Találkozásaim Tüskés Tiborral

Találkozásaim Tüskés Tiborral 

„Elhunyt Tüskés Tibor”. A cím mellbevágott. A bama.hu internetes portálon olvastam. A hír a fejléc szerint 2009. november 12-én, 11:48-kor jelent meg az Interneten, én valamikor kora délután bukkantam rá. Először azt hittem, rosszul olvasok. Hiszen a Tanár Úrral nem olyan régen találkoztam. És semmit nem érzékeltem a már nyilván akkor is ott ólálkodó kaszás jelenlétéből. De erről majd később. Hiszen ez volt az utolsó találkozásom a Tanár Úrral. Maradjunk csak a hírnél. Valami erős hitetlenkedés fogott el, amikor a címet olvastam. Kétségbeesetten keresgélni kezdtem más internetes újságok hírei között, gondoltam, ha máshol nem látom, talán nem is igaz. Sehol. semmit nem találtam. Se a pecsinapilap.hu, se a pecsiujsag.hu nem adott ilyen hírt. Már-már bizakodni kezdtem, de aztán mégis visszamentem a bama oldalra és elolvastam a teljes szöveget. „Szabályos” nekrológ volt, kicsit rideg, személytelen: született, élt, alkotott, ilyen és ilyen fontos könyveket írt, szerkesztett, szervezett… El kellett hinnem: Tüskés Tibor meghalt.

              Először feleségemnek szóltam be a szobába a számítógép mellől (otthon kínlódtam valami influenzával – milyen mulatságos ezt így egymás mellé tenni a halálhírrel!), meghalt Tüskés. Azt mondja a feleségem, ez nem lehet igaz, honnan veszed? Akiknek azután telefonáltam, mindenki hitetlenkedve fogadta a hírt. Anyósom, Csorba Győzőné, a kedves Margitka, feleségem nővére Csorba Eszter, aki a Megyei Könyvtárban is dolgozott együtt Tüskéssel, és mások, első szava is az volt: de hiszen nem is volt olyan nagyon beteg, hát dolgozott, itt is meg ott is megjelent mostanában személyesen is. Biztos igaz ez? Hol hallottad? Jól olvastad? Igen: az értelmetlen és válogatásra nem hajlandó halál olyan emberre csapott le, aki élete utolsó pillanatáig dolgozott. Akiről nehezen volt hihető, hogy egyszercsak úgy gondol egyet és elmegy. Pedig a jelek… Így utólag…

              Tüskés Tibort először a Pécsi Városi Könyvtár Király utcai gyerekkönyvtárában láttam. Az volt első találkozásom vele, 1976-ban. Ma is látom a jelenetet, ha becsukom a szemem: egy nagyon határozott, jó megjelenésű, női-asszonyi szemmel biztosan szépnek nevezhető ember áll a polcok között és méltatlankodó, erős hangon beszél. Reklamál. Hol van innen a polcról az én kötetem? Az abban az évben megjelent Versről versre : Az újabb magyar líra megközelítése című kötetét kereste – és nem találta a helyén. (894 T 98) Szegény könyvtáros hölgy kicsit riadtan mentegetőzött, talán rossz helyre tették vissza, talán kikölcsönözte valaki. De miért nincsen belőle több példány? – lamentált tovább Tüskés. Itt dolgozik ebben a könyvtárban, mondta, s azt sem érdemli meg, hogy a könyveiből többet vegyenek? Akkor odamentem, bemutatkoztam, s elmondtam, hogy ez a gyerekkönyvtár elsősorban általános iskolásokat fogad, s az ő könyve nem annak a korcsoportnak íródott. Tudtommal így is három példányt vettünk belőle a könyvtárnak ebbe az egy fiókkönyvtárába, az összesbe pedig biztos, tíz példány fölött volt a vásárlás. (Könyvtáros olvasó most biztosan fölkapja a fejét: több mint tíz példányt? Hogyan lehet az, hiszen ma már egy-egy példányra is nehezen kaparható össze a pénz. Pedig így volt: az 1970-es években még 30 körül mozgott Városi Könyvtár fiók- és letéti könyvtárainak száma, és sokba megvettük a JÓ könyveket. Tüskésé pedig az volt.) Kicsit meglepődött az író-könyvtáros amikor meghallgatott, de csavart egyet a dolgon, visszatért az előző kérdéshez: ha három példány van belőle, miért nincs egy sem a helyén? Akkor még nem volt  számítógépes feldolgozás, kölcsönzés, tehát „hasból” válaszoltam: biztosan kölcsönzőknél vannak. S még hozzátettem: én bizony örülnék, ha az én könyveimből nem lenne a polcon, mert számomra az azt jelentené, hogy olvassák. Tüskés Tibor, valami olyasmit mormogva köszönt el, hogy azért szeretné ő látni azokat a köteteket… Akkor kezdett csak kicsit remegni a lábam, amikor elment, akkor gondoltam végig: hogyan is mertem én a senki kis könyvtáros „oktatgatni” az országos hírű lapszerkesztőt, irodalomtörténészt, tanárt. Dehogy tudhattam én 1976-ban, hogy más is irányíthatja Tüskés kötekedő kedvét, mint a természetes alkotói hiúság. Abban az évben még Szöllősy Kálmán volt a Városi Könyvtár igazgatója, az a Szöllősy, aki a Jelenkor folyóirat élére 1961-ben megbízott főszerkesztővé „előléptetett” Tüskés Tibor ellen, nem sokkal annak megbízása után, „összeesküvést szőtt” (Csorba Győző szavai A város oldalában c. „beszélgetőkötetben”. p. 180.). Járatlan voltam én írói-szerkesztőségi berkekben, eszembe se jutott, hogy Tüskés – talán joggal – azt gondolhatja, Szöllősy „bosszúból”, hogy nem sikerült a „buktatás”, nem enged vásárolni a kötetéből a Városi Könyvtár könyvtáraiba. Pedig minden bizonnyal – soha nem kérdeztem rá erre az epizódra később – ez is, vagy éppenséggel főleg ez lehetett az oka annak, hogy a „zsörtölődő” Tüskés-képet hordoztam magamban sokáig.

Az első találkozást aztán sokáig nem követte újabb, nem is emlékszem, mikor volt a következő, ha volt is, csak köszöntünk egymásnak. Tüskés talán nem is ismert volna meg, ha nem tudja, Csorba veje vagyok. Útjaink nem keresztezték egymást: Tüskés a Megyei Könyvtárba került, én maradtam a Városiban, s mivel semmiféle irodalmi környezetben nem forogtam, nem is nagyon találkozhattunk.

Szorosabb kapcsolatom Tüskéssel Csorba Győző halála után alakult csak ki, amikor a Csorba hagyaték gondozása „rámszakadt”. Tüskés, mint a pécsi Pro Pannonia Kiadó szerkesztőségi tanácsának tagja, úgyszólván a kiadó egyik alapítója, s mindezek mellett úgy is, mint a kiadó jeles szerzője, ott volt azon a szerkesztőségi gyűlésen, amelyiken Csorba egyik első posztumusz kötetének, a Drámafordítások-nak a kiadása körüli teendők is szóba kerültek. Erre a megbeszélésre, mint a Csorba-hagyaték – akkor még csak „félig-meddig” megbízott – gondozóját, engem is meghívtak. Ettől az időponttól datálódik „újabbkori” találkozásaink története. Ezután, mondhatom, viszonylag sűrűn követték egymást a megbeszélések. 1998-ban a Drámafordítások-on kívül megjelent a Csorba Győző, a fordító című, Tüskés szerkesztette kötet, melyben az irodalomtörténész Csorbának a fordítás művészetéről-mesterségéről elmondott, leírt gondolatait és a Csorba-fordításokról írt tanulmányokat, cikkeket, kritikákat gyűjtötte egybe. Bertók László kitűnő Csorba-bibliográfiája segítségével összeállítottam Tüskés Tibor számára az ilyen témájú írások bibliográfiáját, talán száznál is több tételt, amelyek közül aztán ő kiválogatta a kötetben közölhetőket. Akkor következett a kiválasztott írások felkutatása a Csorba-hagyatékban és a könyvtárakban, aztán a fénymásolásuk, gépelésük, végül a korrektúra… Nem untatom az olvasót a részletekkel. Tüskés Tibortól rengeteget tanultam a munka közben – és a további Csorba kötetek szerkesztése közben is. Rendet, fegyelmet, tisztességes, alapos kutatómunkát. Tüskés kemény ember volt, határozott, néha szinte követelőző, kicsit parancsnok típus. Ő tudta, amit tudni lehetett erről a munkáról, tanulmányt, cikket, kritikát írt, szerkesztett, lektorált, a kollégáitól viszont megkövetelte és elvárta a pontos, alapos rabszolgamunkát: az adatgyűjtést, a másolgatást, az „alapanyagok” beszerzését, a „kéz alá dolgozást”. És ezzel munkamorálra tanított, „helyre” tett, alkalomról alkalomra bebizonyította egy-egy, vagy több megjegyzésével, hogy ácsi, itt én vagyok a fej, te csak csináld, amivel megbíztalak és gyere hozzám tanulni. Nem sokat beszéltem én ezeken a „beszélgetéseken”: átadtam, amit összeállítottam, ő átfutotta és már mondta is, mi hiányzik, mi nem jó. Hogy miért tűrte ezt a szerencsétlen munkatárs? Mert az első mondatok után rájött: a Tanár Úrnak igaza van, ez így nem jó, az úgy nem jó, s inkább amúgy volna jó, és nagyon büszke lehetett az ember, ha elismerő mondatok is belekeveredtek az „előadásba”. Mert a Tanár Úr minden megnyilatkozása rögtönzött kis vagy nagy előadás volt, kerek egész, nyomdakész szöveg. Jó volt hallgatni ezeket az előadásokat, ingyen szabadegyetem volt egy-egy ilyen látogatás… Nagyon jólesett az is, hogy mindig „házhoz” lehetett menni. Tüskés háza, a „fogadószoba” hangulata, a könyvek, az egyszerű, de ízléses berendezés, no és a csend, amely a lakásban körülvett minket, azonnal valami vallásos, templomi hangulatot juttatott eszembe. S bár néha szinte megalázottan, vagy mérgelődve mentem el tőle, mert újabb kifogásokat, hibákat ecsetelt „előadásában”, mégis, estére mindig azt gondoltam: ma megint sokat tanultam, köszönöm.

Később aztán változott a kapcsolat: Szirtes Gábornak, a Pro Pannonia vezetőjének javaslata és ösztönzése nyomán magam kezdtem szerkeszteni Csorba levelezésköteteket. A kötetek megjelenése előtt, mikor már csak olyan kérdéseim maradtak, amelyekre sehogyan, sehol nem találtam a választ, telefonáltam a Tanár Úrnak és időpontot kértem: mikor tehetném föl neki ezeket a kérdéseket. Mindig készségesen fogadott, mindig jó tanácsokkal, válaszokkal látott el, s ha ő sem tudott valamit, legalább annyira eligazított, merre menjek tovább. (Nem hagyhatom ki azt sem ezen a ponton, a tisztesség úgy kívánja, hogy jegyzetelési munkámban sokat segített Bertók László és Szirtes Gábor is.)

Emlékszem egy kínos esetre: Szirtes Gábor engem bízott meg a Fodor András-Takáts Gyula levelezéskötet szerkesztésével. (Tüskés nem vállalta a könyv összeállítását, akkor már a három kötetesre tervezett Fodor András-Tüskés Tibor levelezésen dolgozott gőzerővel.) Szirtes erősen sürgette munka befejezését, s hogy lássa, dolgozom, végül odaadtam neki egy sokoldalas listát, amelyet „első blikkre” állítottam össze, hogy ennyi még a kérdés a jegyzetekhez. Talán, ha Tüskés segítene, hiszen ő barátja volt mindkét levelezőnek, előbb készen lehetnék, mondtam, de nem is gondoltam rá, hogy ebben az állapotban bemutassam neki, mit csináltam, mert néhány egészen bugyuta kérdés is volt a listában, olyanok, amelyekre második olvasásra már magam is „fejből” tudtam a választ. Szirtes viszont kapott az alkalmon, elküldte Tüskésnek a listát, majd nem sokkal később egy sokoldalas följegyzést adott át nekem: Tüskés írta a kérdéseimről. Talán életemben nem kaptam akkora letolást, mint abban a feljegyzésben. Mindennek nevezett benne a Tanár Úr, csak alkalmas embernek nem… Időpontot kértem, elmentem hozzá, elmagyaráztam neki a helyzetet, megértett, megenyhült. Aztán mikor elkészültem és tényleg csak néhány kérdésem volt már, újra elmentem hozzá. Ez a látogatás (is) igen emlékezetes maradt, ugyanolyan örökös kép él bennem róla, mint az elsőről.

Vittem a kérdéseimet, s egy laptopot, winchesterén a kötet anyagával. Felolvastam a kérdést, a gépről előkerestem a szöveget, aztán próbáltuk megfejteni, mi is lehetett a mondandója egyik vagy másik levélírónak, mi is lehetett a szöveg, amit sehogyan nem tudtam-tudtunk elolvasni a kézírásból. Tüskés igen alapos volt, talán soha annyira, mint akkor. Egy különösen zavaros levélnél aztán végleg megakadtunk: a 376. levél volt az. Egy bonyolult találkozó megszervezéséről írt benne Fodor, de sehogyan nem jöttünk rá, miről is van szó tulajdonképpen pontosan. A levélben Fodor Tüskést is megemlítette, ezért ő egészen izgatott lett, hogyan is zajlott az a találkozó. De nem emlékezett rá. Végül a fejéhez kapott: hát megvan! Ha Fodor engem említ, akkor biztosan nekem is írt ebben az ügyben levelet! Keressük meg, abból minden kiderül! Szabódtam, nem, ekkora munkát mégsem kívánhatok, majd valahogy megoldom, stb., de a Tanár Úr nem engedett. Fölmentünk a szobájába, az ágy alól előszedett valamilyen hosszú dobozokat, telistele levelekkel. Jézus, gondoltam, sose végzünk… De Fodor valóban írt levelet az ügyben Tüskésnek, s azt gyorsan meg is találtuk: az irdatlan mennyiségű boríték már időrendben sorakozott, hiszen készült a Fodor-Tüskés kötet. A meglelt leveléből aztán végre össze lehetett rakni a komplett történetet. Íme, ez a jegyzet keletkezett belőle: „[1] A levélben Fónay Tibor, az Egry József Emlékmúzeum egyik alapítója, valamint Takáts Gyula és Fodor András badacsonyi találkozójának megszervezéséről van szó. A résztvevőkhöz csatlakozna később Tüskés Tibor Fonyódon. Tüskés Tibor végül nem ment el a találkozóra. (Tüskés T. szíves közlése.)” Nem tudom, egy levélhez írt jegyzet keletkezéstörténetéről olvastam-e már valahol, de talán ez az emlékezés is segít rávilágítani: hogyan dolgozott a Tanár Úr. De  a legfontosabb, amiért a találkozó örökre emlékezetembe vésődött, még hátravan: miután a megoldást kiókumláltuk, Tibor átvitt egy másik emeleti szobába, ahol dolgozni szokott, s megmutatta, hol is tart a saját levelezéskötet összeállításában. Részletesen elmondta, hogyan dolgozik: ő cédulázott – soha nem használta a számítógépet, annak kezelése a felesége dolga volt –,  a cédulákra a jegyzetek szövegét írta fel és a levelek számát, amelyekhez a jegyzetek tartoztak. A jegyzetelés számítógéppel sem egyszerű, ez a kézi változat azonban még macerásabb dolog. Aki csinált már ilyent, tudja. De a Tanár Úr nem volt hajlandó a gépet „megtanulni”: erősen kötődött a hagyományos munkamódszerhez, amelyet hosszú-hosszú évek alatt megszokott: kézzel vagy géppel írt. Ott és akkor részletesen beszélt nekem a gondjairól, munkamódszeréről – erősen eltért az enyémtől – majd hirtelen váltott és azt mondta: tudod, nekem már nincsen sok időm hátra, nem tudom én ezt a munkát elvégezni, arra gondoltam, téged bíználak meg a befejezéssel. Levegőt sem kaptam, annyira meglepődtem: ugyan, de hát honnan veszed ezt, miért gondolod, ilyeneket hebegtem. De a Tanár Úr a legkomolyabb hangon folytatta: ő biztos ebben, érzi, hogy meg fog halni, nem tudja a szerkesztést elvégezni, de bennem bízik, megismert a közös munkák alatt, tudja, nyugodtan rám hagyhatná a dolgot, s én csak ígérjem meg, befejezem, ha neki nem sikerül. Mondtam, nem lesz itt ilyen gond, hiszen jól vagy, erős vagy, semmi komoly bajod nincsen, de ő nem engedett. Végül megígértem, segítek, amit tudok, ha ne adj’ Isten, tényleg szükség lesz rá. 2007. szeptember tájt történt mindez. Alig múlt két éve. A találkozás emléke máig elevenen él bennem: mélyen felkavart az őszinte és félelem nélküli beszéd. Egy a halálra felkészült ember vallomása volt. Milyen aktuális lett ez most! S mennyire aktuális volt akkor is! Vajon honnan tudta, hogy olyan közel már a szólítás?

Annak ellenére, hogy az előadásmód, a tényszerű közlés megrázott, soha nem vettem komolyan a „halálos fenyegetést”, hiszen utána még könyvbemutatón is jártam a Tanár Úrral, voltam nála egy-két ügyet intézni, a Csorba-Takáts kötet kérdéseit megbeszélni. Dolgoztunk. Többet nem tért vissza a témához. Lassan elhittem, elhitettem magammal, ez az okos ember is tévedhet. Az élet és a halál végső rejtelmei előtte is zárva maradnak.

Utolsók találkozásunk talán három hete volt. Ez is megerősített abban: a Tanár Úrnak, ha nem is nagyon jól néz ki, van ereje, vannak tervei, van még feladata. Hogyan is volt ez a mulatságos utolsó találkozás? Csörgött a telefon, Ő keresett: Laci, nagy kérésem van, segíts. Tessék, mit segíthetek? Tudod, mondja, elromlott a nyomtató vagy a program nem működik megfelelően, mert feleségem akart nyomtatni egy levelet, de nem sikerült. Üres papír jön ki a nyomtatóból. Tudnál segíteni? Mondtam egy-két általános dolgot, nem segített. Hát, mondom, akkor nincs más hátra, elmegyek. És elmentem a Bokor utcába. Hiába. Néztem össze-vissza a programot, a számítógépet, nem találtam semmit. A program a nyomtatási parancsot elküldte, a kis nyomtató fogadta, aztán semmi. A nyomtató mindig üres papírt dobott ki. Semmi nem jutott már eszembe. Szégyenszemre föladtam. Tibor csak mosolygott, hálás volt a segítségért és adott egy vékony különlenyomatot, Kodolányi Jánosról szóló emlékezést. És dedikálta, bár nem érdemeltem meg, hiszen nem segítettem. De ő csak mosolygott, és köszönte újra, hogy elmentem. Aztán délután megint csörgött a telefon, újra Ő volt. Nevetett. Kész a gép, mondta. Hívtam szerelőt, tudod, mi volt a baj? Előre égtem, sejtettem, hogy valami banális dolog nem jutott eszembe. Hát igen. A nyomtatóban patront cserélt Tanár Úr felesége. Csak nem húzta le a patronról a védőfóliát. A festék nem került rá a papírra, mert nem került ki a patronból. Égtem, mint a rongy, szabadkoztam, de Tibor csak nevetett. Nem baj, fontos, hogy már működik, nem tehetsz róla, te mindent megpróbáltál, nem vagy te szerelő… Nevetett, mikor utoljára láttam. Nevetett, mikor utoljára hallottam. Most már mindig ez fog eszembe jutni, ha rá gondolok. Ügyelt rá, hogy szép emlékekkel hagyjon itt.

Csorba Győzőné, Margitka talán két hete, kapott Tüskés Tibortól egy vékony kis különlenyomatot, kedves ajánlással. Mutatta nekem, s mondta, köszönném meg helyette, neki olyan rossz a hangja, nem szeret telefonálni, biztos nem is értik, amit mond. Beteg lettem, mindenféle dolgom volt, a köszönetet hol elfeledtem, hol meg nem volt rá időm, amikor éppen eszembe jutott. Nem köszöntem meg máig a kis füzetet. Tibor, Tanár Úr, ne haragudj! Mégsem tanultam meg tőled mindent. Nem tanultam meg még mindig, hogy az apró dolgok is milyen fontosak és halaszthatatlanok. Mert később már nem lehet pótolni az elmaradtakat. Tanár Úr, most köszönöm meg a füzetet. Meg azon fölül is mindent, amit kaptam-tanultam Tőled. Te nyugodtan figyelhetsz már onnan a fönti szerkesztőségből: futásodat elvégezted, harcodat megharcoltad, hitedet megtartottad. De mit mondjunk mi itt lent? Tanár Úr, segítsz-e újra, mert sok kérdésem van még hozzád. Vagy hogy képzeled? Oldjam meg eztán egyedül? Neked már könnyű. Ott fent egészen biztos jobb nyomtató-szakértők várják a Te kéréseidet, mint amilyen én vagyok…

És még  egy kérés, utoljára: Tanár Úr, ha már ott fönt jársz, szólnál-e a szerkesztőségben Csorba Győzőnek? Tudod, annak a költőnek, akivel a földi szerkesztőségben és a könyvtárban is együtt dolgoztál. Elmondanád-e neki, hogy mi itt lenn mennyire igyekszünk, hogy őrizzük szavát, emlékét? (Most majd már, a Tiédet is, persze.) Elmondanád-e neki, hogy mennyire hiányzik? (Miként most már Te is hiányzol nekünk.) S megkérnéd-e, hogy adjon valami hírt a felhők fölül. (Vagy adjatok hírt Ti ketten, közösen. Amúgy barátilag… Az még szebb lenne.) Úgy kérünk, Tibor, ahogyan Csorba kérte versében Galsai Pongrácot, hogy küldjön már legalább egy „silány, olcsó jelet”. Hogy tudjunk valamit mi is itt lent a „folyton mardosó titok”-ról. Amiről Csorba Győző így ír gyönyörű versében:

                TÚL MÁR

Galsai Pongrác után nagyon nehéz szívvel

Túl már… Most minden rejtély kiderült
amit hittél a Másvilág körül
Ha nincs – úgy vélted – hát megszűnsz te is
ha meg van akkor baj számodra nincs
Merthát te… Mégiscsak segíts nekem:
sóhajtsak érted: „Édes Istenem”?
S kérjem kegyét? (Meg-megbántottad őt)
Vagy épp nevessem ki a temetőt
hisz úgyse bír csinálni mást veled
mint elfogadni tárgy-lett testedet
majd széjjelrágni úgy hogy nem marad
belőled csak csont s egypár szőr-pamat? –
Most majd búcsúztatnak szónoklatok
ha hallgatod röhögsz rajtuk nagyot:
(Élőként így kevés értő dicsért
hogy meghaltál dicsérnek mindenért –)
Bennem megint űrebbé vált az űr
kegyetlen fájás fáj kegyetlenül:
száz- és százezren birkóztak vele
akadt-e már a sok-sok némelye
ki elfogadta azt hogy van hogy élt
s egyszercsak nincs nincs – végleg végetért? –
Hősködni hogy „Legvégső percemig!”
hogy „Míg erőmből egy betű telik!”
Ó nem! – Hisz épp elég nagy hősködés
hogy tudván mind nem vágsz magadba kést
csak vársz s teszed híven amit a nap
szeszélye zord napiparancsba ad –
Barátom Jóbarátom merre jársz?
Szájam körül mélyebbé nőtt a ránc
még gyakrabban tűnődőm el: mi ez?
miért e tarka cécó és mihez?

                                                         (Szemközt vele. 1991. p. 86-87.)

              Tanár Úr, Tibor, küldjetek valamit… Valami silány, olcsó jelet. Az se lenne baj ám, ha Galsai küldené. Akkor legalább röhögnénk egyet. Mert ha Galsai küldené. azon bizonnyal röhögni kellene. S az bizony ránk férne most. A sírás helyett.