Különvélemény 5. Előző oldal
Tüskés hiúságának ékes bizonyítéka számomra az is, amit csak a kötetből tudtam meg, hogy 2008-ban érettségi tétel lett a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában (ahol a róla szóló kötet írója most igazgató), s ő maga, harmadik személyben beszélve készítette fel a diákokat… magáról/magából. Ha Várkonyi Nándorról, Csorbáról, Martyn Ferencről, Weöresről, ne adj’ Isten Bertókról készíti fel a diákokat, az rendben van. De magáról?… Én tudom, ha valami néha nem tetszett Tüskés viselkedésében Csorbának (vagy – gondolom – Bertóknak), akkor ez a magát mindenek fölé helyező attitűd, nagyképűség volt az. De Csorba emiatt nem érezte magát feszélyezve soha, nagyon egyszerűen, egy-két mondattal elintézte a hasonló jellemhibákat, csakúgy, mint mások esetében is.
Éppen a fentieket olvasva fogalmazom meg negyedik és talán legfontosabb különvéleményemet a kötettel és annak alanyával kapcsolatban.
Tüskés a kétségkívül kitűnő fogalmazási képessége miatt előszeretettel gondolta magát szépírónak, írónak. Sőt, megkockáztatom, azt gondolta, hogy mivel olyan jól megismerte kora legnagyobb alkotóit Nagy Lászlótól Pilinszkyig, Weörestől Csorbáig, Rónay Györgyig, Illyésig, hogy (valóban) kitűnő könyveket, tanulmányokat, esszéket írt róluk, már maga is egyenrangúvá vált velük: ő is író, költő lett. Sajnos, ezt a hitét Fodor is erősítette, mikor, mint már említettem, állandóan az egekig magasztalta szépírói képességeit (is). És sajnos, ezt erősíti Bartusz-Dobosi több megállapítása is. Például amikor a kötet 91. oldalán a Vallomás a városról című Tüskés kötetről így ír: „Tüskés Tibor irodalomtörténész, szociográfus, esszéista, de közben mindvégig poéta is volt egyszemélyben. Széles spektrumon mozgó lírai metaforákon keresztül festette meg az általa felfedezett tájat.” Nos erről a mondatról jutott eszembe, olvastam én más véleményt is a kis kötetről…
Egy-egy új könyv bemutatása hagyomány az írótársadalomban. A friss, még „ropogós” kötet megjelenése után a nagyközönségnek egy vagy több író-olvasó találkozón, beszélgetésen ajánlották (divatos szóval „promotálták”) régebben is az alkotók az új műveiket, akárcsak mostanában. A szerzővel ilyenkor általában vele egyenrangú, vagy a szerzőnél „magasabban jegyzett” személy is beszélgetett a műről. Tüskés, aki 1970-ben már túl volt a „kirúgatásán”, Csorbát kérte meg, vezetné be, nyitná meg a Vallomás a városról című kötetének és a könyv képeinek bemutatóját. A könyvet Martyn Ferenc illusztrálta, akiről köztudott volt, hogy Csorbának is és Tüskésnek is barátja volt, s egyben mindkettejük mesterének, példaképnek is vallotta a festőt. (Csorba négy verset is írt Martynhoz/ról, és 1974-ben egy köszöntőt a Kortársba, Martyn 75. születésnapjára, de Tüskés is több írást jelentetett meg Pécs kitűnő festőjéről.) Csorba természetesen igent mondott Tüskés kérésére, hiszen nem csak róla, hanem egy Tüskésnél sokkal jelentősebb alkotótársról, Martyn Ferencről is szó volt.
Legnagyobb örömömre Csorba könyvtárának feldolgozása közben kezembe került a Vallomás a városról c. kötet Tüskés által Csorbának dedikált példánya. A költő ebből a kötetből készült fel a bemutatóra, s nagyon alapos ember lévén a bemutatón felolvasott szöveget tartalmazó gépiratot is megőrizte, úgy, hogy betette a könyvbe. Ezt szkenneltem, s egy Picasa albumban elérhetővé tettem az interneten. Nem is kell hosszasan elemezgetni, két idézetből is nyilvánvalóvá válhat, hogy Csorba miként súlypontozta a kötet két alkotóját. Tüskésről ezt írja:
„Mit írt Tüskés Tibor, miféle könyv a Vallomás a városról? Műfaja alighanem meghatározhatatlan. Igénye és megfogalmazása okvetlenül szépirodalmi. Viszont nem »fiction« az angol műfaji kifejezéssel élve, nem a képzelet szülte ezeket az írásokat, hanem a valóság. Igen sok és igen tanulságos információs anyag rejlik bennük. Aki elolvassa őket, tömérdek ismeretet szerezhet Pécsről térben és időben. Csak néhány cím a könyvből: »Széchenyi tér«, Babits Mihály nyomában« »Egy nap az iskolában«, »Szobrok«, »A jövő városa – a város jövője«.
Hát akkor városszociográfia? bedekker? esszé-sorozat? Igen! Ez is, az is, amaz is. És amennyiben szépirodalom, annyiban líra és epika együtt.
De nyilván fölösleges az efféle szőrszálhasogató elmélkedés. Érjük be azzal, hogy olvasmány: szép, értékes, megragadó olvasmány. Olyan, ami hitelével, hitével, őszinteségével, érzelmi gazdagságával hatása alá tudja keríteni az olvasót, meg tudja vele szerettetni Pécset, így hát a legjobb értelemben vett idegenforgalmi propaganda is.”
Akinek van füle a hallásra, az érti, miről szól ez a szöveg. … irodalmi propaganda… Ha valaki bizonytalan lenne, annak ott a kézzel írt Csorba megjegyzés a 2. oldal margóján: „Ahol szociográfia, ott jó, ahol szépirod. ott rossz!”
Ugyanilyen egyértelmű (nem csak a margón!) Csorba a második oldalon, amikor Martynt dicséri:
„És a rajzok? Szeretném mindjárt azzal kezdeni, hogy nem örülök a címlap versójára írt szövegnek: »Martyn Ferenc illusztrációival«. Kevesen gondolnak rá, hogy az »illusztráció« szó latin eredetijében megvilágítást, megmagyarázást jelent, tulajdonképpen tehát járulékos, ennél-fogva kissé másodlagos jellegű. Tudom, hogy a könyveknél régi és megszokott gyakorlat a szöveg melletti képanyagot illusztrációnak nevezni. Én ezt általában nem tartom helyesnek – kivéve, ha önmagukban meg nem álló képekről van szó – de még kevésbé helyeslem ebben a könyvben. Martyn Ferenc rajzai a maguk módján éppúgy vallanak a városról, mint Tüskés Tibor írásai. Nyilván nem olyan eszközökkel, de hasonló mélységgel adják az élményt.
Martyn Ferenc évtizedek óta és csodálatosan ismeri Pécset, a várost, a város lelkét, a régiét és a maiét egyaránt. Grafikái a könyvben megható és meghökkentő lényegábrázolások. E szigorú, nagy művész ezúttal nem képes megmaradni a rá egyébként jellemző kemény és szűkszavú kifejezésmódnál. Gyöngéddé válik, elérzékenyül, amikor a város egy-egy intim, sajátos zugát, részletét papírra veti. Mennyi melegség, szeretet, finom megértés, itt-ott részvét bujkál képein. Valamennyin tetten érhetjük a páratlan azonosulni tudás és beleérző képesség nyomait.
Egy várost nemcsak új épületei, intézményei, gyárai, s egyéb létesítményei fejlesztenek, visznek előre és emelnek magasabbra. Azok az értékes szellemi alkotások is, melyek falai között létre jönnek. Én azt hiszem, ezúttal ilyesmiről van szó. Tüskés Tibor és Martyn Ferenc könyve [kiemelés tőlem – P. L.] többé, gazdagabbá teszi e várost, hűségre, önérzetre, közösségi érzésre, történelmi látásra, szépérzékre, egészséges, lokálpatriotizmusra – és sorolhatnám még mi mindenre serkent és nevel. Úgy pécsi polgárságra, hogy egyúttal az ország és a világ polgárságára is.”
Megint nem kívánom alaposabban elemezni a szöveget, aki akarja, az érti, miről van itt szó. Különösen akkor, amikor Csorba azt írja: „Tüskés Tibor és Martyn Ferenc könyve…” A világ rendje helyreállt: a művész művész, a szociográfus szociográfus. Egyik sem alábbvaló a másiknál, de mindenki a helyére kerül. De mennyire bánthatta ez Tüskést, aki nyilván megérezte ezt a nagyon pontos és kemény distinkciót! Nyilván komoly rést ütött önérzetén, komoly tüske volt ez számára. Számára, aki addig csak maga osztogatta a tüskéket másnak…
Gondolom, Csorba kicsit meg is bánta elhatározását,hogy beszél a kötetről és írójáról, mert azt hiszem, nehezére eshetett elolvasni a könyvet. Miért? Csorba a könyv olvasása közben, szokása szerint, a margóra írta jegyzeteit. Sőt, osztályozta is az egyes kisesszéket, cikkeket. Úgy, ahogy például – ezt sokszor emlegette ő is, kortársai is – az ő verseit is „leosztályozta” Weöres. Csorbának a kötet írásaira adott osztályzatai (2-3 között általában) lehangoló képet mutatnak az egész kötetről is. De van például olyan írás a kötetben, amelyiknek a végére azt írta a költő: „újságcikk”. És le sem osztályozta… Néhány oldalt szkenneltem a Vallomásokból, s Picasa-albumot készítettem a képekből. (Az album megtekinthető itt.) Szerintem érdemes nézegetni a Csorba-megjegyzéseket, jegyeket. Egyértelműen kiderül belőlük, miért írta a bevezető margójára azt a bizonyos megjegyzést: „… ahol szépirod., ott rossz.” A margóra írt jegyzetek világossá teszik, hogy hol és mi nem tetszett Csorbának: mindaz, ami a kötetben „szépirod.” volt. Bartusz-Dobos több részletet idéz a Vallomás kisesszéiből, az egyik idézet után írta például azt a dicséretet, amelyet már fentebb citáltam, s amely engem kritikára késztetett: „Tüskés Tibor […] poéta is volt egyszemélyben.” (p. 91.) Nos, az a részlet, amelyiknek kapcsán Bartusz-Dobosi poétának nevezte Tüskést, a kötet utolsó esszéjének – Az éjszaka fényei – utolsó bekezdése. Mit írt ez alá Csorba? „Szépirod. De milyen szép!” És az osztályzat: 2 (kettes). Vagy például Bartusz-Dobosi elismerőleg idéz a kötet első esszéjéből, a címadóból is. Ennek a végén a következő Csorba osztályzatot találjuk: 2 (kettes). És lehet csemegézni tovább Csorba megjegyzéseiből a kis albumban, nem részletezem tovább, akit érdekel, nézegesse. (Megjegyzem, a Csorba-féle értékelések egy – kisebb – részét szkenneltem csak be, azoknál jóval több – hasonló – akad a kötetben. És kevés dicséret…) Hát nem tudom, kinek az értékítéletét fogadjam el: Bartusz-Dobosiét, vagy Csorbáét? Én készségesen elhiszem, amit Várkonyi írt kortársáról, Csorbáról: „De ha megszólalt, kitűnt, hogy kész véleménye van mindenről, ítélete óhatatlanul telibe talált, kritikája pedig bölcs vala. Lehet, hogy belsőleg sokat vívódott, szellemileg azonban – máig tartom – a leghiggadtabb, kiegyensúlyozottabb volt közülünk, ellentétben az én minduntalan elgaloppozó természetemmel.” (Várkonyi Nándor: Pergő évek. – Bp. : Magvető, 1976. In: Csorba Győző emléke / szerk. Tüskés Tibor. – Pécs : Pro Pannonia, 2003. – p. 21.) Ennek fényében, úgy érzem, nyugodtan tehetem le szerény voksomat Csorba ítélete mellé, Bartusz-Dobosi ellenében. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom: Tüskés nem volt szépíró.
Különvélemény 6.
Még egy dolgot szeretnék tisztázni Csorba és Tüskés kapcsolatáról, nem kisebbítve, sőt, egyáltalán nem is minősítve Tüskés Tibor szerkesztői, irodalomtörténészi, tanári, könyvtárosi kvalitásait. Csupán árnyalni, finomítani szeretném a róla kialakított képet.
Elgondolkozhatunk azon, ha olyan felemás volt a viszony alkotó és kritikusa között, akkor miért írt mégis olyan sokat Tüskés Csorbáról?
Viszonylag egyszerű a válasz: Tüskés pontosan tudta, mennyit ér, milyen minőségű Csorba költészete. Tehát írt és beszélt Csorbáról sokat és sokszor, mert Csorba megérdemelte, hogy írjon és beszéljen róla egy olyan tehetséges és értő kritikus, mint Tüskés. Mondhatjuk: sokszor egymásra talált alkotó és értelmezője. Elég talán Tüskés két írását kiemelni a sok Csorbáról szóló közül: a költő Szemközt vele című kötetének kritikáját („Befelé hull a vérem” Csorba Győző: Szemközt vele. Jelenkor, 1991 11. sz. és Csorba Győző emléke. p. 214-218.) és Március c. versének elemzését (Csorba Győző: Március. Jelenkor 1973. 10. és Csorba Győző emléke p. 58-64.) Aki olyan mélyen érti írásai alanyát, a költőt, hogy pályájának kezdetétől a lezárásáig szinte azonosul vele, az csak írjon is sokat róla.
De az „árnyalt” válasz ennél azért bonyolultabb, hiszen Tüskés azért írt olyan sokat Csorbáról, mert életműve ebből a költészetből, és általában a költők, művészek alkotásaiból építkezett, azokon alapult. Tüskés, mint a róla szóló kötetből is kiderül, könnyen barátkozó, jó társalgó, mások bizalmát könnyen elnyerő ember volt. Ezeket az adottságait szerkesztőként használta is, fontos volt számára, hogy a legjobb írókat, költőket, szerzőket megnyerje, folyóirata alkotótáborában tudhassa. Valóságos kapcsolati hálót alakított ki az évek során, s aztán akinek a bizalmát élvezte, arról írt is. Mondhatjuk, kihasználta kapcsolatait arra, hogy a saját imázsát, „írói” karrierjét is építse a nagy és híres barátokról írt kritikákkal, tanulmányokkal, később a rövidebb írásokból összeállított kötetekkel, vagy végül a szerzők monográfiáját is elkészítve.
Csorba, mivel „kéznél volt”, kiemelt helyen szerepelt Tüskés „étlapján”, aki a Csorba kötetek majdnem mindegyikéről és Csorba fordítói munkásságáról is írt kisebb-nagyobb kritikát, tanulmányt. Aztán, mint más esetekben, az írásokból kötetek készültek. Tüskés, mint a kritikusok szinte mindegyike, a szerzők, esetünkben „Csorba hátán”, azok „farvizén”, „szélárnyékában” igyekezett a parnasszusi felhők közé, vagyis nem alkotóként, a szó pontos jelentése szerint, hanem kritikusként, értelmezőként.
Az irodalomtörténész-kritikus különösen Csorba halála után fordult megint erősen az életmű felé. Mint az a róla szóló könyvből is kiderül, Tüskés Tibor Csorba halála után a költőről több kötetet jelentetett meg, mint életében, azok közé értve a Tüskés szerkesztette Csorba versesköteteket is: Ritmus, rend, zene, 1981; Egy eltűnt pécsi utcára, 1991. Ennek oka is egyszerű. Tüskés a költő halála után kiadott köteteknek jobbára szerkesztője, összeállítója volt, akár úgy, mint a kötetbe szerkesztett anyag írója (előző tanulmányai, kritikái összeválogatása, pl. Az utolsó évszak, 1997), akár úgy, mint mások írásainak válogatója, szerkesztője (pl. Csorba Győző, a fordító, 1998, Csorba Győző emléke, 2003, Vallomások, interjúk, nyilatkozatok, 2001. Ezek közé a „szerkesztett” kötetek közé számíthatjuk a Magyar költészet kincsestára sorozatban 1997-ben megjelent Csorba Győző válogatott versei c. kötetet is, amit szintén Tüskés állított össze, s természetesen ebben az esetben is „hozott anyagból”, Csorba vereseiből. (Megjegyzem, a Digitális Irodalmi Akadémia számára lektorálva a kötetet, több betűhibát, s egy komolyabb, bántó szövegkihagyást is találtam abban. Amikor ezeket szóvá tettem, Tüskés a kiadó és a nyomda hibájára hivatkozott, mondván, ő az utolsó levonatot – valamilyen határidőcsúszás miatt – már nem láthatta.)
Ezeknek a válogatásoknak az összeállításánál Tüskésnek több szempontból is könnyű helyzete volt: mások vagy a saját írásait kellett „csak” újragépelni (a pályaképből is tudjuk, Tüskés „nem tanulta meg” a számítógépet), kötetté összeállítani, továbbá segítségére volt neki munkájában Bertók László hihetetlenül alapos Csorba bibliográfiája (Csorba Győző. Bibliográfia, 1993.), vagy például én is segítettem neki a szerkesztésben (Vallomások…), egészen apró részletekben is a „keze alá dolgoztam”. (Szívesen, mert sokat tanultam tőle!)
Csöppet sem kicsinyítve tehát „gyűjtői” tevékenységének értékét, az azért elmondható, hogy ezeknek a köteteknek az összeállítása nem okozott igazán nagy gondot sem a szerkesztő-könyvtáros, sem az irodalomtörténész Tüskésnek.
Van még egy tényező is, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni: Csorba ezeknek a köteteknek az összeállításakor már nem élt. Tüskés végre nyugodtan, felszabadultan mondhatta, írhatta tanácsait, kritikáit, emlékeit: nem érezte magán Csorba szúrós tekintetét, sőt, nem sokkal később már
Fodor András tanácsait sem kellett kikérnie, nem kellett tartania attól, hogy valamit rosszul mond, pontatlanul idéz. Csorba és Fodor András halálával tulajdonképpen utolsó igazi, „kanonizált” értői, igazolói, kritikusai is eltűntek. Tüskés lett egyedül az az ember, aki nem csak hallomásból ismerte a nagyokat, hanem – oly sokszor emlegetett története egyik „főhőseként” – kezet is fogott velük. Csorba és Fodor halála, mondhatjuk így is, a felszabadulást hozta meg Tüskés számára: az „ősidők” egyetlen tanújává léphetett elő, végre első számú szereplővé lett Pécs – és Somogy – művészeti életében, akinek szavát immár senki nem kérdőjelezhette meg. Tüskés átvette Csorba és Fodor szerepét, hiúságát már semmilyen felhő nem zavarhatta, eljutott oda, ahova szeretett volna jutni: nem csak első, de egyeduralkodó is lett a baranyai-somogyi irodalmi-művészeti életben. Legalábbis ő így gondolta, értelmezte magát. (És Bartusz-Dobosi is őt.)
Akinek még szava lehetett művészeti berkekben, pl. Csordás Gábor, (előbb a Jelenkor folyóirat, később a Jelenkor Kiadó szerkesztője), azzal Tüskés „pörben és haragban” volt élete végéig. Nem utolsósorban azért, mert Csordás semmibe vette Tüskés addigi tevékenységét, nem kérte ki véleményét, nem kért tőle írást a lapba. Ez pedig Tüskés egójának, hiúságának súlyos megsértése volt, lett is belőle perpatvar… (Más kérdés, hogy Tüskésnek ebben az esetben mennyire volt igaza.)
És volt még persze Bertók László, egy másik, mostanra már tényleg egyeduralkodó „utolsó bölény”, akivel Tüskés, hiszen Bertók ellent tudott és mert állni egyeduralkodói törekvésének, meg talán azért is, mert Bertók máig főmunkatársa a Tüskés által annyira kritizált Jelenkornak, nem is volt jóban. Bertókhoz szintén eljártam megbeszélésekre az általam összeállított levelezéskötetek kéziratainak véleményezése és Csorba Bertók által szerkesztett Hátrahagyott versek című kötetének gépelése, számítógépbe írása, válogatása kapcsán. Jól emlékszem, egy-két eseményről nem egyformán nyilatkozott a két szemtanú. Szerencsés voltam, hogy választhattam két vélemény, lehetőség közül…
Végső különvélemény, avagy Összegzés
Olyan emberről szól Bartusz-Dobosi könyve, aki nehezen viselte a vele szemben más véleményen állókat. Hiú, kemény, magát mindenki fölé helyező, mindig a végső szót kimondani szerető emberről, aki minden társaság középpontja szeretett volna lenni… Ezeket a szavakat Tüskésről, Csorbáról, Bertókról és más szereplőkről egyaránt írhattam volna (írtam), vagy használhattam volna (használtam). (Hasonló szavakat használt jellemzésükre Bartusz-Dobosi is…) Ez természetes is, hiszen vajon művész-e az, aki nem így gondolkodik-viselkedik? Szerintem nem, nincs is ezzel semmi baj, a művészek hiú, rátarti, büszke emberek: én megváltom a világot, az emberiséget, én, csakis én tudom kimondani, megfesteni, hangokba foglalni, szoborba önteni a világ, az emberiség lényegét… Hát akkor mi a baj?
Életében is, most ebben az általam olvasott kötetben is, többször hangoztatták barátai, pártfogoltjai, hogy Tüskés poéta, művész, s ő maga is szívesen tetszelgett a szépíró szerepében. Pedig nem volt az, akkor sem, ha a Csorba sírjától nem messze nyugvó Tüskés-hamvak fölött levő márványba babérkoszorút véstek… Tüskés „csak” irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus, tanár, szociográfus volt. Tegyük hozzá azonnal: mindegyikből a legkiválóbb. Életműve sok „művészénél” többet érhet és használhat a köz számára, de ő maga ettől még nem lesz sem művész, sem poéta. De nem lesz semmivel kevesebb sem, mint azok. Csak más. A színházi életből vett hasonlattal élve elmondhatjuk, hogy a könyvben bemutatott sok alakra illik az auktor szó, de Tüskésre talán ennek egy betűhiányos változata inkább használható: aktor… Aktor, aki az auktorokból élt… Nem feledem: az aktor lehet kongeniális előadója, értelmezője az auktornak, mint sir Laurence Olivier Shakespeare alakjainak. De azt is gondolom, hogy amíg a szereplő nem ír maga is a szerzőhöz hasonló színvonalú darabot, addig nem nevezhető drámaírónak. Ahogy a kritikus sem költőnek.
Azért is írtam ezt a kritika-félét, hogy ezt próbáljam bizonyítani.
Tüskés Tibor jó ember volt. Tüskés Tibornak voltak hibái. A Tüskésről szóló kötet kiváló, de a kötetnek is vannak hiányosságai. A két állítás sem a kötet tárgyával, sem a kötettel kapcsolatban nem zárja ki egymást. Szerintem minden jó embernek és minden jó kötetnek is vannak hibái, gyengéi. Ezért most azzal fejezem be az írást: Tibor, kérlek, bocsásd meg nekem ezt a tüskés kritikát. Ott, valahol a magasban, már biztosan élesebben és messzebbre látsz, könnyű lesz a megbocsájtás. Megbocsájtani csak itt a földön nehéz… (Azért bízom abban, hogy talán a kiváló Bartusz-Dobosi is megbocsájt nekem.)
Epilógus
Meg kell jegyeznem még azt, hogy – bár nem szerepel a kötetben – Csorba is dedikált verset Tüskésnek. Én most közlöm itt ezt a verset, bizonyítandó, hogyha barátság nem is, de szoros kapcsolat volt a költő és monográfusa között. (A vers címe egyben az 1981-ben megjelent Csorba-kötet – A világ küszöbei – címe lett! A vers itt olvasható. )
