2013. 02. 20. Fontos adalék ehhez a bejegyzésemhez egy videófelvétel, amely Csorbának a pécsi folyóiratok születése, kiadása, szerkesztése körüli tevékenységéről szól. >>> (A filmrészlet az A város oldalában c. Csorba emlékműsorból való. Az emlékműsor részletes leírását ld. itt.)
            2013. 02. 24. Egy másik "segítség" a Jelenkor történetének pontosabb megértéshez, Csorba Győző utolsó filmes interjúja, 1993-ból.

Prológus

Tüskés Tibort szeretem. Tüskés Tiborra haragszom. Arra tud igazán haragudni az ember, akit szeret…

Miért jut most mindez eszembe? Mert kezembe került Bartusz-Dobosi László Egy élet térképe című, Tüskés Tibor pályaképe alcímű frissen megjelent kötete. (Pécs : Pro Pannonia, 2012. – 354 p. ; ill.) Többször is kaptam meghívót a könyv bemutatójára a kiadótól, sokat gondolkodtam, elmenjek, ne menjek, végül,valami „jó kis” indokot találva magamnak a távolmaradásra, nem mentem el. Vonakodásom oka kiderül a csorbagyozo.hu honlapon, itt. Ha valaki nem akarja elolvasni az egész szöveget, fény derül vonakodásom okára abból is, amit a jelzett oldalon befejezésként írtam:

„Tüskés Tibor sokat segített nekem Csorba hagyatékának feldolgozása közben. Hálás vagyok érte. Őszintének láttam Csorbával szembeni viselkedését, segítőkészségét önzetlennek, barátinak. Mélyen megdöbbentett a halála, írtam nekrológot akkor, ami még a könyvtárosok folyóiratában is megjelent. Fönntartom azt, amit abban írtam. De ez a levelezéskötet [Fodor András és Tüskés Tibor levelezése, 1977-1997. – 3. köt. – Pécs : Pro Pannonia, 2010. – 544 p.  P. L.] mégis földbe döngölő kijózanodás volt számomra: Tüskés nem olyan volt, mint amilyennek mutatta magát! Nem úgy gondolkodott Csorbáról, mint ahogyan írt – és nyilván beszélt – róla Fodor Andrással és talán másokkal is.”

Csalódtam tehát Tüskésben, így aztán a bemutatóra sem mentem el. Azonban kisebbik fiam valakitől karácsonyra ajándékba kapta a Bartusz-Dobosi kötetet, s a fiú örömmel mutatta nekem, mondván, engem biztosan érdekel. Kicsit fanyalogva, az emlékektől rosszkedvűen forgattam az amúgy elegáns kötetet, aztán félretettem, gondoltam, később majd belenézek, úgyis csak Tüskés feltétlen dicséretét és felmagasztalását találom benne. (Annál is inkább, mert a szerzője Tüskés művészeti asztaltársaságának volt a tagja, irodalmi-szerkesztői pályafutását Tüskés támogatását maximálisan élvezve kezdte-folytatta…)

Aztán a minap este kézbe vettem a kötetet, beleolvastam … és egy szuszra elolvastam. Aztán újra elolvastam, immár tudatosan, a Csorbára vonatkozó részeket alaposan „megolvasva”, sőt szkennelve, hogy egymás mellett is láthassam őket.

Nagyon jó könyv. Soha rosszabb pályakép ne készüljön magyar kritikusról, irodalmárról. Pontos, precízen adatolt, filológusi aprólékossággal készített munka, éles, tiszta kép egy alkotó emberről, megdöbbentően őszinte, semmit nem takargató életút-bemutatás, amely amellett, hogy az életpályát, életművet teljességében is feltárja, minden kis sarokba is bevilágít, villanófényes képekkel a sötétebb, „piszkosabb” zugokat is megmutatja. Különös érdekessége (értéke!) a „villanófénynek”, hogy azt sok helyen maga a kötet tárgya, Tüskés biztosítja, megfelelő helyeken idézett,jól kiválasztott napló- vagy levélrészletekkel. Tüskés tanár volt, kiváló és éles szemű kritikus, aki magát is sokszor jellemezte, s magával szemben ugyanolyan kemény volt a kritikája, sajnos többször – a nagyobb, fontosabb ügyekben általában – már csak azután, miután a hibát elkövette. De ismétlem, a pályakép írója nem takargatott semmit, azzal pedig, hogy Tüskés önkritikus megnyilvánulásait közölte, a kötet alanyának nem éppen vonzó oldalát is bemutatta.

Nem akarok kritikát írni a kötetről, csak még egyszer rögzítem, éppen a fent említettek miatt is, kitűnő munka. Gondoltam is, írok majd egy e-mailt a szerzőnek (munkahelyi címét az interneten könnyen megtaláltam), s megköszönöm, hogy IGAZ könyvet olvashattam egy olyan emberről, akit magam is ismertem, s hasonlóképpen ismertem meg, mint ahogyan a kötetben az írva vagyon. Ritka mostanában az őszinte szó… és a pontos, alapos munka.

Aztán végül mégis úgy döntöttem, írok a honlapra a dicséreten kívül is valamit. Valamit, ami – szerintem – talán nem tisztázódott pontosan a kötetből.

 Pontosítás

 A Tüskésről szóló könyv 281-282. oldalán olvashatjuk a következőket: „Születésnapja alkalmából – elismerve eddigi tevékenységét –, 1990 júniusában, Baranyáért emlékplakettet is kapott a megyei tanácstól, örömét azonban elhomályosította, hogy a helyi írótársadalommal való viszonya egyre tarthatatlanabbá vált. A Bertók Lászlóval már korábban megromlott kapcsolata mellé most még Csorba Győzővel való viszonya is negatív fordulatot vett.”

Nos, a Bertók Lászlóval való kapcsolat megromlásának okát egészen pontosan kiderítheti a könyvből, aki végigolvassa, jó idézetekkel világossá tette azt a szerző. Ezzel kapcsolatban legpontosabban Fodor András fogalmaz mindentudó naplójában: „T. beismeri, hogy rosszban vannak. [Bertók Lászlóval – P. L.] Úgy érzi, Lacinak nincs rá többé szüksége. Interjújában csak Csorbát emlegette, pedig hát mi mindent tett érte ő is […] Tibor rátartiságot emleget, s nehezen látja be, hogy Lacit sértheti az ő tanáros viszonyulása hozzá, a kisfiúhoz… hisz immár negyvenéves. […]” [p. 180. Kihagyások az eredeti szövegben.]  Igen, magam is azt hiszem, pontosan erről van szó: Bertók, az egykor támaszra szoruló ifjú, éppen induló költő eldobta a „mankót”, Tüskés atyáskodása, parancsoló modora egyre elviselhetetlenebbé vált számára. Nem csak azért, mert negyvenéves lett, hanem azért, mert közben költő lett. És már nem akart többé Tüskés fullajtárja, támogatott „fiatal költője” lenni, sőt, túlnőtt egykori protektorán. Nyilván pontosan érezte ezt Tüskés is… és ez mélyen sértette önérzetében. Még hogy őrá nincsen szükség… 

Még pontosabbá, árnyaltabbá teszi a képet Bartusz-Dobosinak a közvetlenül a fenti Tüskés-idézet után papírra vetett gondolata: „Tüskés munkatempója, lendülete oly mértékben vitte őt előre, hogy közben ezzel nem egy alkalommal másokat is »elsodort«. Egyéniségének határozottsága, erőteljes,tanáros, kioktató stílusa sokszor sértette a körülötte levőket még akkor is, hasenki nem kérdőjelezte meg szándékának tisztaságát. Ugyanakkor ő is könnyen megsértődött, s állandó elégedetlenség és háttérbe szorítottság érzése gyötörte az emberi kapcsolatok terén.”  (p. 180.)  Az, hogy Bertók túlszárnyalta őt, elégedetlenségét fokozta, háttérbe szorulásának-szorítottságának érzését erősítette.

Mint mondtam, Tüskés kitűnő önelemző volt a 181. oldalon ismét tőle olvashatunk idézetet: „Kicsit szomorú vagyok. Úgy érzem, valahogy törvényszerű, hogy azok is, akik egyszer közel kerültek hozzám, belássák, milyen erőtlen és gyenge vagyok, úgy érzem, azokat is, akiket nagyon szeretek és tisztelek, valamikor, valahol megbántottam, jóvátehetetlenül. […] … szögletes, sarkos gesztusaim, viselkedésem sérti az embereket, szavaim horgot vetnek, és sebet hagynak.” Nos, ha Tüskés mondja, valószínű, így is van. Ezzel Tüskés Bertókkal szembeni viselkedése (és viszont) elemzésének „pontosítása”, azt hiszem, le is zárható, nem is ez volt mondandóm lényege…

 Különvélemény 1.

 A fontosabb kérdésem az, vajon mi okozta Tüskésnek a Csorbától való távolodást? Nyilvánvalóan az is, ami az előbbi nyilatkozatból kiderül, de az is, amit a honlapon már megírtam: Tüskés különféle mondvacsinált okok miatt megharagudott Csorbára, úgy érezte – miközben „tiszta pillanataiban” saját maga is éppen az ellenkezőjét bizonyította –, hogy Csorba nem támogatja kellőképpen az irodalmi vitákban-viszályokban, vagy általában, pályája egyes fontos állomásain. Például amikor Csorba nem ment el az ő irodalmi estjére, az ahhoz közeli időben Pécsre látogató Göncz Árpád fogadására viszont igen. (Ld. honlapot.) Vagy az, hogy Csorba 1985-ben, a vidéken élő költők közül először kapott Kossuth-díjat, megelőzve Fodor Andrást és főként Fodor kedves költőjét, Takáts Gyulát. Emiatt Fodor is, Tüskés is többször „kirohant” Csorba ellen, úgy beállítva a kitüntetést, mintha azt Csorba nem is érdemelte volna meg, vagy valamiféle nem tisztességes módon kapta volna. Ezt a Fodor András-Csorba Győző, a Fodor András-Takáts Gyula, valamint a Csorba Győző-Takáts Gyula levelezést egybegyűjtő kötetekben és a honlapon is többször elemeztem, most nem kívánok vele foglalkozni, csak azért említem, mert természetesen a „tüskési tüskés” megjegyzések (ahogyan Fodoréi is) visszajutottak Csorbához, s akkor vajon mit is várhatott volna Tüskés attól a Csorbától, aki valóban mindig támogatta őt? Ezek olyan okok, amelyek a „viszony negatív fordulatá”-t azt hiszem, világosan megmagyarázzák. Amint azt is, hogy az okot a viszony megromlására maga Tüskés szolgáltatja. És ez a kötetből pontosan nem derült ki.

 Különvélemény 2.

 Régről ismertem Tüskés Tibort, először az 1970-es évek elején találkoztam vele, talán éppen Csorbáéknál, aztán a Pécsi Városi Könyvtárban, félig-meddig „könyvtáros kolléga”-ként. Azonban igazán csak sokkal később, apósom halála után ismertem meg, méghozzá úgy, mint szigorú kritikus embert, aki minden gondolatát szentírásként szerette volna elfogadtatni, s aki kétségbe merte vonni kimondott ítéletét, azt szinte savonarolai átokkal sújtotta… mindaddig, amíg a kételkedő az ő fellebbezhetetlen igazát be nem látta. Okossága, tudós tanársága mellett rátarti, hiú embernek ismertem meg Tüskést, olyannak, aki feltétlen hitet, odaadást követelt meg a vele kapcsolatba kerülőktől. Képzelhető, hogy egy ilyen ember nagyon nehezen viseli el, hogy közvetlen közelében van két olyan elismert alkotó is, akik az ő mindenek felettiségét nap mint nap megkérdőjelezik, akkor is, ha egy szót sem szólnak, ott vannak mellette-mögötte-előtte, körben mindenütt — Csorba és Bertók. Tüskésnek a Csorbától való távolkerülését hasonló okokra is visszavezethetjük, mint a Bertókkal való szakítását, csak fordítva: Tüskés Bertókot nem akarta ereszteni, örök hálára kötelezett ifjú alkotóként, amolyan örök sameszként akarta maga mellett tartani, Csorba viszont Tüskést nem engedte Pécs „nagy öregjévé” válni, egyszerűen azért, mert amíg élt, ő volt az. Anélkül, hogy ezt a szerepet nagyon erőltette volna, szinte magától alakult úgy, hogy otthona, de főképpen a Megyei Könyvtári munkaszobája a művészek találkozóhelye, Mekkája lett/volt.

Bartusz-Dobosi a kötet 132-134. oldalán okosan elemzi Tüskés és Csorba kapcsolatát, csak egy dolgot nem mond ki, azt, amit Tüskés is csak kerülget: „Győzőt végtelenül tisztelem, s talán félszegen és gátlásosan érzem azt a távolságot, amely tehetségben és műveltségben elválaszt. Én nem közeledhetem feléje, viszont ő roppant kimért, tartózkodó.” (p. 134.) Itt ugyan Tüskés elismeri a közte és Csorba között levő távolságot, felismeri annak okát, csak azt nem írja le, mennyire irritálta ez őt. Tüskés ugyanis mindig első szeretett volna lenni, hiú, konok, rátarti ember volt. Nem volt hajlandó elviselni, hogy közvetlen környezetében van valaki, aki „átlát” rajta, aki okosabb, műveltebb nála, és emiatt örök kisebbségi érzés gyötörte: „Amikor itt Pécsett rendre-sorra hol azzal vádoltak, hogy egyrészt a Tüskés nem önálló, itt akárki csinálja is a lapot, minden a Csorba Győző kuckójában dől el, másrészt, hogy a Tüskés diktátor, aki nem enged másnak beleszólást a szerkesztésbe, magamban csak mosolyogtam, hogy én tulajdonképpen a legtöbbet Neked [Fodor Andrásnak. P. L.] köszönhetem, a Kortársnál [helyesen a Csillagnál – a szerző] szerzett tapasztalatodnak, gyakorlatodnak, komoly, okos emberségednek, barátságodnak, tanácsaid által szerzett kapcsolatoknak. Ezzel persze nem akarom kisebbíteni Győző segítségét, de láthatod, így nyernek fénytörést a dolgok, s a látószög változásával így alakulnak-módosulnak a vélemények.” Tüskés mindig úgy tekintett Fodorra, mint kicsivel előtte járó bátyjára (a köztük levő viszonyt Bartusz-Dobosi is úgy említi, mint idősebb-fiatalabb testvér viszonyát), s mint olyan emberre, akinek a szavára inkább hallgat, mint Csorbáéra. Ez azonban csak azért volt ez így, mert Fodor nem élt olyan közel Tüskéshez, mint Csorba, no meg azért is, mert Fodor állandóan a legmelegebb szavakkal dicsérte Tüskés leghétköznapibb cselekedetét, írását is, sőt alkotótársként üdvözölte őt. Az is előfordult, hogy olyan verssel köszöntötte, mint az Apostol, amelyikben természetesen Tüskés volt az APOSTOL… Fodor és Tüskés levelezése sokszor hasonlít az Uram, egy lángész lakik Önben! Uram Önben nemkülönben!- féle párbeszédre. Hát persze, hogy jobban tetszett ez Tüskésnek, mint az állandóan közvetlen közelben levő Csorba, aki kérlelhetetlen kritikus volt. Csorba és Tüskés kevésbé szoros viszonyának oka éppen az volt, hogy Csorba nem helyezte olyan magasra Tüskést, mint Fodor. Hogy érzékeljük még jobban a különbséget: Csorba és Bertók között nem volt feszültség, nem voltak féltékenyek egymásra: Csorba Bertókot alkotótársként tisztelte. Tüskést nem. És, okos ember lévén, Tüskés ezt is tudta. És ezért még inkább „volt oka” Csorbára haragudni.

 Különvélemény 3.

 Bartusz-Dobosi így ír: „Kapcsolatuk [Tüskés és Csorba kapcsolata – P. L.] elmélyülése a ’60-as évekre, a már fentebb ismertetett Jelenkor-béli közös szerkesztés idejére datálható. Több volt ez szakmai együtt­működésnél, de sohasem vált igazi barátsággá. Ennek egyik oka talán a kettejük között lévő másfél évtizednyi kor-, illetőleg az ennél jóval meg­határozóbb alkati különbözőség lehetett. Csorba személyiségében volt valami olyan megfoghatatlan nyugodtság, amellyel minden társaságban magára tudta vonni a figyelmet. Mindenkit ismert és őt is ismerte mindenki. Mindig volt egy-egy csípős, humoros irodalmi anekdotája, története, mesélnivalója, amelyet nem lehetett nem meghallgatni. Álláspontja egyértelmű, állásfoglalása megkérdőjelezhetet­len volt. Soha nem rejtette véka alá a véleményét. Lényéből olyan higgadt józanság áradt, amely kimozdíthatatlan sziklává tette őt a pécsi és az or­szágos irodalmi légtérben. Talán pont ezek miatt viselte nehezen Tüskés irodalmi kérdésekben (is) vakmerő, sokszor konok »fafejűségét«. Ő ennél sokkal óvatosabb, megfontoltabb, talán bizonyos értelemben túlzottan aggályoskodó volt. Tüskés mintha feszélyezte volna Csorbát szertartásossá­gával, kinyilatkoztatásra hajlamos jellemével, és igazából, mintha egyikük sem tudott volna teljesen felszabadultan viselkedni a másik jelenlétében.” Az elemzés, az utolsó mondatát kivéve, pontos, ámde féloldalas. Hiányzik belőle a másik fél bemutatása, azé a félé, Tüskésé, aki éppen azért, mert Csorba olyan volt, amilyen, féltékeny volt rá, s hiúságát mindig zavarta Csorba szavainak megkérdőjelezhetetlensége. Tüskést feszélyezte Csorba jelenléte, állandóan figyelő tekintete, kimagasló tudásából, tehetségéből fakadó csendes fölénye, „kinyilatkoztatásra hajlamos jelleme”… S mivel a kötet nem Csorba "értelmezéséről” szól, hanem Tüskéséről, sokkal fontosabb az én Tüskésre vonatkozó „visszafordított” megállapításom, mint a Csorbára vonatkoztatott szentencia. Bartusz-Dobosi itt Tüskés helyett Csorbát elemzi, és ez hiba… Mert valójában Csorbát nem izgatta Tüskés viselkedése, egyszerűen csak véleményt mondott róla és kész. Csorbával való szoros rokoni kapcsolatom majd negyed évszázada alatt soha nem hallottam, hogy Csorba Tüskés miatt különösebben mérgelődött volna, bármilyen tekintetben is különlegesen érdekelte volna a szerkesztő. Csorba a napi események kapcsán néha természetesen „kinyilvánított” kemény és szigorú véleményt, de soha nem indulattal vagy különösebb izgatottsággal, hanem csakúgy, mint bárki/bármi másról. A költőt csak annyiban és akkor foglalkoztatta Tüskés véleménye, cselekedetei, amikor úgy gondolta, hogy a szerkesztő azokkal kárt okoz a Jelenkornak, vagy a Jelenkor körüli csoportnak, a pécsi irodalmi, művészeti életnek. Igazából Tüskést idegesítette, hogy Csorba megállapításai pontosak voltak, véleménye, „jóslata” legtöbbször beigazolódott. Például Csorbának akkor is igaza lett, amikor azt mondta, ne jelentessék meg Mészöly Miklós Ablakmosó-ját a Jelenkorban, mert abból baj lesz… és lett is. Talán utolsó cseppként a pohárban, annak megjelentetése miatt/után távolították el Tüskést a Jelenkor szerkesztői posztjáról. Eltávolítása valóban kis híján kettétörte a Jelenkor magasra ívelő pályáját, mert Csorba is távozásra kényszerült (mindenki tudta, a leváltott szerkesztővel való együttérzését bizonyítandó), s mert a lap sorsa az új szerkesztő kinevezése és Csorba kényszerű távozása után bizonytalanná vált. Csak a csillagok szerencsés állásának és mások mellett főként Csorba csendes háttértevékenységének köszönhető, hogy nem a lap hullott alá Szederkényi Ervin pártfunkcionáriushoz-irodalmárhoz, hanem Szederkényi emelkedett föl a régi Jelenkor szerkesztőinek színvonalára. Ha Tüskés kicsit hajlékonyabb, ha hallgat a kompromisszumokra kész Csorbára, akár élete végéig szerkesztő maradhatott volna… De ő nem hallgatott senkire, ment a maga feje után. Mellesleg ebben a távolból irányító Fodornak is fontos szerepe volt: ő is csak „fűtötte” Tüskés makacsságát, kitartásra biztatta, sőt, mindvégig azt figyelte, Tüskéssel való együttérzését kinyilvánítva, mikor mond már le végre Csorba is. Itt is érzékelhető Csorba és Fodor véleményének sarkos különbözése: míg Csorba figyelmeztet, óv, kritizál, Fodor dicsér, magasztal, sőt, a már említett Apostol című verset is Tüskés felmentése kapcsán írta. Közben se Tüskés, se Fodor nem számolt azzal, hogy „nagyszerű ellenállásuk” a lap széthullását, elnívótlanodását okozhatja. Például azzal, hogy a leváltás miatt tiltakozva a nevesebb alkotók nem küldenek több írást a lapba, mint azt természetesen rögtön meg is tette például éppen maga Fodor vagy Weöres. (Utóbbi például valahogyan így fogalmaz: nem küldök több verset ennek a tüskétlenített és csorbátlanított lapnak. Uram, nem vagyok méltó…) Abszolút félreértést jelez, hogy ennek Tüskés még örül is: csak azt látta, hogy őt milyen nagyszerű emberek támogatják, azt már nem, hogy ezzel egy jobb sorsra érdemes lapot esetleg a tönk szélére sodor…

Különvélemény 4.

Még egy dolog: a leváltás volt – családi válsága mellett – a legnagyobb törés Tüskés életében: ezután soha nem tért magához többé igazán. Írta a könyveit, írta tanulmányait, tárcáit, esszéit (írt nem sokkal leváltása után elég gyakran a „tüskétlenített” Jelenkorba is), tanított, de nem volt már szerkesztő. Nem volt szerkesztő, aki megjelentetett, vagy nem jelentetett meg valakit, valamit, nem volt szerkesztő, akitől függtek az alkotók, aki ezzel – úgy gondolhatta – egyenrangú lett az alkotókkal, vagy még kicsit föléjük is került, mert az ő kezében volt a vezénylő pálca, még ha azt néhányan Csorba fél kezében látták is. Tüskés a szerkesztőségben érezte jól magát, ott ő volt a feltétlen úr, a döntnök, s noha több helyütt Csorbát hívta igazolásul, azt is csak azért tette, hogy azt mondhassa, lám, én is azt gondolom, amit a „nagy Csorba”. Másképpen fogalmazva: én is vagyok olyan jó, mint Csorba.

Tüskés szerkesztőségben élvezett „egyeduralmának” megszűnéséből fakadt a volt szerkesztő állandóan megújuló szervezői buzgalma: elvállalta a Somogy szerkesztését, irodalmi asztaltársaságot alapított stb. Nagyszerű dolgok voltak ezek, múlhatatlan érdemeket szerzett Tüskés és azzal, hogy az értékes irodalmat kutatta, támogatta, arról írt mindenhol, de nagyszerű volt számára az is, hogy mégis megmutathatta: szerkeszt ő még folyóiratot… támogatók nélkül is. Legyezgette a hiúságát, hogy még egyszer (sokszor) asztalfőn ülhetett, még egyszer (sokszor) végső döntést hozhatott az írások elfogadásáról, visszautasításáról, hogy ő diktálhatott. (Ezért volt fontos számára a Pro Pannoniánál vitt szerkesztői munka is…)

Különös szint ad a Somogy folyóirat körül végzett tevékenységének az a, már az 1930-as 40-es évekre visszanyúló, néha ki nem mondott, de néha nagyonis nyilvánvaló vetélkedés, amely Kaposvár és Pécs, Baranya és Somogy, Csorba és Takáts között alakult ki. Ezt a vetélkedést sokszor a háttérben, de sokszor az „első sorból” a Tüskéshez hasonlóan szintén somogyi születésű Fodor szította. Pécs magától értetődően viselte a dunántúli kulturális központ szerepét: egyeteme, a helyben élő szellemi kör predesztinálta erre. Le kell szögezni: Somogy és Kaposvár alkotóit, művészeit inspirálta Pécs és Baranya (f)elsőbbsége, nem ez utóbbiakat a feltörekvő előbbi. A vetélkedés, ha fentiek miatt kissé egyoldalú volt is, nemes volt, mindaddig, amíg a Csorba Kossuth-díja körüli, főleg megint Fodor (és Tüskés) által gerjesztett hisztéria meg nem mérgezte azt. De hiába ment Tüskés Kaposvárra, ott már nem tudott olyan alkotógárdát összehozni, mint amilyet Pécsett. Ennek okát a kötetben megint pontosan elemzi a szerző, erre nem térek ki. Csak annyit összegzésül: Tüskés kedvét, kedélyét, Csorbával szemben érzett tartózkodást (hogy kissé eufemisztikusan fogalmazzak) az a sikertelenség, hogy a Somogy és a somogyi gárda Tüskésék minden erőfeszítése ellenére Pécs mögé szorult, nyilvánvalóan szintén nem javította…  

 Következő oldal