a verset megértse, befogadja az ember. Pedig milyen tiszta és világos ábrázolása Istennek, aki fellegek ormai élén ül és egykedvű nyugalommal kergeti teremtményeit. Szinte a halandó dicséretének és a tőle elszakadt, őt csak figyelő, halhatatlan, távoli teremtő különállásának himnusza a vers, melyhez illik az ókori himnuszokat idéző szaggatott versmértékes forma.

5. És most – ahogyan ígértem – visszatérek a Medvetáncoltatás című Bertha kötethez. Vissza, mert újra elolvasva találtam benne egy korunkban is kiemelten fontos írást. Ez pedig a Távolodó asztalok című kisesszé. Hogy ne kelljen a kötetben keresni, ide is másolom, alább pedig kiemelem belőle a nyitó és a záró gondolatokat, hiszen ezeket járja körül írásában Bertha:

„– Délután halálos fáradt voltam, és egy kicsit emberek közé mentem az Otthonba, ahol egész délután nyolc-tíz jelentéktelen íróval voltam együtt, s a jelentéktelenség csak azt jelenti, hogy nem tudnak írni. Különben nagyon kedves, ötletes, vidám, eszes és szórakoztató emberek. Ha beszélnek, nagyszerű írók is, csak az írásban nem jön ki, amit élőszóval tudnak” – írta Móricz Zsigmond 1933. június 9-én a naplójába, egy nappal az IGE lillafüredi gyűlése előtt, ahol beszédet kellett mondania.
Becsukom a könyvet, s azon gondolkodom, hová tudnék ma benyitni, ahol együtt ül nyolc-tíz jelentéktelen író, s az öregedő Kosztolányi csínytevéseit tárgyalja, bő lére eresztve, szellemesen, lélekben Somlyó Zoltánt, a kárvallottat pártolva. – Ezek a nagy nosztalgiák! Amikor az ember már nem is három-négy kitűnő író, kritikus, szerkesztő vagy esszéista társaságába vágyik; beérné nyolc-tíz jelentéktelen íróval is. Nyolc-tíz jelentéktelen íróval, akikből még minden lehetne, hiszen viszonylag fiatalok, de alig írnak, mert nem tudnak írni. Beszélnek inkább, szellemesen, tájékozottan, gyakorta lefegyverző humorral, iróniával. Kevés híján irodalmi közvéleménnyé is válhatnának, de ez a „kevés” a mű. A hiányzó „mű”. De ha szerénységük, önismeretük, öniróniájuk csődöt mond, valójában kierőszakolhatják, hogy művek nélkül is irodalmi közvéleménnyé váljanak. Ha sokat üldögélnek egymás között, a korszak Kosztolányi Dezsőit, Somlyó Zoltánjait, esetleg Móricz Zsigmondjait csepülve, kialakulhat bennük egy olyan érzület, hogy az „értékrendet” ők szabják meg. Ha így fordulna a dolog, mit írna vajon Móricz a naplójába?
Semmit… Ma nincs Móricz Zsigmondunk, és nincs Otthon kávéházunk. Az egész országban alig található egy asztal, ami mellett Móricz Zsigmond Hevesi Sándorral, Miklós Andorral vagy Ferenczy Bénivel beszélgethetne, de olyan sincs, ahol az asztal egyik sarkán fiatalok ülnének. Mi történt velünk?
.
.
.
Tagadni kell, vagy az elismert nagy teljesítményeket túlhaladni? Amikor Vörösmartynak hírül vitték, hogy az ifjú Petőfi nagyobb költőnek tartja magát nála, így felelt a hírhozónak: „Hadd múljon felül. Nem szeretnék úgy meghalni, mint Magyarország legelső költője.”
Valamikor, húsz esztendeje, még természetes volt minden. Az asztalok létezése s a befogadó, új szavainkra figyelő idősebbek szeretete is. Amikor a Dunántúl, majd a Jelenkor köré csoportosuló írók asztalához a Nádor-kávéházban leültem, munkásként dolgoztam egy gyárban. De már megírtam a Jégnovellá-t, s Csorba Győző, Várkonyi Nándor, Tüskés Tibor elfogadott. És elfogadták Lázár Ervint, Szakonyi Károlyt, Kiss Dénest, Gyurkovics Tibort és Kertész Ákost. Csakhamar egy színpadon szerepelhettem Weöres Sándorral, Takáts Gyulával, Csorba Győzővel, Szabó Magdával, Darvas Józseffel, Veres Péterrel, Tersánszky Józsi Jenővel. Amikor Pécsen járt Kassák Lajos és Gyergyai Albert, már én fuvaroztam őket a városban és írtam róluk a megyei lapba (meg is kaptam érte a fegyelmit). – Közben megjelent Az Őthey lány is Budapesten, aztán az első könyv, s a Hungária Kávéházban sok íróval összeismerkedtem az asztalok körül. De akkor csak egy dolog számított, ahogy már Móricz Zsigmond korszakában is: ki tud írni, és mit írt? – Ez volt a belépőjegy az asztalok mellé. Csak az asztalok mellé, emberi szóra, ahogy a szakma a saját berkeiben beszélt. De hivatalosan nem jelentett ez semmit, Alap és Írószövetségi tagságot sem. Mégis többet jelentett mind a kettőnél. S ha valami hiányzik a mai fiataloknak, akkor az a befogadottság. Beléphet valaki tizennyolc szervezetbe, attól még nem lesz író. Író attól lesz, ha tud írni, ha Csorba Győző esténként végigsétál társaságában a Király utcán, Tersánszky megosztja vele a maradék borát, s Weöres Sándor egy vidéki városban éjszaka elindul vele almát szerezni. De az asztalok, mintha távolodnának egymástól, akár a kontinensek.”

Valóban. Az asztalok már annyira eltávolodtak egymástól, akár a kontinensek, ha néha át is kiabálnának a mellettük ülő emberek, nincsen kinek, mert nincsenek asztalok és emberek, vagy csak kontinensnyi távolságban, amilyen messzire hang nem hallatszik át és nem is látni már egymást. A kommunista, szocialista érák legnagyobb kártéteménye az atomizálás, a kisközösségek (irodalmi társaságok, alkotói társaságok, baráti társaságok, vallási vagy akár -faluközösségek) atomizálása, átpolitizálása (volt?). Korunk rákfenéje pedig – elismerve az internet fontosságát, gyorsaságát – a hálózat kapcsolattartó(?) formáinak sokasága, a facebooktól a társkereső appokon, tik tokon át az isten tudja miig, amelyek a kapcsolat illúzióját adják, de közben a legfontosabbtól, a testközelségtől, a valóságos emberi hangtól fosztanak meg. Vajon mit éreznek a „kapcsolatból” a szomszédos szobájukban a számítógép előtt ülő testvérek, akik háborúsdit játszanak egymással … virtuálisan. Aztán ha „meghalnak” a játékban, „új életet” kapnak/vesznek és tovább harcolnak, míg egyikük megint „meghal”. Gyerekkorunkban, ha fakarddal csépeltük egymást, a vér és a fájdalom igazi volt, egy-egy rossz ütés után nem csak rajzolt pirosság és seb maradt, ezért pontosan tudtuk, hogy jobb a békesség, mert az ütés a valóságban fáj…
És vajon mit érzett az a csinos fiatal hölgy, aki a Trieszt-Budapest között közlekedő autóbuszon ült, ölében egy laptoppal, mellette egy telefonnal és még egy telefonnal az ülésen. Aztán időnként leállította a laptopon nézett filmet, hol egyik, hol másik telefont fölkapva, és hangosan bájologva a hívóval, vagy a hívottal, merthogy néha ő is „rácsörgött” valakire. Mennyire mélyek voltak az érzései, érzelmei, s menyire értette a filmet? (Ha volt egyáltalán abban érteni való, a képnél mélyebb tartalom.)
S vajon mit érez az, aki az elbocsátó szép üzenetet három szavas sms-ben küldi/kapja meg, s maga is esetleg csak egy szmájlival válaszol rá?
Lelkileg egyre sivárabbá váló világunkban nem csak a művészek asztalai távolodnak egymástól, de a gépek által létrehozott virtuális „kapcsolat” az emberek valóságos kapcsolatait is lerombolja, míg végül mindenkinek a kütyü marad egyedüli „társa”, nem ért semmit a világból, s őt sem érti már senki a világon, s egyre inkább egyedül érezve magát elmegy a pszichiáterhez, hogy emberi kapcsolatot éljen át. Pedig mennyivel egyszerűbb és olcsóbb volna, ha az okostelefonja helyett valóságos, hús-vér emberrel (emberekkel) lépne kapcsolatba…

Úgy érzem, atomizálódó világunkat egymás megértése helyett – ne legyen igazam – atombomba tépi majd igazi atomokra.

Mert igaza van Csorbának:

Karácsony 1967

Ki elvenné a világ bűneit
világraszóló bárány kéne itt
A másik az a betlehemi kisded
kétezer éve kisebb egyre kisebb

Fenyőfa csengő jámbor énekek
háromkirályok istálló-meleg
Sistergő villám-kévék csattogása
ma ebben volna az ige varázsa

Hogy ne rothadjunk bűnhődjünk amíg
az oszlás le nem szopja csontjaink
hanem akinek az rendeltetett
égettessék meg ezer fok felett
aki viszont kegyként élhet tovább
vághassa föl az égbe homlokát

(1967. XII. 16.)

De ádvent van, karácsony jön, a fentieket figyelmeztető szavaknak szánom: emberek, vigyázzatok, közelítsétek asztalaitokat, üljetek melléje, akár családi, akár baráti körben és éljétek át szeretetben Jézus születésének ünnepét. Én Németh László mondatát így alakítanám át: „Az embert nem megérteni kell, hanem megérni rá – az a nehéz.”  Vagyis a NAGY szót kihagyva mindenkire vonatkoztatnám. Mert Adyval szólva:

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

Vagy figyeljük Kosztolányit:

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Érjünk meg végre mindannyian arra, hogy megértsük eme egyedüli példányt … az embert. És akkor igazi lesz a karácsony. Akkor lesz igazi a karácsony.

Köszönöm a figyelmet… és a megértést.