131. Csorba blog. Prof. Nagy Imre Ottó csodálatos gyerekkora és A mi utunk című lap ismertetése

Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.

A mai  Csorba vers: Valakit valamikor valahogyan. A vers a linkről meghallgatható a költő előadásában is. (Megjelent a költő A szavak bolyhai című kötetében, Bp. : Magvető, 1988.) “Emberi használatra kell alakítani / amit elérhetsz és ami elérhet”, azaz a költészetbe kell emelni a legjelentéktelenebbnek tűnő kis eseményt, dolgot is, hiszen “valaki valahogyan valamikor a közelébe jut / valakit valahogyan valamikor megérint / valaki valahogyan valamikor gazdagabb lesz / vele és általa”

A feleségem által talált anyag olyan bőséggel ad munkát, azt sem tudom hova kapjak. De először Nagy Imre Ottót, a mi professzorunkat dicsérem. A Jelenkor legújabb számában megjelent NAGY IMRE OTTÓ: Indiánok a Hadapród utcában (Emlékképek a gyermekkorból) című írása, amelyet le sem tettem, úgy olvastam végig, egyre nagyobb érdeklődéssel és tetszéssel, Csudálatos képek azok, amelyeket a cím ígér és olyan színvonalon, amely még a legnagyobb íróknak is becsületére válna. Nem mellékesen még arra is magyarázatot kapunk, miért “vette föl” újólag professzorunk az Ottó keresztnevet is. Nagy Imre utolsó mondatai visszhangzanak a fejemben: “De az bizonyos, hogy én e történet elbeszélése által önmagam jobb megismeréséhez jutottam.”, s arra gondolok, mi olvasók is ugyanígy közelebb jutottunk az író jobb megismeréséhez. Ezt pedig csak köszönni lehet. Miközben ezt leírom, nekem még az is eszembe jutott, hogy egészen máshonnan indulva és máshova érve mégis van közös a professzor és a dokumentátor, ahogyan egykor a könyvtáros szaklapnál neveztek az “íródeák” életében: ha jól számolom, én is háromszor születtem és az első “születésem” ugyanolyan furcsa és nehéz volt, mint elnökünké. És örülök, hogy az írás kapcsán most az én saját “születéseimet” is újra végiggondolhatom.

Veszem a bátorságot, beszkennelem a lapból a remek, szívhezszóló írást és közzéteszem. Helyette, mintegy hálaképpen, a havi lapajánló linkjét is ideidézem. Színes és tartalmas lapszám, szépirodalommal, tanulmányokkal. Ráadásul még egy reklámot is közlök, ugyanis a Jelenkor már elektronikusan is elérhető lesz. Részletes adatok erről a linkről. (Kiegészítem azzal, hogy a lapból az is kiderül, pdf formátumban egyes folyóiratszámok is letölthetők 500,-Ft-ért.)
És akkor a Nagy Imre Ottó emlékezésfüzér, ősökről, születésről a gyerekkorról. Kérem, fogadják szeretettel.

Tegnapelőtt és ma szkenneltem egy csomót a talált dokumentumokból. Úgy döntöttem, ma A mi utunk című lap számaiból idézek.

A mi utunk református középiskolai lap volt, itt jelentek meg Csorba Győző első versei. A fenti számban például ez a kettő: Megöltem egy hópihét és Ha egyszer… Szárnypróbálgatások, de jól érzékelhető belőlük a rebbenő lelkületű, ahogyan ma mondanánk súlyosan hátrányos helyzetű fiatalember melankóliája, világfájdalma. Csorba korai köteteiből ismerős a hang.

De ezt a számot nem csak ezért választottam, hanem azért is, mert fontos és nagyon időszerű témákat is elemeztek a lapban. Látható a címoldalon, hogy a szám tartalmazza Spectator (néző, szemlélő, szemtanú, nyilván szerzői álnév, de nem tudtam az eredeti név nyomára bukkanni) Hitler birodalma című írását. Ezt bemásolom, mert arról tanúskodik, hogy a szemlélő nemcsak nézett, de gondolkodott is egy égetően fontos témában. Ne feledjük, Hitlert 1933. január 30-án nevezték ki birodalmi kancellárnak, de Spectator már 1934-ben jól látta a birodalom felől érkező veszélyt. Figyelmükbe ajánlom az egész írást: 1. oldal; 2. oldal, de a befejező két mondatot külön is kiemelem:

Micsoda éleslátás! Milyen jó nevelői voltak akkor a magyar ifjúságnak. Nem csak református, de pl. Nagy Imre emlékezéséből láthatjuk katolikus oldalon is. Nem véletlenül utálják és irtják a vallásokat a diktátorok. (Kivéve korunkban az iszlámot, amelyet Európa vezetői most inkább önös és buta céljaikra használnának/ használnak.) Nem szabad felejteni azt sem, hogy az utolsó mondat ma is igaz!

A mi utunk egy másik számában is olvasható Csorba vers, A Vallok című. Íme:

Ebből a versből is érzékelhetjük Csorba ambivalens hozzáállását a valláshoz, amely végigkísérte egész életén. Az akkori szerkesztők felvilágosult gondolkodását dicséri, hogy az utolsó versszak igenlése ellenére mégiscsak istentagadó verset közölték a lapban. A “modern” református lelkész, akinél Csorba temetését beszéltük meg, nem volt ennyire elnéző: erősen kritizálta a költőt az Istenről, öregedőben című verse miatt… De legalább ismerte Csorbát és verseit, gondoltuk távoztunkban.

Remélem, nem voltam sem unalmas, sem megbotránkoztató. A következő blogokban is érdekes dokumentumokat fogok bemutatni.

Köszönöm figyelmüket.