Egy furcsa könyvről

          Megszakítottam a Csorba-könyvtár katalogozálását egy időre. Miért? Már tavaly megjelent Fodor András és Tüskés Tibor levelezésének harmadik kötete. Most azt gondoltam, végre elolvasom, vajon mit írtak Csorbáról ők ketten. A pesti költő régebben megjelent másik két levelezéskötetét én szerkesztettem. Az egyik kötet Fodor András és Takáts Gyula, Kaposvár költőjének levelezését dolgozta fel, a másikban pedig Fodor András és Csorba Győző pécsi költő levelezése volt olvasható. Fodor Csorbával való kapcsolatáról sok dolgot megtudtam a két kötet összeállítása során. Tudtam, hogy a pesti költő mérhetetlen haragra gyúlt és szomorúságot érzett, amikor Csorba 1985-ben Kossuth-díjat kapott. Azért volt mérges, és azért szomorodott el, mert a díjat nem az őáltala – abszolút érthető módon – favorizált kaposvári Takáts Gyula kapta. Csúnya dolgokat írt-mondott Csorbáról. Mégis megértettem: egy olyan lelki alkatú ember, mint Fodor, nem nézhette jó szemmel, hogy szeretett Takáts Gyulája és Kaposvárja hátrébb csússzon, mint Pécs. Meg aztán a pécsi és a pesti alkotó között a kapcsolat valamennyire rendeződött, és útjaik nem keresztezték egymást később. Mikor a "pest-kaposvári" kötet bemutatóján a Megyei Könyvtárban Kaposváron Szirtes Gábor kiadóigazgató váratlanul megkérdezte tőlem, mit gondoltam, mikor Fodor Takátshoz írt Csorba-ellenes "kirohanását" olvastam a levelekben, nem tudtam mást mondani: semmi különöset. Munkám volt, mégpedig a levelezés közzététele, egyszerűen mint egy szerkesztő dolgoztam. Leírtam a levelek szövegét és jegyzeteltem, s az egész affért két város, Pécs és Kaposvár rivalizálásaként, és az egyik oldalra elkötelezett költő "lelkének túlcsordulásaként" fogtam fel, amit, szerintem a pesti költő aztán igyekezett is valamennyire korrigálni. De most, a két grafomán író levelezésének harmadik kötete minden jóízlésen túlment. A pécsi író-szerkesztő olyant tett, amit nem kellett volna: holtában jól meggyalázta-alázta Csorbát. A költő elleni kirohanásainak – mert több is volt a kötetben – nem történeti értéke, hanem becsületsértő jellege van. Mostanában úgy hívják az ilyesmit: karaktergyilkosság. Mi is az? "A karaktergyilkosság a fekete PR legismertebb és legtöbbet alkalmazott eszköze: személyeskedés, imázs-rombolás, illetve egy alternatív ellenimázs felépítése. Leszűkíthető arra, hogy nem a politikus cselekvésére és szándékaira, üzeneteire, hanem jellemére koncentrál, s ezt igyekszik karikírozni, kiforgatni és lejáratni." (http://www.meltanyossag.hu/node/587 ) Nem kell mást tenni, csak az idézetben a "politikus" szó helyére "költő"-t kell behelyettesíteni. Tüskés pontosan ezt tette a levelezésben: nem Csorba cselekvésére, szándékaira, üzeneteire (műveire), hanem jellemére koncentrált, s azt igyekezett kiforgatni, karikírozni … és ezzel Csorbát lejáratni. Fodor "érthető", magyarázható  módon "húzott" Kaposvár és Takáts Gyula felé. Tüskés cselekedete viszont egyszerű sértődöttségből és hiúságból fakad. Nem válaszolok tételesen mindenféle jellem(karakter)gyilkosságára. Bornemissza Péter szavai kívánkoznak ide, de nem írom le őket, mert mint kritikus Tüskés nem érdemli meg az ilyen szavakat. És én nem akarok magam is karaktergyilkosságba keveredni. Csak néhány példát ragadok ki a levelezésből illusztrálásképpen. Azt fejtegeti pl. Tüskés egy helyen, hogy Csorba – úgymond – megalázta őt, mert betegségre hivatkozva nem ment el Tüskés  egy estjére, Göncz Árpád valamikor azidőben tett pécsi fogadásán viszont ott volt… Nem idézem, miket ír Tüskés, mint "sértett", "megalázott" ember erről az ügyről két levélben is. (315. és 317. levél) Nem írom le, mert a szerzőjét minősíti inkább, mint azt, akiről szól. És én, talán kegyeleti okokból, Fodor András válaszlevelének (316. levél) idevágó részletét sem közöltem volna. Nem azért, mert Csorbára rossz fényt vet, s abban a részletben is  karaktergyilkos mondat van (a jellemre koncentrál), hanem azért, mert Fodorra vet rossz fényt. Bár Fodor lobbanékony természete közismert, oly sokakat megsértett (Rab Zsuzsától az egyszerűen szarkomámnak nevezett szerkesztőig….) naplói közreadásával, hogy eggyel több vagy kevesebb sértés nála már nem számít… De Tüskés más. Az ő sértődése abszolút igaztalan és hiúságból ered. Elég csak az említett két levelet és a közbeékelődő Fodor-választ elolvasni, hogy érthető legyen, miféle sértettségről van szó. Fájlalom, hogy éppen Tüskés az, aki tisztességtelen Csorbával szemben. Illetve a háta mögött. Mert szemben – nyilván nem véletlenül – minden alkalmat megragadott, hogy Csorbáról írjon. Dicsérően. És Tüskés nem utasította vissza azt sem, amikor – nyilván nem tudva arról, miféle "háttérmunkát" végez  – maga Csorba kérte meg őt arra, hogy írjon kritikákat munkáiról. Hiszen Tüskés jótollú kritikus volt, a kritika pedig, Csorba "hátán lovagolva", neki hírnevet szerzett. Nem érthető Tüskés dühödt kirohanása már csak azért sem, mert az 1990. július 5.-ei keltezésű levele után, melyben Csorba betegségét "kétségbe" vonta, kétszínűnek mutatva be őt, három hónappal később már így ír Fodornak egy pécsi írószövetségi ülésről szóló levelében: "Különösképpen Csorba Győző kelt védelmemre, aki fél-holtan jött el a gyűlésre, rettenetesen sápadt, a lépcsőn jóformán úgy vezették föl, s hosszan ecsetelte, támasztotta alá mondanivalóm igazát." (321. levél, p. 357.) Ha három hónappal az inkriminált Göncz látogatás után Tüskés így írja le Csorba állapotát, akkor miért hihetnők azt, hogy három hónappal előbb Csorba "lenézte" Tüskést, mert nem ment el az estjére. Melyik az igazi Csorba? És melyik az igazi Tüskés? Tüskés, aki "kirohan", vagy Tüskés, aki dicsér? Vagy attól függ az ő viselkedése, őt dicsérik-e, vagy éppen nem jót, de legalábbis olyat mondanak róla, ami neki nem tetszik? Én nagyon jól emlékszem arra, hogy mi történt Csorbával akkortájt, amikor az az ominózus Göncz látogatás volt. Csorba súlyos beteg volt már akkor. Mégsem akart megsérteni senkit, nem akart visszautasítani senkit. Az utolsó pillanatig gondolkodott azon, hova menjen, milyen felkérést fogdjon el: mit mond az orvosa, mehet-e, és egyáltalán, hogyan érzi ő maga: képes lesz-e valahol megjelenni. Én vittem Csorbát mindenhová az általa nekünk ajándékozott Wartburgon, mert utazni már nem tudott. Legtöbbször orvoshoz vittem, mert legtöbbet oda kellett neki járni. És valóban: támogattam mindenhová. Mert menni is alig tudott. Teljesen gyenge volt, lelkileg is, nem csak fizikailag. Ebben a korszakában már szinte mindig elsírta magát, amikor valaki szépen, kedvesen szólt hozzá. Mindenkit szeretett, mindenkit békíteni akart, senkit nem lehetett szidni előtte: "Ne bántsd, nem olyan rossz ember az.", mondta, ha bárkit előtte egy szóval is bántottak. Bizony, még Csordás Gábort is védte, kit egy kicsit ő indított el a pályán is, pedig Csordás Jelenkor-szerkesztési elveivel nem értett egyet.) És bizony, Tüskést is megvédte – Tüskés levele szerint is – azt a Tüskést, aki három hónappal előbb olyan csúnyán megsértette. Most én leszek intimpista kicsit, hogy megvilágítsam, milyen állapotban volt Csorba: egyik szókimondó kisunokája (a gyerekek mind szókimondók) elfutott mellette, s csak úgy, foghegyről odavetette: "Viki papa, töröld meg az orrodat, mert folyik a …"  Ilyen állapotban mit tegyen egy "hiú" ember? Hol, ki előtt és milyen kísérettel jelenjen meg? Sok telefont kapott Göncz látogatása előtt, még személyes "kérő" is akadt: "Győző, Győző bácsi, Csorba úr, nem teheti meg, hogy nem jön oda, amikor Göncz itt lesz". Csorba szabadkozott, nem akart menni az Istennek sem. Azán a sokadik kérésre végül mégis azt mondta, megpróbálja. Mert kötelességtudó volt, s amikor azt mondták neki, a várost kell méltón képviselni azzal, hogy ő is megjelenik, hát ment. Illetve vittem. A Wartburggal. És támogattam a lépcsőkön. De kötelességtudó volt, mondom, elment. Margitka a felesége bement vele a fogadásra, hogy bent is segíthessen neki. Csorba nem ivott (egészségesen sem, nem bírta az alkoholt), enni alig tudott, hát így végigkínlódta a fogadást, aztán hazatámogattuk. Nos, sértettségében, hiúságában ezt a Csorbát alázza meg Tüskés. De milyen csúnyán… Micsoda alattomos utalást tesz egy bizonyos "egynyári virágra", akkor, amikor pedig Csorba már ilyen állapotban volt. Ugyanakkor a saját válására, házassági válságára vonatkozó részeket természetesen kipontozza a levelekben. Teljes joggal, jegyzem meg. De akkor talán mást sem kellett volna besározni…  
Tüskés tanár úr maga is leírta, elmondta, a levelezés bizalmi műfaj. Négyszemközti. És az ember a bizalmas beszélgetéseit, az azok közben elhangzott bizalmas közléseket nem teregeti ki. Hiszen, ha azok a közlések mindenkinek szólnának, akkor versben, prózában mondaná el azokat a költő, író. Tüskés és Fodor beszélt egymással, amiről akart,  írtak egymásnak, amit akartak, de minek kell azt nyilvánosságra hozni? Ez nem irodalomtörténet, hanem – ismétlem – intimpistáskodás. Gépbe írtam, szerkesztettem, összeállítottam több levelezéskötetet, ezernél több jegyzetet készítettem, pár esetben persze hibáztam, tévedtem, de akkor is véletlenül. Én igyekeztem javítani "magamat" akár úgy is, hogy fűhöz-fához-Tüskéshez mentem a kérdéseimmel: segíts, mert nem akarok hülyeséget csinálni-írni! És azán javítottam, ami rosszul tudtam, elhamarkodtam, rosszul írtam. De Tüskés tudatosan tett olyasmit ezzel a levelezéskötettel (egyes részleteivel) amit tett: besározott másokat, s ami talán ennél is rosszabb, a sárdobálás közben magára is kent sokat. A saját imidzsét rombolta kicsinyes vádaskodásaival. Pedig neki – kéretlenül is – javasolták, hogy ne törekedjen "teljességre", hagyjon ki részeket… Nem hiszem, hogy jól cselekedett, amikor mindent megjelentetett: nem csak Csorbával, bárkivel, bármelyik megrágalmazottal szemben sem lett volna szabad így eljárni. A levelek azonnali reagálásokat, hirtelen indulatokat tükröznek. Egy embernek, egy barátnak, egy levelezőtársnak szólnak. A levelek, ha úgy tetszik, levéltitkokat tartalmaznak. Én nem tudom, jó volt-e, hogy Tüskés – még mindig az akkori vélt vagy valós sértettség dühét cipelve – nyilvánossá tette ezeket a "kirohanásait". Akár Csorbával, akár másokkal kapcsolatban. Szerintem nagyon helytelenül cselekedett. 
        Ami a levelekben Csorba Kossuth-díjával kapcsolatban elhangzik, az is inszinuáció. De nem akarok vele részletesen foglalkozni. Ki és mikor érdemel meg egy díjat: szubjektív dolog. Akkor és ott, 1985-ben, Csorbának adták. Csorba maga írta meg, és tudom, hogy így volt: több időt töltött Rómában életében, mint Pesten. Nem futkosott a díja után. Maga csitítgatta például Bertha Bulcsut, ne foglalkozzon a díjakkal. (Bertha sok levelében írta, Csorba kitüntetést érdemelne.) Csorba nem járt pesti szerkesztőségekbe. (Fél karja miatt nehéz volt számára az  utazás, étkezés.) Nem tukmálta senkire a verseit, tudom, igaza volt akkor is, amikor azt mondta: tőle KÉRNI szoktak verset. Még akkor is igaz volt, ha Fodor András ezt másképpen látta. Takáts Gyulának, amint hallom, még albérlete is volt Pesten, s tudom a levelezéséből, hogy hányszor járt a fővárosban, megjelenéseit intézni… Csorba nem. (Megjegyzem, Tüskés Takátsba is jó nagyokat rugdos a kötet végefelé, amikor úgy véli, Takáts jóval erősebben beleszól a Somogy szerkesztési ügyeibe, mint azt ő jónak tartaná. Sőt, ellenpéldaként akkor meg éppen Csorbát emlegeti…) De vissza a Kossuth-díjhoz: idézem Csorba Berthának írt levelét és egy jegyzetét (in: Bertha Bulcsu és Csorba Győző levelezése. – Pécs : Pro Pannonia, 1998.)

     ."Mi csak vagyunk. Iparkodom írni, de nehezen megy. Rossz a közérzetem. Mintha a K.-díj6 inkább gyűlöletet, mint szeretetet ébresztett volna. Pedig – Isten látja a lelkemet – a kisujjam sem mozdítottam érte, nem nyüzsögtem, nem ajánlottam magam, nem mondtam rosszat senkiről. Dehát mi emberek (vagy magyarok?) már nem bírunk megváltozni. 
      6. Kossuth-díj. Sok keserűséget okozott Csorbának a levélben vázolt helyzet, sokat panaszkodott a féltékenységre és az irigységre, amit a díj átadása után tapasztalt."  

      És ez így igaz. Állíthatom ezt én, aki 23 évig voltam családtag Csorbáéknál. 1972-től 1995-ig, a költő haláláig. Sok dolgot lehet mondani Csorba jellemére, viselkedésére, ami igaz és nem a legelőnyösebb. De éppen azokat a hibákat, amelyeket Tüskés ráaggat – nem. Mert ha tekintélye volt Csorbának, az azért volt, mert kirítt az emberek közül: kiemelkedett tudásával, művészetével és emberségével. Azzal, amit "fel tudott mutatni"… És ha már egyszer tekintély(e) volt, megkövetelte a tekintélytiszteletet. De, mivel szegénysorban élt, mondhatni nyomorgott, fiatalkorában, neki a szegény és a munkásember egyenlő (sokszor "egyenlőbb") volt,  mint bármilyen professzor. És soha nem gazsulált díjakért, nem alázkodott meg, olyanok előtt is emelt fővel járt, akik előtt mások pedig fölnézni sem mertek. Bizony, Csorba ilyen volt, bármit mondjanak is rá irigyei.

       Tüskés Tibor sokat segített nekem Csorba hagyatékának feldolgozása közben. Hálás vagyok érte. Őszintének láttam Csorbával szembeni viselkedését, segítőkészségét önzetlennek, barátinak. Mélyen megdöbbentett a halála, írtam nekrológot akkor, ami még a könyvtárosok folyóiratában is megjelent. Fönntartom azt, amit abban írtam. De ez a levelezéskötet mégis földbe döngölő kijózanodás volt számomra: Tüskés nem olyan volt, mint amilyennek mutatta magát! Nem úgy gondolkodott Csorbáról, mint ahogyan írt – és nyilván beszélt – róla Fodor Andrással és talán másokkal is. Mikor ezt a furcsa levelezéskötetet elolvastam, azt gondoltam, a Csorba Emléklap címoldaláról leveszem a Tüskés idézetet. Aztán mégsem teszem. Ha egy olyan ember írja ezt, két mondatot, aki ilyen tisztességtelen dolgokat – is – leírt Csorbáról, arról a Csorbáról, aki őt szerette és mindig megvédte, támogatta, akkor az ő szájából az elismerés kétszeresen igaz lehet. Hagyom hát az idézetet. Meg hát minek is ezekkel a dolgokkal foglalkozni: ők ott fent, mindahányan, akik ott vannak abban az égi szerkesztőségben, már úgyis tudnak mindent. Másról is, egymásról is. Ők már megbékéltek. És a földön maradtak is megbékélhetnének. Úgy például, hogy nem beszélnének többet ennek a kötetnek a szerencsétlen megfogalmazásairól. (Nagyon örülök, hogy szegény Margitka, Csorba felesége, már nem is nagyon érti ezeket a dolgokat, nem is zavarjuk vele.) Én most, Csorba oldaláról, befejeztem a szólást. Remélem, mások is így gondolják jónak. Fejezzük be. Méltatlanok a szereplőkhöz a levélbeli gyanúsítgatások. És az egész méltatlan főként Csorba Győzőhöz.